Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1887-07-31 / 31. szám
mondva — haladjunk mindenben; haladjunk egyformán lépést tartva mindazzal, ami szép, üdvös és czélszerü. Arra az egy-két „névtelen“ utczára nézve — értem t. i. — amely eddig nevezettel nem birt, vagy legalább is olyannal nem, amely czélszerü és ízléses: lehetne uj elnevezést, ízlésest és czélszerűt találni. Tisztelni a nagyok emlékeit még holtuk után is: nem uj szokás és nemes népek tulajdona. A rómaiak, görög, sőt mások is, nagyjaik- nak nevéről neveztek el tereket, utczákat. Az újabb kor lépést tartott ebben a tekintetben velők. Minden város megtiszteli az ő „nagyj át“ azzal, hogy nevéről nevez el tért vagy utczát. Miért maradnánk mi el ezen szokástól? Vagy nekünk nem lett volna emberünk, akit joggal megilletne e megtisztelés ? Lapozzunk csak végig városunk történetén. Akár a régenmult, akár a közelmúlt történet lapjain találunk oly egyéneket, akik vagy a köz-iigy, vagy más téren szereztek érdemet, el nem évülőt, tiszteletre méltót. A múltból egy Migaz zi, a jelenből egy A rgen ti egy K óvá eh talán megérdemelnék ezt! ? Csak keresni kell s akadunk több ilyenre is. Mi nem tudjuk, van-e szabály-rendelet, amely az utczák elnevezését elrendeli. Ha nincs: városunk érdekeit szivükön viselő fiatal képviselőink mindenesetre arra fognak törekedni — erőssen hiszszük — hogy ez mielőbb meglegyen. Ha van: akkor pedig oda fognak hatni, hogy az lelkiismeretesen mielőbb végrehajtassák. Ha keresztül tudták vinni a kövezést: keresztül vihetik ezt is sokkal kevesebb nehézségekkel ! Mert a táblák megcsináltatása nevetségesen olcsó! Az a ház-tulajdonos, aki háza előtti kikövezésre talán száz forintot áldozott: egy-két forinttól nem fog visszariadni. De ha tenné ezt: hozzanak szabályrendeletet, amelynek értelmében a háztulajdonosra eső egy-két forint adó utján e gy vagy több év leforgása leszen alatt behajtandó. Azt hiszem, ez ellen kifogása senkinek sem lehet. Az adó-különbözet ilyenformán évenként alig pár krajezár. Különben ez a szabályrendelet is fölösleges talán ! Törvényileg van ugyanis kimondva az utczák rendezése : kell tehát, hogy min d e n n é- ven-nevezendő rendezés benn fog]altas- sék. Már pedig az utczák elnevezése és a házak megszámozása is a rendezéshez tartozik. A törvényt legalább — minden csürés-csa- varás nélkül — erre is rá lehet huzni. De ha ez nehezére esnék az adózó ház-tulajdonosoknak : találhat más módot is a képviselőtestület, am e 1 y ly el a meghozott, vagy Mért hagytad e kínos, gyötrő emléket ? Szivem eped, rajong — megszakad érted ! Nem látva az ember feled, feled — — De látva — még megőrjít engemet! — Szegény barátom ! S mindez való ? nem a költői phantasia szüleménye ? — Szivem vérével írtam. — Csodálom, hogy két és fél év óta mit sem szóltál erről nekem, nekem, leghűbb barátodnak ! — Legszentebb titkom volt ez. — De most, miután már ennyire kiváncsivá tettél, itt e susogó szigeten, hol még az ágon csicsergő madár is szerelemről dalol, hol nyilik a rózsa, édes a szellő, vidám minden arcz, örülni jő ide mindenki, talán boldog is mindenki, itt a vén fák árnyában, barátom könnyitsd meg szivedet a két és fél évi bú terhétől, tárd ki kebledet, nyisd meg ajkadat, olyan barátodnak mondod el szerelmed történetét, kiben — ha kívánod — nem két és fél évre, de örökre el lesz temetve. — Jó. Ha kívánod nyilt leszek. Elmondom híven, amint történt. De csupán egyre kérlek, igen kérlek . . . — Mire ? — Ha esetleg naivnak tartasz elbeszélésem folyamában, kérlek, ki ne nevess. — De sirnom csak szabad ? — Ne tréfálj. Légy komoly. Figyelj. * * * Az 1870 ik évben, itt Budapesten egy szép novemberi napon (a novemberi napok ugyan nem igen szoktak valami szépek lenni, de ez az egy kivételesen nagyon szép volt) mondom egy szép novemberi napon a déli órákban ama hiúságomat kissé sértő tapasztalatra jöttem, hogy bajuszom és szakálam helyét szúrósnak találtam, s mint a féle reményekkel teljes ifjú ember, ki a művészet kis papjává ' meghozandó s z a b á 1 y*r e n d e I e t n e k j o g- e r ő t fog tudni szerezni, Mi erősen bízunk képviselő-testületünk életrevalóságában, amely már számos jelét adta annak, hogy ha akar: tud tenni. Kapás. A kereskedő Ifjak országos szövetsége. Mintegy két évtizeddel ezelőtt nehány fiatal kereskedő Budapesten megértve a kor intő szózatát a „Kereskedő Ifjak Társulatát“ alapította meg. Nagy nevek fűződnek ezen társulat múltjához; de még magasztosabb azon tudat, amely szerint ezen önzetlen, hazafias intézet évek bosszú során át egész csöndben müveit : a) védelmezte a magyar kereskedelem nem egyszer kajánul megtámadott érdekeit b) segélyezte a nélkülözéssel küzdő, s a fővárosban eondiciót kereső fiatalságot c) társadalmi széles körű összeköttetésénél fogva ajánlotta a derék, becsületes körtársakat, akik magasabb kiképeztetésök reményében Budapestre fáradtak és nem egyszer egész beteken át fecsérelték vidéki állomásaikon összekuporgatott tartalék-tőkéjök egy részét, magukat lelketlen ágensek, érdek-bajbászó sensálok speculatióira bízva. A vidék nem láthatta tárgyilagosan azokat az üzelmeket, amelyek a kereskedő ifjak társulata czél- jainak rovására itt-ott felmerültek; de nem látták a principális urak sem; úgy bogy a fiatalságnak magának kellett ezen segíteni s már a szegedi II. országos Congressus gondoskodott, bőgj' egy „Országos Szövetség“ alapitassék, amely az egész haza kereskedelmi ifjúságának vitális érdekeit felölelje, s úgy a szakoktatás terén mint társadalmi téren az összes factorokat egy érdek-közösségbe foglalja. Hiszen ha az iparos ifjúság tehette, miért ne tehetnék a kereskedők is? Lám éppen az idén mily nagyszerű esemény szemtanúja volt Losoncz ! Hogy a magyar kereskedő is mivelődni akar, mutatja többi közt, hogy éppen Yáczon is uj életre serkent a „Merkur-k ör“, de mutatja különösen, hogy az európai államokban kevés olyan példa ta- láltatik, amely rövid két évtized leforgása alatt annyit fejlődött, oly sok jót tett volna, mint a központi kereskedő ifjak társasága, mely hazánk számára már is egy oly magasabb intelligentiát nevelt, amely bizalmunkra legnagyobb mértékben érdemes és mi egy cseppet se lehetünk kétségbe az iránt, hogy az ezen „Országos Szövetséget“ a legnagyobb szerencsével fogja a jövő hó közepén megalkotni. Ha azon tárgysorozatból, amely f. é. augusztus 14. és következő napján Kolozsvárott tartandó közgyűlésre kitüzetett, egyebet nem is említenénk, mint a 2-ik és 4-ik pontokat, már e két tétel, is elég volna állításaink igazolására, az első a kereskedelmi szakoktatást a másik a hazai ipart tűzte ki megvitatásul; pedig az „Országos Szövetség“ ennél is tovább ment, mert a 3-.ik pont alatt magának a kereskedelem megmagyarositásának eszközeiről is gondoskodni akar; elérkezettnek látván az időt arra, melyben a budapesti „Kereskedelmi Csarnok“ által sürgetett, s a dr. Ballagd Mór szerkesztésében a magyar tud. Akadémia már ez évben kiadja a „Magyar kereskedelmi műszótárt“, melyn k szellemét megbírálni, s a gyakorlati életbe átültetni éppen ezen „Országos Szövetség“ lenne hivatva. A hétbérczü Erdély fővárosa Kolozsvár hívta meg ezúttal az ország Összes kereskedelmi ifjúsági egyleteit, társulatait, köreit és cassinóit s mi bizton reméljük, hogy a jó mag termékeny földbe behull, s j magát minden testület —- ig}r Vácz kereskedelmi köre is — képviseltetni fogja. A végrehajtó bizott- ság gondoskodott, hogy Budapestről, Szabadkáról s Aradról az érdektársak a lehető legmérsékeltebb áron tehessék meg ezen utat. Lapunk szorosan véve nem közgazdasági újság; mindazaltal jól esik lelkűnknek midőn e részben a magyar sajtónak alkalma nyílott a kereskedelemre vonatkozólag hazafias kötelességét teljesíteni. F. 1. Ä rossz politika. Nem or, zágos politikáról, hanem városunk utcza rendezési politikájáról van szó. Arról a politikáról, mely azt tűzte ki elv ül, hogy mig városunk főbb utczáit szépítjük, befásiíjuk, ha kell ha nem kell minduntalan köveztetjük, jobban mondva azok kövezetének minden rendszer nélkül való feldolgoztatására évenkint szazakat elfecsérlünk, addig a vagyonhizrossági szempontból is fontos mellék utczáinkat teljesen elhanyagoljuk; ezek helyreállításáról teljesen megfeledkezzünk, a mely eljárás elébb utóbb is megboszulja magát. Igazolja állításunkat és feltevésünk alaposságát a legutóbb, e folyó hó 2G-áu a felvárosi czigány traktusban kiütött és két házat elhamvasztott tüzeset is; midőn tűzoltóink szépen megjelentek a helyszínére, hozzá is fogtak az oltáshoz a legnagyobb buzgalommal és sikerült is a tüzet annyira lokalizálni. hogy az említett két házon kívül több vagyoni áldozatot nem követelhetett. — De tudni kell azt, hogy tűzoltóink minden buzgósága mellett, minden önfeláldozó munkája daczára is városunk legnagyobb része ma romokba heverne és ezren sirathatnák vagyonukat, és talán egy néhány száz koldus családdal töb- bet jegyezhetne fel krónikásunk, ha a jó Isten meg nem könyörül városunknak különben is túlzaklatott népén és a legtitkasz- tóbb nyári bőségben a szeleknek csendet nem parancsol. Megtörténhetett volna bizony a nagy szerencsétlenség — mert hat tűzoltóink is csak vízzel tudnak oltani, viz pedig alig volt, holott a Duna alig fekszik a vészbolyétől 100 lépésnyire. — Ez szinte megfoghatatlanna;; látszik. Pedig ez úgy volt. S miért? Azért, mert a Dunára vezető mellék utczáink majdnem egy- töl-egyig oly járhatatlanok, oly elhagyatottak, hogy ember legyen, a ki azokon kocsin vagy akár taligán is a Dunához férhet. Vizet azokon hordani. pedig csak a legóriásibb megfeszítéssel lehet. Ilyen a tűzvész közvetlen közelében lévő „Maroti“ utcza, ilyenek a „Harangtól“, „Mészárszék“, a „Tabán“ sthi utczák — melyek oly primitiv állapotban vannak, hogy városunk legnagyobb szégyenére és gyalázatára vallnak. És mentsen attól Isten, hogy valami nagyobb szélviharban üssön ki tűz ezen utczák közelében, mert akkor csakugyan, sőt talán roszabbul is járhatna városunk minden dunabeli vizbősége daczára ■— Eperjesnél. Intéző körök ! Jó urak, ne tréfáljanak önök a helyzettel. Ne bízzák önök városunk személy és vagyon biztonságát mindig csak a véletlenre. Ez egyszer-kétszer megjárhatja, de irtóztató lehet a boszú napja. Szépítsünk több utczáinkat, teremtsünk meg járdáinkat, állítsunk kandellaboreket, csatornázzunk, de tessék elhinni, hogy mindez csak czifra nyomorúság lesz, ha városunk mellék utczai- val mitsem törődünk, s nem törődünk különösen a tűzvészek esetén nagy jelentőséggel biró, a Dunához vezető mellék utczáinkkal. Ám lássák az intéző körök, hogy mit tesznek, Mi hírlapírói kötelességünknek ezen figyelmeztetéssel eleget véltünk tenni. Sújtsa a felelősség terhe azt, a mi felszólalásunkra hajtani nem fog s továbbra is tétlenül, összetett kezekkel nézi hasonló bajainkat, s noha tudna azokon segíteni, segíteni nem akart. Dixi et salvavi animam meam. Koránérő őszi baraczk. A „Fél egyházi Hírlap“ július 24 ről kelt 30-ik számában a koránérő őszi baraczkokról, mint jövedelmi forrásról tétetik említés. Miután ezt ujdonságkép hozza fel, bátor vagyok kijelenteni, hogy ez nálunk nem újdonság; csak is annyiban, a mennyiben azt értékesíteni sokan elmulasztották. Ugyan is Streite r József helybeli lakos és mézesbáb-sütő évek előtt Spechtenliauser Ferencz mácsái esperes-plebános úr kertraw-.ii avattatott fel, már csak azért is, hogy elmondhassam: én borotválkozom, — tehát egy a hatvani utczában különös látogatásnak örvendett borbélyműhelybe léptem. Csakhamar meg lettem szépítve, s finomul bepuderezett sima arczczal léptem ki az ajtón, leg alább is valami rendkívüli jeles embernek képzelve magamat. E pillanatban a borbély üzlet előtt haladt két nő és egy férfi. Az utóbbi Öreg volt s kissé sántított. A nők egyike szintén nem volt fiatal, de öreg sem, közönségesen öltözve, komorna félének látszott, s arcza egyátalában nem volt szépnek mondható. A harmadik alak gyönyörű leányka volt, nem több 16 évesnél; de már kecsesen kifejlődött szépség, ragyogó fekete szemekkel, szőke bajjal, bűbájos arczczal, gyönyörű termettel, s elragadó elegantiával öltözve. Rápillantva, mintha a küszübhez lettem volna szögezve, elvarázsolva mozdulatlanul álltam, s kénytelen voltam magamnak bevallani, hogy ama leánykánál életemben soha szebbet nem láttam. Szemeink találkoztak. Én rábámultam, mint egy csodára. 0 bájosan mosolygott. Miért? — ismerjük mi egymást? láttuk egymást valahol? — nem. Mi oka tehát, hogy az első pillanatban rokonszenveztünk egymással ? . . ■ Határozottan nem tudom megfejteni. 0 szép volt, mint a hajnali csillag, és én . . . én a hajnali csilllagot minden felfedezett s még felfedezendő csillag között legjobban szeretem. Alig haladtak öt lépésnyire, az angyal visszatekintett. Én még mindig az ajtóban álltam. Néhány lépés és újra visszapillantott, és a menynyire gyarló emberi mivoltom sejteni engedé, mind a kétszer rám pillantott vissza. Ezek a kedvező jelek annyira megindítottak, hogy kénytelen voltam őket követni, félénken bár, de azzal az elhatározott erős szándékkal, hogy mindaddig nyomukban haladok, amig lehet, mig bizonyosat nem tudok, egészen lakásukig, ha orrom előtt be is csapják az ajtót. Egész a gránátos utczáig jutottak már, hol befordultak. Ő újra visszatekintett rám és mosolygott. Igazán kezdett a dolog komolyan érdekelni. Kik ezek ? s legkivált ki ő ? ! Nyomban utánok siettem. A gránátos utczában egy vendéglő előtt megállapodtak s tanakodni látszottak. E közben megálltam én is, s egy kirakatot kezdtem nézegetni, oly érdeklődéssel, mintha épen azért jöttem volna ide, egyik szemem azonban mindig rajtok volt. Úgy látszik, hogy határoztak, mert tovább már nem, de sőt befelé indultak. Az öreg és komorna eltűntek már a kapu allatt, mig ő, akarva vagy véletlenül, utolsónak maradt. Lehető olvadékonyan rátekintettem. Ó mosolygott; s jól láttam, amint bájosan intett szemével, oly módon, hogy én, már mint én, kövessem őket a vendéglőbe. Elsötétült az ég is fölöttem e pillanatban — pedig nap sütött — olyant fordult velem a világ zavaromban. Körülnéztem. Vajon nem másnak szólt-e az intés? — Nem. Csupa filisztereket láttam, kiket nem bánt szerelem. Mi történt velem? élek-e én? vagy meghaltam? Megsimogattam bajuszom helyét, — éreztem, hogy nincsen ; levettem kalapomat, — ugyan az a londoni gyártmány; megnéztem órámat, — tizenkét óra; rágyújtottam czigarettre, — égett; ráléptem egy ur tyúkszemére, pardont kért; elővettem tárczámat, — pénz volt benne; — tehát csakugyan élek. Felocsúdva különös helyzetemből futottam a kapuig, ahol betértek. Benéztem, nem láttam senkit és semmi különöset. Azaz, hogy a pinezések ki be fut-
