Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1887-03-20 / 12. szám
HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. IX. évfolyam. 12. szám. Vácz, mározius Előfizetési ára: évnegyedre ...........................I írt S« kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssé'. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyiit-tér tora .......................... 30 kr. Bélyeg illeték minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal ezimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gaspavik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Alakítsunk tornaegyletet. Bármennyire elfogult legyen is valaki tanrendszerünk irányában: azt mégis mindenkinek el kell ismerni, hogy kulturális haladásunkkal egyetemben tanrendszerünk is folytonosan fejlődött. Be kell látnunk, hogy nem volt idő, midőn a nemzet karöltve a kormánynyal annyi áldozatot hozott volna a nevelés ügynek, mint éppen jelen században. — És mindennek daczára mit kell tapasztalnunk ? Azt, hogy a nevelésügyre pazarolt százezrek mellett is az csak egyoldalú és annak marad mindaddig, mig a nevelés főczéljának egyedül az erkölcsi és szellemi kiképzés lesz szem előtt tartva és mig oda nem fejlődik a nevelésügy, hogy a szellem és a test egyaránt fejleszszenek. Nevelésügyünk ellen irányuló ezen panasz régóta ismétlődik és jól lehet maguk az intéző körök is ez alapon való tarthatatlanságáról meg vannak győződve: a fontos kérdés mivel sem haladt előre. Pedig azon körülménynek, hogy a testi nevelés nevelő- és tanintézeteinkben még most is oly nagy mértékben van elhanyagolva: mind a férfiaknál, mind a nőknél óriás kárait tapasztalhatjuk. A tanrendszernek ilyetén egyoldalúsága nemcsak nálunk hanem a külföldi müveit államokban is szembeötlő. — Ennek tulajdonítható, hogy a hol az iskolai tanitás legmagasabb fokon áll p. o. Németországban a 8 osztályt végzett, vagy az egyetemi ifjakból 100 között alig 25 — 30 találtatik a katonai szolgálatra elég erősnek és ép testűnek. Ennek köszönhető, hogy a művelt osztályokban, mind a férfiak, mind a nők oly nagy számban halnak el ifjan, éltük virágában és hogy még nagyobb azok száma, kiket csak a folytonos orvosi ápolás tart fenn nagyobb korig. Innen magyarázható fajunknak pusztulása is, mert fejlődését már a csirájában elfojtják. A testnek ép úgy mint a léleknek üdülésre van szüksége. Valamint a fiatal csemete, melytől az éltető vizet megvonjuk csakhamar herva- dásnak indul, vagy ha fejlődik is a kellő anyaghiány az üdeségétől megfosztja : ép úgy a fejlődő gyermek, melyet már zsenge korában naphosz- szant van a sztik iskola padok közé szoritva, testi fejlődésében természetesen visszamarad és és mig sok esetben szellemi nagysággá növi ki, magát, addig testileg törpévé satnyul. „Ha ily áron kell megszerezni a műveltséget — Írja egy jeles paedagogusunk — akkor mind magunkra, mind az emberiségre jobb volna, ha Rousseau- ként visszamennénk az erdőbe.“ Szóval jelenleg a tanuló ifjúság szellemileg oly annyira túl van terhelve, hogy alig marad ideje a mozgásra és azon számtalan szerencsétlen ezer átka kiséri nevelési rendszerünk őreit, kik éppen a phisikai élet elhanyagolásának köszönik a gerincz görbületet, vagy más hasonló testi fogyatkozásukat. Azon módozatok között pedig, melyek az ifjúság testi fejlődését nagyobb mértékben előmozdítják, első sorban áll a torna. Közegész- ségügyi szempontból ép úgy, mint nemzetgazdasági tekintetből szükséges tehát, hogy a tornászat helyes gyakorlása által az egyoldalú szellemi működés némileg ellensulyoztassék. Városunkban egyesek buzgolkodása folytán a torna legalább a nyári idényre lett a népiskolákban rendszeresítve ; a főgymnásium ifjúságára azonban a torna kötelezettsége mind ez ideig ki nem terjed. Mindenesetre elismerés illeti azon kezdeményezőket, kik az egyoldalú nevelési rendszer káros voltát belátva, addig is, mig a tornászat kötelező volta kimondatik, a jövő nemzedék testi egészségére és tetterejére való tekintetből legalább némileg igyekeztek a bajon segiteni. Tagadhatlan, hogy a gyermekekre, kik órákon át összezsufoltan ülnek az iskolapadokban, otthon pedig az elhalmozott házi feladatok készítésénél szintén ülnek, a testmozgás és a torna valóságos jótétemény, mert a mellett, hogy a test szervezetet edzi, a szellemet is felfrissíti. A „VÁCZI rüzlOnítárczája. Háborús hírekre. Csak nem virad, az éj rideg, sötét! Nem nyitja fel sugáros szép szemét A biztató remény ; — Szivünkre ül hervasztó csüggedés, Halálsohajból nincsen ébredés A bánat éjjelén. Szellő sirama vad zsivajba vész — Lopózva jön, siet a harczi vész Ijesztő szörnyeteg. — Oh lesz e nép, mely bízva síkra száll Tevéled könyfakasztó zord halál S előtted nem remeg ? ! . . . Lévay Mihály. Misó szerelme. I. A pap végre megunta a sok mende-mondát és leereszkedett annyira, hogy önmaga fáradozott Voják mesterhez s a napnál is fényesebben kimutatta, hogy megbocsáthatlan bűn, azt a nagy gyereket itthon hagyni, hogy lopja a napot és hiába egye az istenadta kenyeret. Biz Misó meglett gyerek volt már, betöltötte a a télen a 15-ik évét, s igy nem csoda, ha a szomszédok rósz hírét költötték Vojáknak s fiának. A többi gyerek már rég próbálja a világot s szerzi arcza verejtékével a kenyeret takargatva pénzét, hogy minél nagyobb nászajándékot hozzon haza jegyesének, az a kamasz pedig itthon lebzsel és egész nap mást nem tesz, mint a kalendáriumot olvassa, vagy épen Anikó körül forgolódik. Pedig Anikó sem apró gyerek, mert elmúlt már 12 éves és sehogysem illik, hogy azzal a suhancz- czal incselkedjék. Szegény Voják! Belátta, hogy válnia kell drága magzatjától, pedig szivesen dolgozott napestig, csak hogy a fiút megkímélje — most mégis csak el kellett bocsátania. Könnyezve csókolta meg az ősz tisztelendő reverendáját, aztán szótlan ment a gyalupadhoz és fájdalom teljesen nézegette a deszkákat, mintha csak Misó koporsóját kellene azokból összetákolni. Eljött a válás napja. Korábban virradt akkor, mint rendesen, legalább a faluvégi kisház lakóinak úgy tetszett. Voják, nyakába akasztotta fiának az aranyos és fekete drótot, az Anikó pedig elczipelte a tarisznyát, melynek szijján tündöklött a keresztre feszitett fényes pléből kivert alakja, keresztet vetett rá s úgy adta oda Misónak. Hej, kitűnő pogácsát töltött belé a tarisznyába és ropogósabb máiét tán a panyo gróf szakácsa sem süt, mint most Anikó sütött. Az atya kezébe nyomta fiának a vándorbotot. Hát eredj fiam Misó, szólt Voják és áldólag terjesztette kezét a búcsúzó félé, menj és jöjj egészségben vissza. Isten áldjon meg. A leányka elkisérte a keresztútig, aztán átkulcsolta karjával az ifjú nyakát, mellére hajtotta szép fejét és zokogott keservesen. A fiú pedig némán nézett a leányra, aztán aláhajolt és megcsókolta. Majd sietek, moja dúsa, sietek kedvesem, mire 200 forintom lesz vissza jövök. Erre mindketten elmosolyodtak. Mily pompás dolog lesz is az, ha 200 forintja lesz Misónak. A leányka sokáig nézett a szeretett fiú után és midőn a láthatárról eltűnt imát rebegve tért vissza nevelő apjához. A fiú pedig gyorsan előrehaladt. Bánkódásával csakhamar felhagyott és fényes légvárakat kezdett építeni, a mire aztán boldogan nevetgélt magában és nem sokára dalra is fakadt. Proto szemszi naszukniku, Kupila. Matarala, Matarala. Kupila. Erre a fiú háta megett egy rekedt hang igy folytatta hogy : Moja dúsa, moja dúsa, Na vojnu. Matarala, Matarala, No vojnu. Meglepetve fordult vissza Misó. A bokorból emberi alak bontakozott ki. Széles karimájú kalap födte az otromba főt és az arcz kellő közepéből réz vörös orr emelkedett az ég felé — majd, hogy a pislogó zöldes szemek elől elfedte a kilátást. Az apró höpczös emberke Misó felé hcmpölygött. Bozse moj Misó. Honnan jösz, hová mész ; hihihi. Te vagy Blasen Mátyás? Világnak megyek. Hányadszor. Először. Ejnye, ejnye! A te korodban már másodszor jöttem vissza; hihihi, Misó bratye! Mit csinál az Anikó ? Hihihi ugy-e szép leány ? A fiú elkomolyodott. No ne busulj itt a pálinka igyál. Jó féle borovicska hihihi. Nem iszom. Hihihi, te kis majomka, nem iszol, talán igazi drótos akarsz lenni ? Igyál, mert megharagszom.
