Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1886-03-21 / 12. szám
/ram- 12. szám. HELYI S VIDÉKI ÉRDEK’ Elő Kapható : ra : évnegyedre . .íu()ü hordás vo — r7 'marczius 15. 1 frt 50 kr. ie'. Hirdetések: Nyilt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora...................... 30 kr. s MILLMANN s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték menyben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A magyar nemzetnek és minden jó hazafinak a legnagyobb ünnepnapja. E napon proklamálták a „szabadság, testvériség, egyenlőség“ fenséges jelszavát s e jelszó alatt e napon nyerte vissza a nemzet 300 esztendei szolgaság után önállóságát, függetlenségét! Úrrá Ion akarata és úrrá tettei fölött. — Azok a nemes, nagy eszmék, melyeket a haza legjobbjai egy korszakot alkotó hosszú időn keresztül ápoltak és terjesztettek s melyekért, hajh! oly sok dicsőnek vére folyt, — e napon életre keltek s 300 évi szenvedés után nem csak a magyar nemzet, hanem egész Magyarország ébredésére a szabadság hajnala derült! . . . És jöttek utána a nagy napok. A nemzet visszanyerve ősi erejét, alkotmányos kormány formák között önmaga rendelkezett vérével és vagyonával. Eltöröltetett a jobbágyság s az emberi jogok egyenlőkké váltak. Törvény által biztosíttatott a sajtó szabadság, s szabaddá lön a gondolat. A nemzet mintegy megifjodott e nanok fusz-Cves, éltető levegőjétől s mint a Ián czaitól megszabadult oroszlán, megmutatta, hogy erős és hatalmas! Megmutatta különösen akkor, midőn a zsarnoki kényuralom megijedve ez erőtől, föllá- zitotta ellenségeinket künt és bent. Föllázitotta ellenünk azokat, kikkel vérrel szerzett jogainkat mint testvéreinkkel osztottuk meg s a kik a m i oltalmunk és védvünk alatt e jogokat velünk egyformán élvezték. Nyakunkra hozott idegen zsoldos hadakat s ellenünk küldte ő maga is fegyverviseléshez szokott, jól fegyelmezett diszes hadseregét, melyet, miként a polyvát a szél, úgy szórt szélylyel a haza és a szabadság szeretet szent lángjától hevülő magyar vitézség! Bekövetkeztek a véres napok. Lángtenger és vérözön volt az egész ország. A sik csatamezőre kiállani gyáva csőcselék rabolt és gyilkolt — ártatlanokat. A csatamezőkön ezernyi ezerek vére ömlött, egyiké a hazáért, a szabadságért, — másiké a zsarnokság uralmáért. S midőn látta a zsarnokság, hogy erősebb az a kar s bátrabb az a szív, mely nem czél nélkül, nem zsoldért, nem parancsszóra, nem a hatalomtól való félelemből harczol, hanem a szabadságszeretetétől lelkesedik, attól izmosul s ősapái vérén szerzett jogait és honát védi s midőn látta, hogy drága, félelmesnek hitt hadseregét miként te3zi tönkre a semmiből támadt honvéd tábor — akkor szövetségeséül hívta az éjszaki óriást s hosszú kegyetlen küzdelem után az oroszlánra ismét rátették békáját, mert — féltek tőle. A mi ezután következett, az mindnyájunk közös fájdalma, közös gyásza. De, miért föltépni azt a sebet, mely talán már behegedt. A halottak úgy sem támadnak fel, az élők élő szenvedéseire pedig e földön úgy sincs balzsam. — A bosszú — az csak enyhít, de nem gyógyít. De különben is a magyarnemzet nemes jellemével a bosszúállás össze nem fér. Bizonyság erre, hogy 18 esztendei elnyomattatás után kibékültünk és sem hangosan hirdetett panasz, sem átok nem emlékeztet a múlt szenvedéseire. Tizenki- lencz év óta ismét a márcziusi dicső nagy napokban megszerzett s később vérrel védett alkotmányos jogaink birtokában vagyunk. A szabadság éltető levegője táplál, vérünket az lükteti; tanügyünk fejlődik, iskoláink, vasutaink szaporodnak, a sajtó szabad, a kereskedelem élénkül, A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bér mentetten leveleket nem fogadunk el. — belpolitikánkba idegen kéz nem avatkozik, sőt a külpolitikában is súlya van a magyar nemzetnek. És épen ezért, midőn azon napot, melyen alkotmányos életünk, önállóságunk hajnala felderült s azon férfiút, ki ama korszaknak legjelentékenyebb alkotója volt — Kossuth Lajost a legnagyobb hazafit az egész nemzet, az egész ország pártkülömbség nélkül megünnepelte — sajnálnunk kell, hogy Vácz város polgársága e napról, mint nemzetünk leghazafiasabb ünnepéről s az e nappal kezdődő korszak megteremtőjéről megemlékezésének semmi jelét nem adta. Nem hazafiatlanság, nem a történelmi emlékekhez való hűtlenség ez, hanem a társadalmi élet egymást összekapcsoló szálainak lazasága, mely napról-napra észrevehetőbben terjed s ha e szálak szétbomlanak a társadalmi élet megszűnik. Ideje volna már tehát, ha a társadalmi élet befolyásosabb egyéniségei tennének valamit arra nézve, hogy társadalmi életünk lendületet nyerjen, vagy újjá alakuljon át, mert ha közös eszmékért nem lelkesülve, közös célt nem ismerve, közös erővel és akarattal semmit nem teszünk, hanem mindenki elzártam magának és privát érdekeinek él, akkor miránk nézve a „szabadság, egyenlőség és testvériség“ csak hangzatos szavak és üres fogalmak s társadalmi életünket, s azzal együtt közművelődésünket és fejlődésünket előbb utóbb megöli, a mindent megölő — közöny. Ennek pedig útjába kell állani. A kik I hivatottak arra, azoké a kezdeményezés kötelessége ! A „VÁCZI KÖZLÖNY" T ARCZAJA. Huszonnégy hosszú órája . . . Huszonnégy hosszú órája, Hogy utolszor láttalak . . . Oh mi nehéz távol tőled Minden röpke pillanat! Csak járok az emberek közt, Semmi sincs mi érdekel; Hozzád vágyik csüggedt szivem. Sovárgó szerelmivel. Olypn unot egész éltem, Hasztalan int, hívogat. Oh de van gyönyör számomra : Egy mosolyod, egy szavad. Lemondok minden üdvről Itt és túl az életen, Amikor szemedbe nézhet Elboruló két szemem ! Prém József. Szerelemből. — Elbeszélés. — Irta: IK-AJP-Á-S LAJOS. I. — „Hogy gondol ilyent, maga gyermek!“ — „Jó, az vagyok ! Mondj őrültnek, azt is elismerem Féltékeny, lázbeteg fiú s hozzá még őrült is vagyok ; de érted lettem azzá ! Már nem vagyok az a régi; a bűn, a szenvedély régen kihaltak bennem ; nemes szerelmed egy uj világot teremtett számomra, ahol megtisztulva, boldogan élek. Tiszta, szeplőtelen lelkedet a gyanú és a kétkedés, meg nem ejtheti, mert jobban szeretlek mindeneknél! Érzem, hogy azt te is nagyon jól tudod, s mégis olyan hideg, kimért udvariassággal viselteiéi irányomban. Ez bánt, ez fáj olyan nagyon. Még egyszer mondom, hogy én azt hiszem : te szereted Alfrédet! Szólj, s én nem állok kettőtök boldogságának útjába. Nagyon, nagyon könnyű ezen segíteni. Egy nyomorult, czélt- tévesztett élettel több vagy kevesebb : mit érdekelheti az az emberiséget? mit fájna az nektek?!“ — „Én gyűlölöm Alfrédet, lelkem mélyéből!“ — „Hiszen ez az, amitől én úgy félek. Semmi sem áll oly közel egymáshoz, mint a szerelem és gyülölség. A gyülölséget tenger-mélyén rejti a szív, de ugyanott tanyáz a szerelem is. Egy anyának — a szivnek — ikergyermekei ezek. Amint a szerelemből gyülölség, úgy a gyülölségből szerelem lehet, s jaj annak, aki úgy szeret, hogy gyűlölni tudjon, vagy úgy gyűlöl, hogy szeretni tudjon. Hidd el, édes aranyom, a nők sokkal inkább ki vannak téve e veszélynek, mint mi, férfiak! — „Ha mondom, nincs mitől félnie!“ — Hát szeretsz ? — .Szeretlek !“ — Örökké ? — „(Lökké !“ Ajk az ajkra forrott; szív a szivén pihent; elnémult a szó. A kábító csendet csak csókjaik halk csattanása — mint túívilági édes zene — szakitá meg. Most először — hosszú ismeretségük alatt — dobta le a leány a hideg udvariasság szabályait. S az a hóbortos fiú olyan boldog volt. De boldog is lehetett. A világ legszebb leányát tartotta karjai között. Mert Margit igazán szép volt. Amennyi csáb a teremtés remekére — a nőre — csak reá férhet, az mind meg volt Margitban. Ábrándos, kék szemei nem nélkülözték a mély tüzet, amely üdvözíteni vagy elkárhoztatni képes; picziny ajkai a gyönyör forrásául kínálkoztak ; arczán az üdeség két rózsája nyi- latt; dús, szőke hajzata majdnem bokáig ért! S ha hozzá vesszük, hogy Margit életének legvirágzóbb szakában volt: nem csodálkozhatunk, hogy Elemér — ez a hóbortos fiú — az őrülésig megszerette őt. Mint lepkék a virágot, úgy rajzották körül a fiatal emberek IVfargitot. S ő mindenikhez nyájas tudott lenni. Nem tudom: igaz érzésből-e vagy szeszélyből (hiszen ki tudná a nőket kiismerni !) Elemért mindig kitüntette. Ismeretségük már egy éve tartott, s nem volt nap, hogy Elemér meg ne látogatta volna szive bálványát. Elhatározása komoly volt: nőül akarta venni Margitot. Egy ideig boldog volt : gyanútlanul szerette azt a kis leányt. Istenem! milyen boldogok a vakon hívők addig, mig szivükben fel nem támad az az érzés, amit szerelem féltésnek szoktak nevezni. De ha ez egyszer szikrát kap: önmaguk sírjaivá lesznek a féltékenyek. így volt ez a szegény Elemér is ! A közte és a Margit között lefolyt párbeszédből világosan láthatjuk ezt. Féltette a szellőtől, féltette a napsugártól, féltette mindentől! S ez kezdette bo szántani Margitot. „Csak azért is!“ —gondolta magában az a k^s hamis, s ha összejöhetett Alfréddel : szívesen elbeszélgetett vele. Alfréd — mint minden nagy világi piperkőcz — kezdett a dolog mélyére látni, s nem is mulasztotta el a kínálkozó alkalmat saját javára k.zsákmányolni. Amint az ilyen glacé- keztyüs betyároknál már megszokott dolog: csinos külsejű, ügyes úrsalgó volt ő is. Természetesen nagyon csalódik az, aki Alfréd társalgásában mélyebb szellemet keres ; ő csak fényleni tudott; pedig „nem mind arany, arm fénylik. A gyakori együttlét, Alfréd erős ostroma : megingatták a szegény kis gyermek-leány szivét. Ezekhez járult Elemér gyermekes féltékenysége végre is arra birta Mal'gitot, hogy szak’ Csak ábrándnak, á 1 o jn n a k tűnt föl el Összes boldogságaival. S mit tett Elérném Kihívta Alfrédet. De mit is tehetet bet ? Becsületét csak a nyoüiorult vér ismét tisztára. Legalábj igy tartja e;
