Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-05-17 / 20. szám
s legmelegebben pártoljuk. Ne csüggeszsze az G e r ő- fiéket se, s legyenek arról meggyőződve, hogy jóhirnevük előttünk sokkal csorbátlanabb, bogy sem ily alaptalan, rósz akaratú közleményekre valamit is adnánk. Színházi szemle. A „Curiának“ thália múzsája részére átalakított nagytermében f. hó 14-én Áldozó Csütörtökön kezdé meg előadását G- e r ő fi Andor színtársulata D e r é k y Antal népszínművével „A Buzavirá gu gal. Két éve már, hogy közönségünk meg van fosztva a szinelőadások élvezetétől, s mióta a lőház teremből kihordták a színpadot reményünk sem volt még nagyon sok ideig szinelőadást látni, s ha a Curia vendéglős élelmessége nem segít a bajon s át nem alakíttatja a közbiztonsági kivánalmaknak megfelelőleg a Curia termét, hát bízón várhattunk volna „ad grae- cas kalendas“ a „Szarvas“ szintermének átalakítására. — Ily módon meg lévén részben oldva a színház kérdése, közönségünknek alkalom adatott, az érkezett színtársulat által arra, hogy a szinműirodalom újabb termékeit megismerjék. A színtársulat melyről már az első előadás után is csak dicsérőleg emlékezhetünk meg, csakugyan megérdemli közönségünk meleg pártolását, s reméljük is, hogy intelligencziánk úgy, mint a közép és iparos osztály megfogja ragadni az alkalmat, hogy élvezetesen töltse el az estéit, s a hazai színészetet érdemleges pártolásában fogja részesíteni. G-erőfi színtársulata nem afféle kóbor társulat, milyenek még a múlt évtizedben fölös számmal voltak az országban, hanem egy teljes fölszereléssel s kitűnő erőkkel rendelkező társulat, mely a vidéki legjobb társulatok egyike. A repertoir, mely a színmű irodalom minden ágának legújabb darabját magába öleli, mint fönnebb említettük a „Búzavirág“ népszínművével, nyittatott meg. Ezen első előadás nagy reményeket köt a társulathoz, mert daczára annak, hogy maga a darab nem tartozik a sikerültebb termékek közé, a szerereplők összevágó játékukkal a közönség figyelmét folytonos érdeklődésben tudták tartani. Az első felvonásban a közönség, — mely az esős idő miatt nem volt valami nagy számmal — fukarkodott a tapsokkal, de később belemelegedett s Ge- rőfinének néhány népdalát meg is ujráztatta. A czimszerepben mint Lidi „Búzavirág“ Ge- rőfiné Ilka aratott tapsokat elragadó játékával és énekével; Gerőfinét fölösleges dicsérnünk, elismeréssel nyilatkozott róla már akkor a fővárosi sajtó, mikor a népszínháznak szerződött tagja volt; s mi csak annyit mondhatunk róla, hogy a vidéki nőszinészek legkiválóbbja, melyről mindenki meg fog győződni, s nekünk igazat adni, ki a társulat itt léte alatt játékában gyönyörködni fog. Kutassi Janka (Czenczi) a fiatal szerelmes leányt, kit kedvesétől el akarnak szakítani, érzéssel alakította; P r i e 11 e Kornélia a tűzről pattant Panni szerepét teljesen betölté ; Veresné Matild Bojtor Kata szerepében drámai érzéssel játszott s a közönség gyöngéb részét megkönnyezteté ; V i n c z é n é Alojzia kifogástalan mama volt; Szeles József, a vén jua mely azonban csakhamar a bámulat kifejezésévé változott át midőn a leánykát közelebbről kezdé szemügyre venni. Készvétteljesen hajolt hozzá s suttogni kezdtek meghitten, sosszasan, mialatt Juliska arczvonásai mindegyre jobban kiderültek, mint rövid zápor után a nyár hománczos, kék ege! Sőt mi több... nehány pillanat múlva vidám kaczaj csengett a piczike ajkán. Honnan eredt e hirtelen változás, ezt megfejteni nem tudjuk. Elég az hozzá, hogy Pista, az a rossz Pista, ki az eddig leirt összes jeleneteknek alottomos szemlélője volt, ez újabb szimptómára kezdte magát egy kissé furcsán érezni. Mert biz’ az egy kissé különös is, midőn az ember egy később bekövetkezendő, érzékeny jelenetre számit, a melyben ő a vádló és bocsánatosztó fél, s a mely után egy-két édes, hosszú, lángoló csók bizonyára kijárja, ha e jelenet most már valószínűleg nem következik be, vagy ha igen, a felek szerepet cserélnek s az előbbi vádló kénytelen magát szerényen meghúzva, bocsánatért esedezni. Oh, az a vidám kaczaj mennyi szép reményt, légvárat döntött egyszerre össze! Pista lassanként szórakozott, kelletlen kezdett lenni, s a „lassult is csak immel-ámmal járta. — Hát maga minek szontyorodott úgy el — támadta meg hamiskás mosolylyal a tánczosnője. Olyan savanyú arczokat csinál, mintha eczetes ugorkába harapott volna. hászt oly élethűséggel alakította, hogy a darab írója bizonynyal ilyen alakot képzelt maga elé mikor a darabot irta; Kis Mari a nagyra vágyó, s férjét a saját szeszélyei után igazgató falusi jegyzőnét ter- mészethüen állította elénk. Sz. Németh József a bárgyú fa’ sí fiú szerepében minden túlzás nélkül folytonos derültségben tartotta a közönséget, s ez alakítása után hisszük, hogy közönségünknek kedvencz komikusa lesz; Kiss János ügyes játékával s kellemes bariton hangjával tűnt ki; Lubi nszky Ödön a falusi jegyző szerepében teljesen megfelelt s kivált a Bojtor Katával való találkozási jelenetben adta jelét kitűnő alakitó tehetségének: s egyáltalában a többi szereplők is összevágó s a szerepnek tudatában levő játékukkal tűntek ki. Keméljük, hogy közönségünk, a mint az idő kissé felmelegszik, szintén bele fog melegedni az előadások látogatásába. Figaró. CSARNOK. „Tiiz van.“ — Rajz a régi Pest életéből — Irta : ÜKZCaloimli.eg'^i István. A farsang olyan mint a nílusi zsálya, minden éjjel hajt egy virágot, a melynek gyönge leveleit el- hervasztja a hajnal első tekintete. Minden nap egy bál, egy virág, mely az elmúlt varázséj után elhervadtan foglal helyet az emlékezet koszorújában. Hány fiatal szivnek van ilyen koszorúja ! Havlicsek Rozáliának szive bár öreg volt, mégis élénken élt benne az emlékezet, hogy ő, ha nem is látott bált, szinte részt vett már egyben. Hej, csak az a Márton el ne rontotta volna a dolgot! Ki volt cziczomázva tetőtől talpig, fehér keztyü volt a kezén, virág a hajában, úgy nézett ki mint egy angyal, el is röpült volna talán, ha a férje meg nem fogta volna a karját és igy nem szólott volna : — Hallod-e Rozi, én csak házmester vagyok, de ma úr akarok lenni, elkísérlek a bálba, együtt megyünk, még pedig fiakkerben ! Erre félre tolta a függönyt a kályha mellett s magára vette Dobrentey kabátját, a fejébe nyomott egy széles karimáju czilinder kalapot és a kapu- kulcscsal kezében rohant a fiakkerért. Mikor Havlicsek Márton ily hányavetileg adta az urat egyszer életében, akkor még Budapest csak Pest volt, olaj-lámpák „tündéri“ fénye mellett ballagott az ember az utczán, nem volt még se láncz-hid, se opera, se tűzoltó vagy lóvasut ezen a széles világon, de volt a helyett deszka-kerités elég és olyan „tiprattyú“ (Helmeczy elnevezése szerint), hogy az ember görbére járta mind a két sarkát. A mi Mártonunk úgy repült rajta keresztül mint egy Merkur, fél óra sem telt beléje, megérke- kezett a sókáz-térre, a hol nagyban ásitozott egykét lóhajtó atyafi. Márton oda ment az egyikhez, akkorát rántott I a három galléru köpönyegén, hogy az majdnem le- j esett a bakról és azt kiáltotta a fülébe, hogy „menjünk !“ — Az az hogy hát nem megyek én addig, míg nem tudom, hogy hova és hogy mit fizetnek, — mert abban a régi jó világban nem volt ám tarifa s alkudtak a fiakkerre mint most a tojásra. — A rondellába komám és egy váltó forint lesz az ára, ha jó hajt, — tudatta büszkén Márton, felnyitotta a kocsi ajtaját, bele ült, hogy Rozáliájáért repüljön, midőn egyszerre három helyen is azt kezdték ordítani, hogy „tűz van,“ . . . „tűz van!“ — Tűz van ? kiáltott a lódöngető atyafi s nehogy a vizi puska elé fogják a lovát, olyan sebesen ugratott el a kocsiban ülő Mártonnal, ki tudja a világ melyik része felé, hogy annak nemcsak a kiugrásra nem maradt ideje, de még arra sem, hogy meggondolta volna merre viszik. — Megállj, megállj, aki lelke van a két gebédnek — ordított Márton, míg kereste a kocsi kilincset és méregette szemével a visszafelé nyargaló földet, hogy hova essék hasra, de a lóhajtó úgy vágtatott árkon-gödrön, sötét utczákon keresztül négy kerekű szerszámjával, hogy a szegén}?- Márton potyogott benne jobbra-balra mint a csörgetyüben a golyóbis. Végre megáldott egy jockey-club-szagú udvaron, valahol a tehén utczában, a hol Mártont nem kiszállítani, de kivenni kelletett a kocsi fenekéről és támasztgatni elölről is, hátulról is, hogy valahogy álljon a lábán és induljon hazafelé, mert itt nincsen többet mit keresnie. — Hát a bál, hé! — kiáltott Márton elkeseredve s úgy hadonázott az öklével és a kapukulcs- csal mintha éjfél után hazatérő mester legényeket ijesztgetett volna, mit a hős fiakker ősi szokás szerint föl sem vett, nem a bátorságnak miatta, hanem mert olyan pocsolya volt köztük, hogy a kapukulcs csak fél ölre volt az orrától. — Menjen haza, aludja ki magát, bál lesz holnap is, — s fogta ki a lovait egykedvűen, mire Már ton belátván, hogy nem boldogul, megsimogatta a czilinderét s hazafelé indult. Az alatt Rozália asszony nem mozdult el a tii körtől, dobogó szívvel várta férje urát, s két faggyúgyertya világítása mellett nézegette magát elölrül- hátulról, midőn egyszerre csak azt kezdik kiabálni, hogy : tűz van ! — Tűz van ! Hol van a tűz ? S rohant az egész ház az udvarra, az uvarról a kapuhoz. — Hol van a házmester ? Hadd nyissa ki a kaput ! S rohantak a házmesterért. — A házmester nincs itthon, hozzátok ide hát a kapukulcsot. — Az csak egy van és azt az egyetlent elvitte magával a szerencsétlen. — Itt ég valahol közelünkben —oda vagyunk! Rozália asszony eszméletlenül feküdt, két fagygyu-gyertya világítása mellett, egy ócska karos székben, a szive úgy dobogott mint az ébresztő óra az almárium tetején, nem látott és nem hallott semmit, odakint egy fiatal házaspár biztatására elcsendesedett a lárma s aludni mentek a lakók, ide bent a gyertyatartó lyukig égett a két fagygyu-gyertya, de ő még mindig nem eszmélt. — Oh, semmi ! . . . Nagyon jó kedvem van, csak izé! ... A fogam fájdult meg egy pillanatra. . . . De most már semmi, vége van, •— badara Pista, — s tovább akarta a jó kedvet erőltetni. Hanem úgy látszott, hogy az az átkozott fogfájás megint csak visszatért, mert Pista egyre jobban kezdett ügyetlenkedni, tánczosnője kérdéseire visszásán felelni, s mások tyúkszemét aprónként tönkre silányitani, úgy annyira, hogy kénytelen volt tánczosnőjét helyre vezetni. Aztán bevette magát az éttermekbe, a boros pa- laczkok, meg a jó czimborák közé, mert hát mára talán hosszabb időre, úgyis hasznavehetlenné vált. Ott várta be — keserű gondolatok között — a szünórát. — Hát azt érdemli csak ő, az ő végtelen őrült szerelme, hogy az a lány talán éppen felette kaczag- jon, mig az ő szive majd meghasad szerelmében, bánatában ? S mig ő itt széttépett szivét siratja, az alatt a csalfa, a hűtlen mással mulasson. És még azt a gólyanyakú, szúnyogba ójtott, peczkes lajtinántot helyezi elébe, kiért a főváros leányainak legalább is fele szívesen versenyre kelne! . . . De jól van, csak vigadjon, csak mulasson, — hisz nemsokára sirhat xígy is eleget, omolhat künyei- nek árja, ha meghallja, hogy az, ki őt szerette, s kit ő úgy kijátszott, hogy az nincs többé — hanem ott kinn pihen, gyilkos fegyver által szétzúzott sziv- vel — a kerepesi temetőben! Majd sirhat még akkor, de már — hiába I S mintha a „gaukler“ Pali neki is igazat adna rázendíti mégegyszer, bánatosan, keservesen, hogy „Sirva, ríva fogsz még engem keresni. De a sírban késő lesz már — szeretni.“ Millióm átok ! ... De ezt már igazán még egy jogász szive sem viselheti el ! Bár milyen megedzett, még is csak kicsordul a keserűség belőle. — Pinczér! Pezsgőt ide, — akár száz üveggel! — Zúdult oda harsányan Pista, — egy ólálkodó fiók — Ganymédre. — Hadd iszom le még ma utoljára magamat — aztán úgyis az Isten/fa megmondhatója! A czimborák csak úgy hüledeztek, — de nem kutatták a bánat okát; — úgy is tudták már tapasztalatból, hogy nem máshol lehet — ily szomjas szimptomák mellett — a baj, ha csak a szívben. Aztán minek is kutatnák — talán, hogy megvigasztalják öt ? ! No persze! Hisz, ha a felhő eloszlik — a potya pezsgő zápora is ott reked valahol, a hűtő mélységes fenekén. Jobb lesz mindent csak a maga rendjén történni hagyni, az első felheviilés tomboló perczei után majd csak megjön a „fiúnak“ az esze. Azonban az egyszer a kalkulus nem bizonyait jónak. A pezsgős palaczkok sora mindegyre hatalmasabbá lön, a bánat fellege pedig a helyett, hogy oszladoznék, egyre sűrűbb, fenyegetőbb alakot öltött. Kivált mikor a Juliskáéi? is abban a teremben telepedtek le közelében — a hadnagyocska kíséretében.
