Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-12-02 / 49. szám
r De a „hatalom és tekintély“ oly talizmánjai az intelligencziának, melyek sokat veszitnek becsükből, ha azok kellőleg meg nem óvatnak. S éppen ebben rejlik a váczi intelligens osztálynak a főhibája s ezért jutottunk oda, hogy intelligens elemnek mai napság már oly kevés a becse Váczon. Ügyvéd — szabó, doktor — suszter, hivatalnok — és a kétes exisztencziájú, inkvalifikált egyén: egy kategóriába vétetnek nálunk. Az ily alakbani társulást, persze, épp oly természetes valaminek találják Váczon, mint amily természetes, hogy a nappalt az éj váltja fel. Sőt maga az intelligens egyén sem akad fel azon, ha pl. egy bál rendezőségében ő játszsza az alantas, mig más egyének a főszerepet. Ez nálunk persze mind megjárja, mert igy csinálták ezt őseink is. De annál visszatetszőbb az intelligencziának ilyetén- képi negligálása egy idegen előtt! Éppen a legközelebb múlt hetekben panaszkodott előttem egy jelenleg Váczon tartózkodó Dr. juris azon arczátlan magaviselet ellen, melyet a váczi alantas néposztály az intelligens elemmel szemben tanúsít. — Vele történt meg egy látogatott kávéházban, hogy azért, mert egy hívatlan kotnyeleskedőt (mi Váczon alig tűnik fel) rendreutasitott, az egész kávéház ellene zúdult. Mit szólt erre, az ily neveletlenséghez hozzá nem szokott intelligens úr P ! . . . Más alkalommal pedig, midőn egy dratvával foglalkozó úri embernek, ki vele jogi vitába akart bocsájt- kozni, teljes joggal azt vágta oda: „hogy nem mocskolja be a diplomáját“ — a magát sértve érzett polgártárs egész indignáczióval rivalt reá e szavakkal: „Hát azt hiszi az ur, hogy én doktor urak társaságában sohse voltam; több doktor az én brúder pajtásom, mint a mennyit az ur életében látott!“ Hát biz’ az szomorú dolog, ha az intelligens embernek csak ennyi becse van Váczon. Mi ebből a tanulság? .... Qui tangit picém in- quinabitur ab ea. Azonban ebből korántsem következik az, hogy az intelligenczia elzárkózzék ; sőt a város kulturális haladására való tekintetből fölötte szükséges, hogy az intelligens osztály az alsóbb néposztálylyal érintkezzék; de legyen az érintkezés önérzetes és ne menjen a kon- fidencziáig! Mindaddig tehát, mig a társadalmi élet megteremtésére hivatott intelligens osztály a közbecsülést ki nem tudja vivni és a kebelébe furakodott selejtes elemektől meg nem tisztul: egységes társadalmi életről szó sem lehet városunkban! Persze, hogy az idült betegséget már nehéz lesz meggyógyítani. De a kellő tömörülés és egyetértés e téren is biztos sikerre vezetnek .... Concordia res parvae crescunt, discordia etiam maximae dilabuntur. A téli saison elején ezeket tartottam szükségesnek okulás végett elmondani s annak kijelentése mellett, hogy az elmondott igazságokkal korántsem volt szándékomban valakit is önérzetében megbán t a n i levelemet bátran zárhatom be e mondással: kinek nem inge, ne vegye magára! Várkonyi József. Az iparhatósági biztos bucsúzója. A katonaügyeknek Gajáry Géza városi főjegyző, iparügyi előadó s iparhatósági biztos által történt átvétele folytán új iparhatósági biztossá dr. F r a n y ó István városi tanácsnok neveztetvén ki, az ipartestület elöljárósága folyó évi november hó 24-én már az új iparhatósági biztossal tartott rendes üléséből Gajáry Géza városi főjegyzőhöz a következő — alább egész A .VÁCZl KÖZLÖNf TARCZAJA. Egy boldognak. Bár kéj-gyönyör közt büszkén hirdeted, Hogy csendes parthoz ért kis csónakod ; Tudj’ Isten mért, de én azt nem hiszem, Bár arról zeng dicsekvő kis dalod. Nem révpart az, hol csónakod megállt, De hullámverte vészes sziklaszirt, Te fogva vagy s vergödöl majd tovább, Nincsen, ki adna szívsebedre írt. A míg az ész a szívvel is beszél S a boldogságban egy kis része lesz, A míg az érzés és a gondolat A czél felé együtt halad, evez, A. míg a múlt szentelt emlékivei Lelkedben él s talál egy kis helyet, Ne szólj . . . Ne szólj! mert én azt jól tudom: Érző szived boldog sold sem lehet. A mig az ég magasabb, mint a föld, A mig a bűn fölött áll az erény, A mig az égi hit tisztán ragyog S nem győzi le a földi vak remény; A. mig az égen csillag tündököl S szebben ragyog, mint hitvány földi szem, Ne szólj, ne szólj! bár azzal kén kedd, Hogy boldog vagy, én azt el nem hiszem. Mig ajkadon lebeg első imád, Mit kis szived anyádtól eltanult, Míg lelkedben él Isten szent neve, Mig hűtlennek kiált a néma mull,: Kitárja, bár hölgyeit bájtéit ölét, 'Találsz is olt rózsás nyugvó helyet, I terjedelmében közölt — határozati átiratot intézte: „107/1888. Olaj Ferencz ipartestületi elnök indítványára az elöljáróság megemlékezvén Gajáry Géza, városi főjegyző, volt iparhatósági biztos urnák 1887. évi nov. hó 24-től 1888. évi nov. hó 2-ig az ipartestületi életben, az iparosok érdekében kifejtett s fáradságot nem kímélő ügybuzgalmáról s azon ritka példányú rokon- szenvéről, melylyel a váczi ipartestület elöljáróságát az iparosok érdekének előmozdítása és az ipartestület fejlesztésére irányuló nehéz működésében támogatta, minthogy az elöljáróság részéről felejthetlen azon rövid idő, mely alatt szeretett iparhatósági biztosa t. Gajáry Géza városi főjegyző úr hivatalos működésével az előljárósági üléseken részt vett, ennélfogva az elöljáróság hálaadóját kívánja leróni akkor, amidőn mindazokért jkvileg köszönetét mond s a midőn az elöljáróság szerencsés lehet határozattá emelni azt, hogy t. Gajáry Géza városi főjegyző úr erről jkönyvi kivonaton értesittessék, szabad legyen ezen alkalommal az elöljáróság azon óhajának is kifejezést adni, miszerint habár a városi tanács részéről eszközölt újabb ügybeosztás következménye folytán a hivatalos üléseken személyében nem is tisztelheti mint a hatóság képviselőjét, de tisztelhesse ezután úgy — mint már annak számtalan bizonyítékát is adá — mint a váczi ipartestület pártolóját s a mint eddig, úgy ezután is mindenkor és mindenütt, a hol a hazai ipar fejlesztése és az iparosok érdeke igényeli, üdvözölhesse mint lankad- hatatlan harezosát. — Kmft. Olaj Ferencz s. k. ipar- testületi elnök, Borossy Ferencz s. k. ipartestületi jegyző.“ Nem tartjuk érdektelennek a volt iparhatósági biztosnak erre adott válaszát is közölni, a mely ekként szól: „A váczi ipartestület mélyen tisztelt elöljáróságának. Helyben. Folyó évi november hó 21-én tartott előljárósági ülésükben hozott 107/1888. számú nagybecsű határozatukat vettem s midőn hálával ragadom meg az alkalmat ezért köszönetét mondani, ne vegyék tőlem rósz néven, ha ragaszkodásuknak s igaz baráti szeretetüknek ezen ujabbi nyilvánulását általam méltán kiérdemeltnek nem, hanem az irányomban, mint mindig, úgy most is tanúsított jóindulatuk szüleményének veszem s ha azon érdemeket, melyekkel Önök oly nagylelkűen felruházni óhajtanának, a magaméinak el nem ismerem. Kellemesen és hasznosan eltöltött pár órához hasonlíthatom csak azon rövid évet, a melyet az önök kedves — s társaiknak igaz javára példásan működő — körében, mint iparhatósági biztos, tölthetni szerencsés lehettem. Élénken látom még életemnek ama egyik legkedvesebb pillanatát, midőn egy év előtt Önök közt legelőször megjelenve „a tapasztalt férfiak“ kivétel nélkül bizalommal és örömmel fogadták az általuk még alig ismert „ifjú jövevényt!“ Még érzem igaz baráti jobbjaik melegét! Még hallom az egy évben megtartott számos gyűlésen elmondott szép beszédeiket! Még alkalmam sem volt bámulni vas akaratukat s szívós kitartásukat! Még nem is volt lehetséges, hogy magamat — mint az Önökét — Önökhöz méltóvá tenni iparkodhassam! . . . Egy felsőbb rendelet s nem lehetek együtt Önökkel, nem lehetek már az önöké! . . . De nem, Uraim! ha nem lehetek is ma (?) az ipartestület biztosa, lehetek s leszek az iparhatóságnál helyembe kirendelt, tanult és buzgó uj biztosuk mellett mindig az Önöké! — Ha, mit rövid egy évi együtt működésünk ideje alatt alkotnunk sikerült, abban az érdem nem az enyém, hanem jogosan csak szeretett elnöküket, buzgó jegyzőjüket s a velünk egy gondolattal, szívvel és lélekkel együtt működő és érező előljárósági tagokat illeti meg. Azon jóindulatot, ragaszkodást, bizalmat, szeretetet és igaz barátságot, a mit nekem, ezekre még érdemetlennek, előlegezni kegyesek voltak, kiérdemelni alkalmam még alig vala; boldognak és De szived, „élted zajló tengerén“ Te jól tudod, boldog sold sem lehet! R. I. Tegnap és ma. Irta: TTjixel3r G-éza. Még tegnap zöld, napsugaras volt a mező. Himes szárnyú lepkék csókolták a sóvárgó virág kelyhét, szorgalmas méhek repdesték körül zsongva a kék iringó bánatos virágát; játszi, balzsamos szellő rezgette meg a szomszéd jegenyék szivalaku leveleit. A mada- darak érző szívvel danoltak a hűségről, szépről, jóról, csendesen, boldogan, megelégedetten. A holdsugár le- gendaszerü ezüst csikót festett a langyos tó felfodrozott habjaira, mig fényével harezra kelt egy-egy pisla- mécsü szent-János-bogárka. Csendes, méla rezgés, kéjes'illat, mámoritó tavasz: a szerelemnek ideje. És ma? A tegnapi zöld elkopott, deressé lett. A mezőt elhagyta a napsugár, a lepkéről levált a liimpor. Nem himes többé — meztelen. Elhervadt a bánatos iringó, az ifjú szellő sem zúg már. A kis madár bucsu- énekét dalolja és a szürke tó piszkos vize mutatja az immár lehullott faleveleket. Néma, borongós a táj. Semmi szin, semmi kedély benne. A szürkés kék egen foszlányos, szélkergetett, kósza felhőrongy jár ide s oda. Tegnap még a láthatár csábos tündérvárat mutatott, sóvárogva epedő, aranyhaju, ibolyaszin szemű tündérleánynyal, a ki előrehajlott liliom nyakkal, szerelmes szóra nyíló ajakkal és magasztos glóriával a homloka körül kitárni látszott két inda karját a haragos zöld fű között felé siető vándorfiú felé, lassan suttogva neki: „jer, jer, siess a keblemre, hiszen olyan régóta várlak már!“ Ma ez is elröppent. Megmaradt keserű való. Fosz- lánynyá vált a szivárványszínű álomkép. A szétfoszló fátyol mögül teljes ridegségében tűnik elő az élet, a csalódás. Csak fájdalom, egy kínos érzés az, a mit a szegény ifjú érez. Bulláját, rongygyá tépte a bokor, szerencsésnek fogom azonban magamat érezni, ha előlegüket — minden kínálkozó kedves alkalmat megragadva, a váczi ipartestületet mindenkor pártfogolva s az iparosok érdekei mellett mindig bátran harczolva — valaha le- törlesztenem sikerülend. Kellemesen fogok mindig visszagondolni azon kedves időre, amely alatt Önöktől annyi szépet és hasznosat tanultam, nagyra becsült barátságukra pedig mindenkor büszke leszek s kérve, hogy abban továbbra is megtartani kegyesek legyenek, maradok Váczon, 1888. november 30-án — az általam remélt viszontlátásig — mindig lekötelezett tisztelőjük s igaz barátjuk: miskei és csertői Gajáry Géza s. k., Vácz rend. tan. város főjegyzője, Pest-Pilis-Solt-Kis- kunmegye t. szolgabirája.“ Szépítő bizottságunk figyelmébe. Városunk a főváros közvetlen szomszédságában lévén, kötelességünk, hogy annak példáját követve, mi is, erőnkhöz mérten, előbbre haladjunk. Varosunkat a vasút közvetlenül érinti, a gőzhajózási ^ állomás szintén tőszomszédságunkban van s igy városunkban évenkint számtalan idegen fordul meg. Kérdés már most, hogy aki pár évvel ezelőtt látta városunkat, mit fog mondhatni előhaladásunkról ? Kétségkívül történtek intézkedések, melyeket el kellfismerni, de még mindig sok a kívánni való. Van öt kandeláberünk; de azért akárhány igen látogatott ponton pokoli sötétség uralkodik. \ an a vizi vonalon érkezők részére egy kényelmesen járható utunk, melynek létrejöttéért a szépítő bizottságnak ezek nevében is hálával adózunk; ámde ott van elhagyatott dunapartunk, melyet hogy ki fogunk építtetni, az idegenek nem tudhatják. Gondoskodott a szépítő bizottság arról is, hogy azok sem botránkozzanak meg, akik vasúton érkeznek; a vasúthoz vezető ut ki van kövezve, fásitva, telhetőleg talán világítva is: ámde ott vannak azok a rettenetes bűzös árkok, ott a korona vendéglő előtt a hagymás- sátorok, melyek láttára érkező vendégeink, kiket kirándulásra buzdítunk, nyaralókkal biztatunk, rémülve tekintenek reánk. Ezen pont az, melyre szépítő bizottságunk figyelmét ez alkalommal felhívjuk. A zöldség-termelők (jobban mondva szerb-kertészek) ezen félszer-bódékban (mint biztos tudomásunk van,) mit sem tartanak s nem is árulnak. Ezen bódék úgyszólván folytonosan üresen állanak, mert a termények clárusitása közpiaczon történik. Mire valók tehát ezen éktelen bódék? Talán hogy az eddigi szabad kilátást elzárják? vagy hogy az ott tanyázó tali- gások lovainak esős időben menhelyül szolgáljanak. Nem fejtegetjük most azt, hogy ezen „épületek“ olykor legkevésbbé sem épületes találkozások színhelyei, csak arra reflektálunk, hogy a csavargóknak is lebuvó helyei. Már pedig ilyen az erkölcsöt és jó rendet kigúnyoló (ha nem veszélyeztető) bódékat szépítő bizottságunknak megtűrni nem lehet, — de nem is szabad. De nem is szükségesek azok. A szerbek ugyanis áruikat a közpiaczon árulják s ezen bódékat legfeljebb országos vásárok alkalmával veszik igénybe; mire való tehát a folytonos éktelenség ? Távolittassanak el onnan, mint egyéb vásári sátorok, a vásár után s ha szükség van rájok, állíttassanak fel ismét, közvetlen a vásár előtt. Ezen ügyet tehát ismételten szépitő bizottságunk figyelmébe ajánljuk s reméljük, hogy orvoslást nyerünk. Egyengessük az utat, szépítsük városunkat s tegyünk ahol még tenni való van. Plútó. meztelen lábát kikezdte a csalán meg a tövis, piros vér jelzi lépteinek nyomát. Fáj, nagyon fáj az ! A fogékony szív felöleli a csalódás érzetét és annak sü- lyesztő terhe alatt végre is össszeroskad. Miért küzd, miért harczol az ilyen ember ? Hogy csalódjék. Milyen szép, milyen boldogító volt tegnapja? Remélt, remélt sikert, dicsőséget, koszorút, egy tejben úszó piros rózsa arczu leány kezéből, a kit szeretett ifjú szivének egész ős erejével. Mulékony, csodás, félszeg, bolió. játék az élet. Az ember benne csak bábu. Játékközben összetörik ez a gyönge szerszám, de helyette gombamódra nő másik, hogy újra kezdje ott, a hol elődje elhagyta s ha van ereje folytassa a megkezdett munkát tovább buzgón, lelkesedéssel. A bér, jutalom rendesen kikaczagás, ha össze nem törik mielőtt elérte volna a czélt és megértette az eszmét. A láthatár mosolygó verőfénye csak . ködös káprázat immár s a mi tegnap még szép volt, ma rút és botor! Üres kép, melynek meg van a kerete. Mint távoli zsivajt, hallom a nyüzsgő ember s munkájának hangját, amint eviczkél az élet tengerén, majd elsülyedve a gyilkos hullámok alatt, majd meg felkapaszkodva azoknak tetejére. Százakat ránt magával, a ki sülyed és százakat tesz semmivé, a ki emelkedik. A lázas munka közepette egyik ember a másik szájából ragadja ki a kenyeret, de azért egyik sem boldog. Elmúltak az aranynapok, vége van a tavasznak. A hívogató délibáb helyett ott néz zordonan és skep- tikusan a lidércz, enyészetbe csalva a butát. Az üres képbe, melyről folytonosan ketyeg az időmérő lüktetése, a régi templom ives tornya bámul bele. Az óramutató intve jelzi az időt, mely gyorsabban múlik a gondolatnál: „ma az élet napja van, a tavaszé, de holnap már nincs élet többé! “ A haldoklás, a torony eszembe hozza a templomot, a vallás, az ima fészkét. A harcz és haldoklás közepette semmi sem vigasztal, csak a vallás, az ima ! Méltóságteljesen kondid fel az ódon templom ócska harangja az imára.
