Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1886-11-14 / 46. szám

FIoHaoIChÍ Ar» : évnegyedre

............................1 frt 5« kr.

házhoz hordás vagy postai szétküldéssé'.

Egyes szám ára : 10 kr.

Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) és MILLMANN GÉZÁNÁL (kis piacz.)

Hirdetések:

a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek.

Nyilt-tér

sora

........................... 30 kr.

Bélyeg illeték minden beiktatásnál 30 kr.

A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz.

ziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el.

VHI. évfolyam.

46. szäm.

Váoz, november

HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP.

Állítsunk fel népkonyhákat.

A nyomor és ínség, mely Pestmegyében a folyó évben fellépett, a megye szivét arra indította, hogy segítsen, helyesebben, hogy enyhitsen a bajon. Felvett e czélra 100000 frtnyi inségköl- csönt. Ebből városunknak is 7000 frintot juttatott a végből, hogy munkaképes, de szegény polgártársainknak munkát s igy kenyeret adhassunk. Ez igen szép és kegyes tett Pestmegyétől és csak hálás szivvel említhetjük ezen a jótékonyság mezején tanúsított atyai gondoskodásra mutató nemes tettét; mert ha mindjárt csak a munkaképeseknek van is ez által némi existenczia biztosítva — hát mégis szép az, s egy bizonyítéka annak, hogy a megye hozzátartozóiról gondoskodni — soha sem szokott megfeledkezni, s igy elmondhatjuk megyénkről, hogy városunk Ínségesei iránt most is megtette kötelességét, mint tette azt mindenkor.

Hanem hát midőn a megyének ezen elismerő kijelentéssel adóznánk nagyon szeretnek, ha városunkkal szemben is ezt tehetnénk; szeret- nők látni, ha városunk is a megye útmutatása szerint már tenne valamit azoknak az érdekében a kik sem nem munkaképesek, sem pedig munkaképes családtagokkal nem bírnak. Száz meg száz van pedig ilyen. 13799 lelket olvasó városunkban ezrekre megy azoknak a száma, a kik heteken át meleg táplálékhoz nem juthatnak azért, mert a mi kevés alamizsnát összeszedegetnek a könyörületes emberbaráti szeretet utján, álig elégséges arra, hogy egy darabka tápiáié kot megszerezhessenek, s ez is csak olyan, hogy a meghalásra sok, éltük tengésére pedig kevés.

Ezeken kell segíteni.

o

j

Egy nemesszivü emberbarát is ezt hangsúlyozta nem rég előttünk, ós hogy miként segíthessünk a bajon, egy indítványt tett: állítsunk fel szorult polgártársaink részére népkonyhákat. — Hiszen ott van a veres kereszt egylet. Ez szi- j vesen magára vállalja a kivitelt, csak nyújtsanak segédkezet azon polgártársaink, a kik nélkü- | lözhető fillérekkel rendelkeznek, a kiknek a végzet megadta, az isteni gondviselés megen- j gedte, hogy felesleges morzsáikból azoknak is juttattassanak valamit — a kiknek erre szükség van.

Ezen indítványnak mi is kész örömest adunk helyt lapunk hasábjain, mert a mily emberi szeretetből kifolyónak, ép annyira pártolásra méltónak találjuk azt.

S a nemes és emberszeretetre méltó indítvány folytán szabadjon a város nemesen gondolkozó emberbaráti részéhez azon kérelemmel fordulni: segitsenek minket a fenti nemes indítvány végrehajtásában. Intézzük ezen kérelmünket azokhoz, a kik e tekintetben oly helyzetben vannak, hogy ha akarnak tenni valamit a szenvedő emberiség nevében, hát azt minden erőlködés nélkül megtehetik. Intézzük ezen kérelmünket nemesszivü és városunk érdekében — ha szükség igényelte — mindenkor áldozatkészséget tanúsított papságunkhoz; fordulunk azzal a helyi pénzintézetekhez, a melyek áldozatkészségben hasonlóképen mindig versenyezni szoktak a többi emberbarátokkal ; fordulunk azzal földbirtokosaink és tehetős iparosainkhoz, a kik sokszor megmutatták már, hogy ha kell a könyörületesség istennőjének adakozni, mindig versenyeztek egymással; fordulunk azzal izraelita polgártársainkhoz, a kik nem egyszer győztek már meg minket arról, hogy nemesen dobogó szivük van és hogy emberies gondolkozás, áldozatkész szív legfőbb alkotó elemük. És fordulunk ezen kérésünkkel minden nemes szivű embertársunkhoz. Nyújtsanak önök segédkezet támogatást érdemlő szegény polgártársainknak azzal, hogy a népkonyhák felállitási költségeihez bármi csekély pénzadománynyal hozzájáruljanak.

A kegyes adományokat szerkesztőségünk- hez kérjük küldeni, hol azok nyilvánosan fognak nyugtáztatni s a népkonyhák kezelésére ez utón is felkért vörös kereszt-egylet helybeli fiókjához eljuttatni.

Önökhöz intéztük ezen kérelmünket, tisztelt polgártársak, azért, mert abból indultunk ki, úgy most mint mindig, hogy városunk érdemes polgárságában nem csak hogy hanyatlott volna, sóT inkább fokozódott azon erős erkölcsi önérzet, melynél fogva saját embertársai ügyeinek — a szükség által követelt gyámolitását nem várja és nem is akaija várni mindig a hatóságtól.

Adja Isten, hogy szavunk ne hangozzék el a pusztában! A siker aranybetiikkel lesz feljegyezve városunk történetében, s az utókor hálás szivvel fog tanulni a nemes példákból, melyeket elődeik tanúsítottak.

A..VÁCZS KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA.

Őszi ború.

Fölsikong a zokogó szél Hervadt levél jár nyomába,

Ködös ősznek, rideg ősznek Itt borong már bús homálya ;

Néma berek, tarlott mező Nevető dal s virág nélkül,

Nem maradt egy hervadó lomb A halottra gyászos ékül.

Oh ne bigyj a csalfa fénynek,

Hogyha pályád beragyogja.

Boldogságod’ kikaczagva Siratatlan sírba dobja !

S ha kialszik szived lángja S fölcsendül a rémes óra,

Ha yjrágid mind letépve :

Mi jut majd'a koporsódra?...

Lévay Mihály.

Süket Kata.

— Beszélj a népéletből. —

Irta: Ballá. ICálnaéinné.

Régen volt, még akkor leány voltam, mikor ez alakot naponkint láttam ablakom előtt elhaladni, de azért megkísértem elmondani, ha eszembe jutna szegény Kata története. Most is előttem van az a nyomorult, elzüllött alak, a ki ha végig m.ent a falun mindenki jé izüt nevetett rajta, de nagyon kevés volt azok száma, kik látásakor szánalommal néztek volna h talán eszükbe sem jutott, bogy nagyon is szomorú múltja van e szánalmasan komikus alaknak.

Mindenki csak süket Katának hívta: családi nevén már senki sem ismerte, a gyermekek utána kiabáltak: „süket Kata, bele kiáltott a juhász a füledbe“, akkor szegény öreg megmegfordult, kövekkel dobálta a gyermekeket, s ha egyet megkapott, azt jól helyben is hagyta.

Mikor az ablakunk előtt elment, sokszor elgondolkodtam, hogy mi történhetett e szegény teremtéssel, hogy mindig a juhászt emlegeti, s ha szóba áltam vele az első szava volt a juhász, s mindig azzal végezte, hogy „kedves kisasszonykám, a jövő héten lesz az esküvőm, nagy lakzit csapunk, eljöjjenek ám bizonyosan, most előbb ugyan a komiszárjus- hoz megyek panaszra, mert rendet kell csináltatnom, mert az a hunezut juhász belekiáltott a fülembe.“

Néha oly értelmesen beszélt, hogy senki sem mondta volna, hogy szegény meg van háborodva, de ha mégis valahogy egy olyan szót hallott a mi rögeszméjére- emlékeztette, rögtön benne volt a régi gondolatmenetbe és sokszor napok kellettek hozzá, míg megint lecsendesedett.

Ilyenkor egé&z héten a szolgabiró és csendbiztos udvarán ácsorgott s erővel be akart menni panaszra, néha be is eresztették, hisz ismerték a nagy panaszt, a mi abból állt, hogy belekiáltott a juhász a fülébe. Ila azután meg lett Ígérve, hogy a juhászt behozzák s keményen meg lesz büntetve, szegény Kata az örömtől nem tudott hová lenni. Azt a boldog arezot nem lehet leírni, azt látni kellett. Bár kit meglátott ( elmondta, hogy a komiszárjus mit Ígért s mindig j hozzá tette : most már bátran férjhez mehetek, a meg- rontom el lesz láb alól téve. Egyszer össze jöttem egy öreg anyókával, ki szegény Katát gyermekkorától ismerte, megkértem]: mondaná el e szegény teremtés történetét. Az öreg engedett is kérésemnek készséggel, hogy elmondja mit tud róla. „Hát biz édes kisasszonykám, szegény Kata a szerelem bolondja, nem érdemelte e sorsot, mert igen derék, dolgos és becsületes leány volt, de hát lelkem ilyenek a férfiak, könnyebb nekik, ha egy derék leányt tönkre tehetnek.

Kata tiz éves volt, midőn szülei elhaltak ; minden vagyon és támasz nélkül maradt a világon ; de Isten minden árvának ad gondozót, igy ő is egy derék juhászcsaládhoz került, kik őt gyermekükként fogadták s úgy is szerették, hogy saját szülei sem szerethették jobban. Kata azt a szeretetet nevelő szüleitől teljes mértékben meg is érdemelte, mert jó volt. Az idő haladt, a leány felnőtt és olyan szép csinos teremtés lett belőle, hogy nem hagyta senki egy tekintetre.

Volt Kata nevelő apja mellett egy Pista nevű számadó, a ki a leányra már rég szemet vetett; évek során át egy helyen lakván vele, utóbb úgy beleszeretett, hogy a leánynak bevallotta szerelmét s Kata sem idegenkedvén tőle, nevelő szülői is beleegyeztek, hogy majd idővel egypár legyen belőlük. Vasárnap délutánként Pista eltilinkózgatott, Kata pedig boldogan ült ott oldalán s elméjében ‘szőtte a jövő képeit, midőn ő majd mint számadóné fogja a tilinkót hallgatni.

Sokszor pedig, ha Pista valami szomorú nótát fújt, úgy el sirt boldogságában s ha az a tilinkót félre tette s Katát magához ölelve, kérdezte fájdalma okát, azt válaszolta : „azéVt sírok kedves Pistám, mert el sem hihetem, hogy boldogságom örökké tartson, érzem, mi soha leszünk egymásé.“ Pista akkor a leányt iparkodott megvigasztalni: „ne sírj babám“, monda, „én mást soha sem fogok szeretni.“ A szép leányt sejtelme nem csalta meg.

Pistának egyszer egy vasárnap délután a szóm-