Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-07-22 / 30. szám
X. évfolyam. HELYI ES E löíixetési ára: évnegyedre...........................1 írt. 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 12 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) Hirdetések: Hyiit-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora .......................... 30 kr. I s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete : hová a lap szellem és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gaspaxik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Szomorú jelenségek. Midőn városunk haladása és rohamos fejlődése kellemes érzéssel és egy jobb jövő iránti reménynyel tölt el mindenkit: addig másrészről el- komorodik lelkünk, midőn azt kell észlelnünk és konstatálnunk, hogy városunknak haladásával az annak erkölcsi sülyesztésére alkalmas tényezők is lépést tartani látszanak. Ama tényezők pedig nem mások, mint korcsmáink és pálinka-butikjaink szaporodása,melyek a különösen legutóbbi években oly ijesztő mérveket öltöttek, hogy ma már vannak utczáink, melyekben majdnem minden harmadik háznál saját (?) termésű borokat mérnek és minden tizedik — huszadik háznál egy-egy pálinkamérő butik, vagy grajzlerei szolgáltatja ember-irtó italait. Hátha még ezeken kivül a rendes vendéglő, korcsma, sör- és kávéház, kávémérés, ételkifőzés s egyéb hasontermészetü üzleteket veszszük figyelembe, hol valamennyiben szeszes-italok áruitatnak : csak Isten lenne a megmondhatója, ezek számának. Tudtunkkal valaha a város és a püspöki, valamint a káptalani uradalmak között többrendbeli, még máig is fennálló szerződés jött létre, melyekben meg van állapítva a vendéglők, korcsmák stb. száma. E szerződések igaz, hogy régiek; ami pedig régen történt, azt el is felejtheti az ember; aztán meg tudni kell azt, hogy sem a város, sem a két uradalom a maguk italaikat nem méretik, hanem jogaikat bérlőknek adják ki gyakorlás végett. A bérlőktől aztán kivehetné rósz néven, ha felemelt bérük kifizethetése és a maguk fáradsági jutalmának a kikeresése végett úgy tesznek, a mint azt legczélszerübbnek találják? Nem is törődik velük senki, legkevésbbé a bérbeadók, ha bőröket pontosan megfizetik. És épen ez a baj, hogy régóta bérlőinkkel senki sem törődik; s ez az, a mi nekik alkalmat ad arra, hogy a korcsmák, főleg a pálinkabutikok számát, — népünk erkölcsi sülyesztésére szaporítsák. Szabad-e ennek megtörténni? Nézetünk szerint nem; és sem a városnak, sem a két uradalomnak nem áll jogában, hogy anyagi hasznok előmozdítása végett a polgárság sülyedését czélzó manipulácziókhoz még hallgatag is beleegyezésüket adják. — Ezért a legerélyesebben követeljük, hogy a jogosabb tényezők lépjenek fel az emberiség érdekében és a jelzett irányú törekvéseket minden áron szüntessék meg. Követeljük ezt városunk hatóságától különösen, melynek nemcsak joga, de kötelessége a megbomlott szerződési viszonyok helyreállítására minden törvényes eszközzel törekedni. Ezt követeli a törvényesség, a humanitás; és követeli főleg embertársaink életének megmentése. Elvárjuk, hogy felszólalásunk az illetékes helyeken a kellő eredményre fog vezetni és mindaddig nem térünk e fontos kérdés fölött napirendre, a mig legalább preventív intézkedések nem fognak történni. A váczi csata évfordulója. Julius hó 17-dike városunkban a kegyelet ünnepe. Vácz város hazafias közönsége évről-évre tömegesen vonul ki a honvédemlékhez, hogy a szabadságharcz megdicsőült hősei iránt a kegyelet adóját lerója. Immár harminczkilencz év zajlott le a történelem által megörökített azon gyásznap óta, melynek városunk békés polgárai közül is számosán estek áldozatul. így egy Lanczinger nevű takácsmester a szószoros értelmében összeaprittatott azért, mert félelmében egy keritésen átugrott; egy Zarubszky F. nevű felszentelt papnak pedig ujjait vágták le. Ki tudná mindama áldozatok neveit felsorolni, kik e napon dicső halállal múltak ki városunk vitéz védelmében ; az élőtanuk is mindinkább ritkulnak, kik a saját véreink által nyakunkra hozott északi kolosszus hadai által városunkban véghezvitt van- dalismusról tanúbizonyságot tehetnének. Ennek hiányában mi csak kegyelettel emlékezhetünk meg néh. gróf Zichy Hyppolitról, kinek nemes szive a végpusztulástól mentette meg városunkat és áldva elevenítjük fel azon névtelen hősök emlékét, kik szabadságunkat vérükkel pecsételték meg. A kegyeletes ünnepély a hétkápolnai templomban megtartott szent misével vette kezdetét, melyen Schmidt János helyettes plébános pontifikáit. A mise alatt az ezen alkalomra alakult dalárda és Juhász Ferencz, a m. kir. opera tagja énekeltek. — Ennek végeztével a nagyszámú közönség a honvédemlékhez vonult, hol először a dalárda a Szózat első versszakát elénekelte, mire Gajáry Géza városunk ékesen szóló, fiatal főjegyzője disz-magyar ruhában lépett a szobor talapzatára és a következő szépen kidolgozott beszédet mondotta el : „Tisztelt gyülekezet! Födetlen fővel állok e szent helyen, mely annyi dicső honvédnek hamvait takarja. Az évek száma nem moshatja el azok emlékét, kik vérökkel áztatták a haza szent földjét és megtudtak halni bátran „a szabadság nagy eszméiért.“ A fájdalom borúja öntudatos büszkeséggel pá rosulva tölti el kebelem, midőn itt állok e lépcsők tetején, . . . miért, hogy nem tudták megérni azt, amiről álmodoznak? De a névtelen fél isteneknek emelt emlék oszlop örökös felkiáltó jel gyanánt áll lelki szemeink előtt, buzditva az utókort, hogy lelkesülni tanuljon a nagy elődök példáján. Flarmincz kilencz év előtti időknek dicső emlékét ujitja fel kebelünkben a nemzet kegyelete által világhősöknek emelt ezen emlék oszlop, azon nagy idők emlékét, midőn ők a hivó szózatra „veszélyben a haza“ elhagytak anyát, apát, hűtestvért, rokont, kedves nőt s gyermeket, hogy a honért és szent szabadságért hősiesen áldozzák fel éltüket. De ha tekintetem e hős vértől pirosult gyásztérről — hol annyi szív hiába onta vért s keservben annyi hü kebel szakadt meg a honért — azon diszes gyülekezetre fordítom, mely a kegyelet adóját lerovandó, félisteneink sírjához szent kötelességéhez híven évről-évre elzarándokol; ha szemeim a kegyelet által fűzött koszorúkon pihennek meg, lelkemen a dicsőség fénye villan át, s ekkor érzem a költő szavainak igazságát: „Dulce et decorum est pro patria móri“ ! . . . Ez hevitette félisteneink hős keblét, midőn seregek támadtak a semmiből; hősök az egyszerű polgárokból. „Talpra magyar hí a haza“, e szózat hangzott át Kárpátoktól Adriáig s felvilanyozta a nemzetet, feltüzelő fiait a nagy tettre: szabadságunk kiküzdésére. Ifjú, öreg vetélykedve siettek a szabadság ki- bontatott zászlója alá, százanként ezrenként mentek a szabadság harcz dicső terére győzni, vagy meghalni. Mind megannyi had isten valának kardjaik a bosszúálló meny villámaihoz hasonlók, itt villo- gának ezen térségen, melyen szemeink elmerengnek. Most ama csendes temető kert árnyaiban nyu- goszszák fáradalmaikat, mely kert fái közt a hajnali szellő is a halálról suttog. De ne higyjétek, hogy némák e sírok, mert hol az élet a halálban el némult, ott a sírok lettek ékesen szólókká. Igen! e sirok beszélnek nekünk s a késő nemzedéknek egy dicső fényes múltról, magasztos éré nyékről, feledhetetlen áldozatokról, saját vérük és szivök föláldozásáról, mikkel a múltban megmentették a jövőt, s melyekkel a szabadságot nekünk drága örökségül hagyományozák. Igen! e sírok beszélnek, mert, amaz örök emlékű napok élő tanúi már-már eltávoznak körünkből, elmennek pihenni oda elesett bajtársaik mellé, s alig marad ki minket nagy tettekre lelkesítsen, csak e sírok maradnak meg, amelyekben nyugvóknak szellemei őrködnek felettünk s a reánk hagyott örökség, a szabadság és hazaszeretet felett, — lelkesítvén, hogy: ha zsarnok lába nyomná a hazát, ne csüggedjünk, hisz ők csak alszanak, széttörni békot s szolga lánczokat, felkelnek ők a hős fiák! . Névtelen áldozatai a halhatatlan szent igazságnak! szellemetek suhanását érezzük közöttünk, valahányszor bátorságra hevülünk emléketeknél; a ti nagy tetteitek dicsősége biztat és bátorít, ha aggódva nézünk a jövő elé s reményünk már-már csüggedni kezd. Ide zarándokoltunk, hogy hamvadó porotokhoz közeledve, tisztuljunk és nemesüljünk, hogy itt küzdelmetek terén vegyük át tőletek azon örökséget, melyet reánk hagytatok s leborulva poraitokból szívjuk fel a haza szeretet azon magasztos érzelmeit, melyet a ti elhidegült ajkaitokon a ha- halál csókja dermesztett meg. Azért jöttünk ma e helyre megkoszorúzni dicső emléketek szobrát, hogy mi a kis idők nemzedéke a ti példátokból, a nagy idők szabadságáért elvérzett hősök példájából lelkesülni a hazáért s a szabadságért áldozni, küzdeni s ha kell meghalni tanuljunk. Itt teszünk fogadást emléketeknél, hogy a véretek árán még meg nem váltott, de általatok reánk örökségül hagyott eszmék, a sírig élni fognak sziveinkben, s amit általatok s szellemetek által megtanultunk, föláldozásban, tettben és erőben hirdetni lógjuk, s amiért ti küzdöttetek, mi is kitartó erélylyel fogunk küzdeni a béke napszám- jában, s ha a tettek küzdterére hivand a haza: a ti példátok fog lelkesíteni s erőt adni a küzdelemhez. Az általatok reánk hagyott s vérrel pecsételt eszmék lobogója — melyre hazánk szabadsága és függetlensége van írva — lesz vezérszövétnekünk békében, s akkor is ha ütni fog a veszély órája. E zászló fog bennünket vezetni győzelemre, vagy halálra s a ti emléketek fog megtanítani arra, mint kell bátran meghalni, hogy a haza meg ne haljon, hanem, hogy mint magyar és szabad örökké éljen.“ Ezen nagy tetszéssel fogadott beszéd után, a dalárda a Hymnus első versszakát énekelte el, mire az ünnepély, melyen a honvéd tisztikar, az önkéntes tűzoltó- és a kath. legényegylet is testületileg megjelent, véget ért. A siketnémák vizsgája.*) in. Eddigi czikkeinkben ama visszaesést konstatáltuk, melyet vizsgálatkor a felsőbb osztályokban tapasztaltunk; továbbá megemlékeztünk röviden ama mozgalomról, melyet Pivár tanulmánya támasztott és egyúttal ama nézetünknek adtunk kifejezést, hogy a magyar nyelvet még akkor sem helyes németek után tanítani, ha mindjárt lehet is. Jelen czikkünkben az előttünk fekvő anyagból, melyet a rendelkezésünkre álló rövid idő daczára is lehető tüzetességgel iparkodtunk áttanulmányozni, vonjuk le a levonható következtetéseket. Előttünk fekszenek ugyanis: Pivárnak többször említett tanulmánya, „Czáfolat“-a, és ama czikk- sorozat, melyet a siketnémák tanításáról mostanában a „Népnevelőben“ folytat; azonfölül Taritzky és Scherer úrék „válasza,“ Hill olvasókönyve és a pesti izr. siketnéma növendékeknél használt „Tan- és Olvasókönyv,“ mely Hill nyomdokait követi. Nézzük először Taritzky és Scherer úrék „Válaszát,“ annyival inkább, mivel szembeszökő összefüggést találunk benne az „elévülhetetleneknek és örök érvényüek“-nek hirdetett Hill-féle elvek és ama szomorú eredmények között, melyek a siketnémák vizsgáján oly leverőleg hatottak ránk. A „Válasz“ a Hill-féle álláspontot tartja, aki a tárg-yismertetést képek segélyével eszközli, és a nyelv sajátságait úgy, mint annak egész tudományát mondati úton akarja növendékeivel elsajátíttatni. *) Lapunk mull számából térszüke miatt kiszorult. Szerk.
