Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1886-11-28 / 48. szám
VIII, évfolyam. 48.- szám. Váoz, november HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. Előfizetési őrá: évnegyedre ......................1 fr: 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssé'. Egys szám ára : 10 kr. Kapható: DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) és MILLMANN GÉZÁNÁL (kis piacz.) Hirdetések: Ny ilt-tér a, legolcsóbban eszközöltetnek sora ...................... 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete : hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Biztosítsuk vagyonúnkat. Minden agrikultur állammal hazárdjátékot űz a természet. Egy hideg fuvallat, egy égető napsugár, egy hosszantartó hőség és csak egy középszerű fergeteg, tönkreteszi a munkás kezek félévi működését. Az ország déli rónáit nem egyszer teszi tönre a vizár, északi földjét a különféle elemi csapás. S a lekaszált termés, vagy az asztagokba hordott csomók is, nem-e a természet szeszélyeit rettegik ? S van-e menekvés, van-e kitérés, van-e mód, van-e eszköz a természet szeszélyei ellen? Az imádkozás, a proczesszió, jó azoknak, a kik hisznek. A harang zúgások nem oszlatják el a felhőt ; a fohászkodások nem gátolják meg a jégesőt. A konzervativek lelke megnyugvást nyer ugyan a szent bibliában, de a villámlás és égdörgés, nem hallgat el ám mindjárt az ő könyörgésükre sem. S ha egyik esztendőben tönkre megy a föld fermése; mi lesz a jövő esztendőben? És muszáj ennek igy lenni? A legnagyobb hibája a föl dm ívelő népnek, hogy gondolkozásának nincsenek szálai, melyek a jövőbe is előre vetődnének. Sokak beelégesznek annyival, ha az esztendőben több nem is terem, mint a mennyi az élelemre és vetőmagra elég. S ha véletlenül az anyaföld bőven jutalmazta meg munkáját, a fölösleg elfogy az első tél mulatságain — mert hisz marad tavaszra vetőmag elég. S mi történik akkor, ha ez az elfogyasztott fölösleg után megmaradt szükséges a jövő esztendőben kivesz a földből. Honnan veszünk vetőmagot, ha azt a véletlen felesleget, eladtuk, elmulattuk vagy másra elköltöttük? A legközelebbi télen már beáll a szükség, a mit úgy hívnak, hogy: „ínség“. Fájdalmas nyöszörgést hallunk az ország több vidékéről. Oh de segélykiáltások is vegyülnek bele ebbe a nyöszörgésbe. Rosszul esik látnunk a kisbirtokos osztály I vergődését. S mi a bűne a mi földbirtokosainknak, hogy nem veszik fontolóra a jövő eshetőségeit? Nem biztosítják magukat eléggé a jelenben a jövő kedvéért — nem biztosítják magukat a jövő esélyei ellen. S különös indolencziát tapasztalunk a vagyonbiztosítás tekintetében is. Más államnak nincs egy talpalatnyi termőföldje is, a mely az esetleges elemi csapás ellen biztosítva ne volna. Pedig vajmi kevés olyan állam van a világon, mint a milyen mi vagyunk, a hol kizárólag mezőgazdaság a lüktető ereje az országunknak, más államban ha nem terem búza, hát azért még nincs Ínség — van a népnek más keresetforrása, kenyeret nyújt ajól kifejlett ipar — de azért azt a magot, a melyet a földbe vetett el, veszni nem engedi, biztosító intézeteknél keresi a garancziát, az ő földbe vetett tőkéje erejéig. Minden üzletben, minden vállalatban csak egy hatalom van: a tőke. Ha a tőke fogy, megszűnik a kilátás. Azért jó lesz a mi földművelőinknek is tudomásul venni, hogy a tőkét gonddal őrizzék; biztosítsák a biztositó vállalatoknál a földbe vetett tőkéiket, m rt ha azt csak egyszer is elmulasztják, annak az indolencziának kiszá- mithatlan következményei lehetnek. Mert hisz azért a csekély összegért, a mit a biztositó az intézetnek fizet, milyen kellemes megnyugvást érez ! Mi az a csekély díj az eset- leges kárhoz képest! Bárha minden gazda, bárha minden földművelő megértené sorainkat. Egész városokat, egész falvakat emészt föl a pusztító tűz dühöngése, s földönfutókká lesznek a házak lakói. Pedig a vörös kakas ellen is milyen szépen megvédhetnők vagyonúnkat. Nem kellene senkinek sem könyöríiletre szorulni, nem kellene „az égettek számára“ házról-házra járni koldulni — a biztositó intézeti becslőbiztos fölbecsülné a házat és az intézet uj tetőt rakatna a csupasz falak tetejére — csak nem szabad sajnálni a biztosításért járó pár krajczár. Bárha minden gazda, bárha minden földmi velő megértené szavunkat! Városi közgyűlés. Városunk képviselő testületé múlt vasárnap, nov. 21-én ismét közgyülésezett. Előre lehetett gyanítani, hogy a közgyűlés iránt az érdeklődés igen nagy lesz, s képviselőinknek még azon része is, a mely csak Lucza napján nézi meg a város házat, el fog a gyűlésre jönni s a napi rendre kitűzött tárgyakhoz hozzá szólni. S a gyanú nem volt alaptalan, mert a közgyűlési terem zsúfolásig megtelt, s lehetett ott majdnem. elfelejtett képviselőket is látni nemcsak, de hallani is, hogy mennyire veszteség az a város közügyeire nézve, ha valaki a képviselői mandátumot elfogad és ezt otthon szegre akasztja s csak akkor veszi igénybe, mikor azt némely érdekek úgy hozzák magukkal. — De jobb ezt nem feszegetni. A közgyűlés általános jellemzésére csak annyit említve meg, hogy a fogyasztási adókezelés tárgyában beadott pénzügyi s gazdasági véleményes jelentés nemcsak a véleményező bizottságot oszlatta meg s szült ellenvéleményt, de a képviselő testület kebeA „VACZÍ KÖZLÖNY" TARCZÁJA. Születés-napom alkalmával. — 1886. évi november 25-én. — Mi volt eddig éltem? . . . csak egy rövid álom, Melynek ébredését soha meg nem bánom; Láz-beteg fiúnak kinzó, gyötrő álma : Fokozódott búban bánatosbbá válva! Vad, viharos éjben : küzdés, nyomor, átok ; Tavasz, de amelyben nem nyíltak virágok; Fénytelen hajnala sötét éjszakának, Melyben a csillagok mind-mind elbúvának. Kicsi kis cserraelyke, futva át a rónán, Iszap-ülte medrén mindent összehordván ; Mit nem néz meg senki, mit ott hagynak sorba, Melyhez a Teremtő, az is még mostoha! Hazug szív szerelme üldözött mindvégig Égő sebet ütve kedvemen a vérig . . . Csalódások vertek, bántódások értek. Egyik el sem múlott, a másik már égett. . . . Végig fut a lelkem e huszonnégy éven, Ami elmúlt bú közt, ami eltűnt régen, 8 asztalomhoz ülve, szomorúan, némán, Gondolkozom mit hoz majd a jövő én rám ! ? Jöjjön, ami jöhet, aminek jönni kell : Kész a harczra edzvc, készen áll e kebel. Szembe a viharral majd kaczagva nézek : Csapást a csapásra bármennyit tetézett. dalán akad egy kéz, talán lesz egy lélek, Aki beköti majd sebeim’, ha vérzek ; Verítékem’, könnyűm’ letörli gyöngéden; Bátorít, ha csügged erőm e harcz-téren. Ápol. viraszt, követ minden nyomon-lépten, A gonosz hatalma, hogy engem ne érjen. Lesz egy ilyen, oh lesz! erős a reményem . . . Csillagomnak lel kell tűnni még az égen 1 Már is látom ! Ott . . . ott . . . igen, igen ő az. Tündöklő szépségben, mint a nyíló tavasz. 0 az én csillagom, ő az én vezérem ; Életemnek üdve, boldog mindenségem ! Mosolyogj rám szendén, mosolygj szerelemmel 8 rögös utam pázsit fogja takarni el. Édes lesz a küzdés, könnyű lesz a terhem Ha jutalmul csókod és ölelésed nyerem ! Mi volt eddig éltem ? . . . csak egy rövid álom, Melynek ébredését soha meg nem bánom. Láz-beteg fiúnak kiuzó, gyötrö álma : Fokozódott búban bánatosbbá válva! S mi lesz mostan éltem ? . . . egy tündéri álom, Melynek ébredését nagy-sokára várom. Tett-gazdag férfinak édes, boldog álma : Fokozódott öröm boldogsággá válva ! * (Budapest, 1886. nov. 25.) Kapás Lajos. Öszszel. Irta : Eácz István. Volt nekem egy daruszőrü — barátom, a kit a vílággyülölet ideje korán megőszitett. A kik nem ismerték csak úgy, látásból, néma bámulattal irigyelték tőle azt a tömérdek tapasztalást, a melyeket ez a tisztes fő szerezhetett — volna, ha véletlenül mindjárt az elsőnél meg nem kopaszodik vala. Nem volt igazuk. Ha ismerték volna azt a keserű forrást, a melyből egyes bölcs mondásai fakadtak, távol vidékről zarándokoltak volna egy-egy csoppjeért, mert épen emlitett világgyülölete kiterjedt a hangzatos reklámok és üveg feliratokra is. Nagyon fukarkodott vele. Szép, kellemes és elég hosszú nyarat töltöttünk együtt jó barátságban. — Kedélyes volt és nélkü- lözhetlen a vig társaságban. — Szerették és én is szerettem. De, hogy okos embernek is tartsam, be kelle várnom az őszt, azt a kellemetlen évszakot, a melyről még a szerelmes poéták sem tudnak egyebet zön- geni, mint hogy például a kökényt is megcsípte már a dér s a lombja vesztett utszéli fa alatt nem talál már enyhet a fáradt vándor, legfeljebb itt-ott egy-egy rothadt vaczkort. Az pedig nem igen tápláló eledel, főleg kinek rongyos a gúnyája, s a szürke köd hűvös szellők szárnyán behatol a didergő én belső rejtekeibe s barátságosan oda simul az éhes gyomorhoz ; mig a hűtlen talpú czipő nedves csókokat szed a dérlepett haraszttól. Boldog nagy városiak! kik csak egyetlen egyszer mentek végig felöltő nélkül a fedett folyosón s az nap este már kettős adag teával iparkodtok elűzni náthátokat, mit tudtok ti a természet nagyszerűségeiről. Déczbundában beszéltek a hidegről, ernyő alatt szidjátok az esőt, kalucsniban kerülgetitek a sarat és meleg kályha mellett olajozgatjátok a korcsolyátokat, mondván Szent Dáviddal, hogy mért nem is fagy már. Nevetitek, gúnyoljátok, kijátszátok és óhajtjátok azokat a természeti jelenségeket, melyektől az érzékeny kebel elfacsarodik. Látnátok csak azt a halvány képet, mit a haldokló természet fest a letarolt mezőkre, melyeken elszórtan didereg a termő erő utolsó mosolya, az enyészet nefelejtse, az őszi kikirics. Látnátok csak azt a rozsda színű leplet, mely végig terül a szőlőhegyek oldalain, a hol ti csak a nevető gohért 's az arany tormintot képzelitek; a nektár fája dísztelenül hajlik a lehullott száraz levelek fölé, mintha szeretne már ő is ott lent pihenni. __ Egy óriási temető szomorú fej fákkal, a melyekről alig hinnétek el, hogy 50 nap előtt zamatos gyümölcscsel integettek íelénk. Látnátok azt a vázak rengetegét, melynek lakói a hűvös légáramban zörögve vei Össze száraz^ tagjaikat, látnátok az erdőt ilyenkor, a hol a sápadt levelek a kétségbeesés erejével ragaszkodnak még a
