Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-04-26 / 17. szám
M p VII. évfolyam. HELYI S 17. szám. Ö/A Vácz április 2G. 1885. VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. Előfizetési árak : Évnegyedre ................................................................3 frt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel Egyes szám ára : 10 kr. Kapható Deutsch Mórnál (Városház épületében ) Hirdetések: Nyilí-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora .......................... 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték menyben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szer neszt őse j és kiadó hivatal czimzete: hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Vácz, Gasparilc-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmen tetlen leveleket nem fogadunk el. Ázsiai állapotok — Váczon. Más emberfia — örül a tavasz és éltető nyár szelidebb évadjának, s alig várja, bogy a zord téli napok után a szoba rekedt levegőjét az isten szabad ege alatti friss üditő levegővel felcserélhesse. — Csak mi vácziak vagyunk azon szomorú helyzetnek kitéve, hogy — nem úgy dicsérhetjük a magasságbeli urat, a mint azt tenni szeretnők, mert alig, hogy kiderül az ég, forrón süt a nap s erre kiszáradván utczáink sara, és egy kis szellőcske bátorkodván utczáin- kon üditő lekével végig szaladgálni: örülnünk kell, ha nem vagyunk arra kárhoztatva, hogy utczáinkon végig ballagjunk. Örülnünk kell ennek azért - mert ki vagyunk téve annak, hogy egészséges tüdőnket — zaharai porfelleg fojtogassa és még messze időkben használni kívánó látásunktól megfoszszon. — Pedig hát, uramfia! Nem sok kellene ezen kalamitás elhárításához hanem csak egy kis jó akarat. Es polgárságunktól várjuk — de elvárjuk ezt másod sorban városi rendőrségünk erélyesebb fellépésétől is. Van városunknak egy még el nem alavult — szabályrendelete; hivják pedig ezt: „Szabály- rendelet Vácz város utczái és közterei, kövezéséről és azok tisztán tisztásáról.“ El nem avult szabályrendelet azért, mert még csak múlt 1884. évi április hó 27-én hirdettetett ki, városunk képviselőtestületi közgyűlésében; s ugyanazon évi julius hó 7-én 4582/1884. számú tanácsi végzéssel valamennyi ház tulajdonosnak kézbesittetvén: fel nem tehető, hogy annak létesítéséről városi polgárságunk már is megfeledkezett volna. Ezen szabályrendelet intézkedéseket tartalmaz a járdák köveztetéséről; — de erről nem akarunk szólam, mert a kövezést két év alatt kötelesek a ház tulajdonosok teljesíteni; de szólunk arról a mit már a hivatkozott szabályrendelet alapján, azonnal végre kellett volna hajtani. Szólunk a járdák tisztán tartási kötelezettségéről, a házak telkéről és udvaráról, az utczára vezető tisztátlan kifolyások — meggátlásáról, a járdáknak bármi közlekedési akadályoktól való mentesítéséről stb. stb. a melyek iránt az említett szabályrendelet 8. 9. és következő §§. oly határozott, oly világosan szóló intézkedéseket tartalmaznak, hogy" csak az nem érti, a ki, nem akarja érteni s még kevésbbé annak engedelmeskedni. — Pedig hát nem szólnak ezen §§-ok másnak mint az illető házi uraknak; nem kívánnak azok egyebet, mint azt, hogy városunknak portalan utczákat adjanak, tiszta levegőt idézzünk elő, és mindnyájunkat érdeklő egészséges állapotot teremtsünk. Ráutalnak a bajokra, a melyeknek elhárítása közös érdekét képezi összes városi polgárságunknak'; s utat nyitnak és engednek, hogy ezen bajok elhárításában városunk lakossága önként, a maga jóakaratától, menten a gyámsági felügyelettől közreműködjék. És mit tapasztalunk. Tapasztaljuk azt, hogy ezen szabályrendeletnek még tán egyetlen rendelkezése sem foganatosittatik. Tapasztaltuk és tapasztaljuk azt, hogy háztulajdonosaink a házaik előtti járdákat csak Iiusvét, Pünkösd és egy nehány kiválóbb ünnep alkalmával szokták se- pertetni, öntözésükről nem is szólva; tapasztaljuk azt, hogy a mi piszkos folyadék, véres ran- dasággal keverve az udvar belsejében el nem fér, most is ép oly kényelmesen folyik ki az ut- czákra, mint akkor, mikor szabályrendeletünk nem volt. Tapasztaljuk azt, hogy a járdákon most is ott hevernek bolti kirakatok, lisztes zsákok, ekék, gépek stb. mint azelőtt; tapasztaljuk s tapasztaltuk azt, hogy ha tetszik a taligásnak a járdán hajtani, a suszter inasnak azon tolni haza targonczáját, még most is ép oly kényelmesen teheti és teszi mint azelőtt; tapasztaltuk végre azt, hogy- a felhozottak tekintetében a rendetlenségek nagyobbak mint azelőtt voltak; mintegy gúnyjára annak, hogy van szabályrendelete városunknak, de nincs a ki unnak végrehajtását ellenőrizze. — Valóban t. polgárság ez több, mint a .mennyit még ázsiai állapotok mellett is szó nélkül elnézni lehetne; ez több mint A „VÁCZI KÖZLÖNY'1 TÁRCZÁJA. A lehullott csillag! Leborultam lábaidhoz, Leborulva imádtalak. Azt hittem a lelked oltár, Hová már nem férhet salak. Hisz magasan tündököltél, Mint a csillag fönn az égen. De jaj nekem, hogy te voltál Vezérfényem, oltárképem. Mely oly tiszta fényt sugárzott A iönséges ég holtjára, Oh hogy az a büszke csillag Lehullhatott — a mocsárba. Varsányi Gyula. A tánczleczkék.*) Irta : Tlie,wrev7'k István. Csapongó jókedv keletkezett a lányok közt, midőn az igazgatóné tudatta velők, hogy az idén az intézetben fiatal emberek is tanulhatnak tánczolni. Istenem! Mennyivel mulatságosabbak lesznek mosta tánczleczkék, mint tavaly és a múlt években, mikor lánynak lánynyal kellett tánczolnia, mert az igazgatóné, daczára a számos kérelemnek, mind eddig nem engedte meg, hogy a táneztanulás részesei fiatal emberek is lehessenek. — Valóságom fiatal emberek lesznek tánezosaink ! suttogják a lányok. Gymnasisták, realisták, és talán egyetemi polgárok is, a kiknek már van is olyan csinos, iczi-piczi bajuszuk. Be jó is lesz, hogy közülünk a félének nem kell majd ezentúl, mint eddig, uraskodnia, — hogy nem lányok, de valóságos urak, mi több: fiatal urak lesznek tánezosaink! Az igazgatóné által mondott örömhir különösen a nagy lányokat (a felsőbb osztályok növendékeit!) nyugtalanítja szerfölött s az imént kezdődött előadásra csöppet sem ügyelve, folyton fészkelődnek és mosolyognak, mintha valami csikladozná őket. Nem mer♦) Mutatványul szerzőnek „Azok a lányok“ czimű legújabban megjelent érdekes és kivált hölgyeinknek melegen ajánlható rajzkötetébdl. A kötet Jankó János képeivel van illusztrálva. Kapható Révai testvéreknél Jlpest Vuczi-utcza 11. sz. nek egymásra hosszan tekinteni, mert félnek, hogy elbaczagják magukat, s ha tehetik: a közeli napokról sugdosnak. :— Te, Olga, a Vilma szép fivére bizonyára velünk fog tánczolni tanulni. — Ah, Bertám, csak az a fess jogász is velünk tanulna, a ki engem naponkint három lépésnyó tá volban kisér hazáig, hogy ha iskolából jövök. És mikor az igazgatóné rendre utasitja őket: figyelmet színlelnek s élnek a kedvező alkalommal, midőn ő nagysága nem tekint rájuk, s gyorsan nehány sort vetnek papirszeletekre és ezeket titkon adogatják egymásnak. „Reményiem, aranyos Boiiskám, ez idén már te is velünk tanulsz tánczolni.“ „Igen, kedves Rózám. Addig kértem szülőimet a mig meg nem ígérték, hogy a tánczleczkékre beíratnak.“ „Kérni fogom a mamámat, hogy csináltasson nekem félezipőket. Azok, melyekben tavaly tánczoltam, már lyukasak. Czúgos czipőkben pedig nem tánczol- hatok.r Nincs igazam?“ „Én is félezipőket akarok kapni. Te vigyázva dugd át hozzám az asztal alatt soraidat, hogy ő nagysága rajta ne kapjon.“ A lányok alig tudják bevárni a déli tizenkét órát. Bár csak vége volna már az iskolának, hogy sietve haza mehetnének, és otthon legfőkép fivéreikkel tudathatnák a tánczleczkékre vonatkozó örömhírt! És kérnék őket, mondják meg barátaiknak is, hogy a iáncz tanulás végett mielőbb jelentkezzenek az igazgatónő ő nagyságánál. E naptól kezdve óra közökben s gyakran előadások alatt is fontos beszélgetés foly a nagy lányok közt. Ki-ki elmondja, a mi újat tud a táncz- leczkéket illetőleg. Hogy fivére, firokona is tánczolni fog tanulni, és ezeknek barátai közül ez és ez is részt vesz a tánczleczkékben. S a lányok napról-napra számlálgatják, hogy hány tánezos van már. Első nap öt, másnap tiz, harmad- | nap már tizenöt a tánezosok száma ! Az izgatottság nőttön nő. Mennyi fiatal ember! Köztük szőkék, barnák, ábrándos kék- és tüzes fekete szeműek, — öt egyetemi polgár (egyik közülök — képzeljék! — már másodéves!) és egy drámairó, a Lili roszul tanuló fivére, az a ezukrus gymnasista (legújabb öt felvoná- sos drámájának czime: „A tanár szamár“) és ezek * mind-mind velők, a lányokkal tanulnak majd tánczolni, csoda-e, ha a kisasszonydeák oly izgatottak?! . . . November hó első szerdájának délelőttjén, mely napon délután négykor kezdődnek a tánczleczkék, a növendékek izgatottsága a lehető legnagyobb. Szórakozásuk akkora, hogy midőn például Matildtól ezt kérdi a tanár ur: „Hol fekszik Luiziana?“ Matild így felel: „Az ágyban.“ (Azt hitte az aranyos, hogy a tanár ur Matild nővéreiről: a kis Luizi, meg a kis Annáról kérdezősködik). Kedvencz tanáruk, a fiatal és szép tisztelendő ur is hasztalan beszél nekik, tizenegy órától tizenkettőig, a végtelen jó Istenről, a Megváltóról és a boldogságos Szűzről: nem ügyelnek szavaira. Egyes- egyedül csak arra gondolnak, hogy ma délután kezdődnek a tánczLeczkék — fiatal emberekkel! Mert bármily vallásosak is a lánykák, gyakran inkább gondolnak fiatal emberekre, mint Istenre. De Te azért, mindenek Ura, nem kárhoztatod őket pokoli kínokra, a mint nem kárhoztatsz senkit, mert végtelen jóságoddal össze nem egyeztethető, hogy a túlvilágon örökké tartó kínokkal büntesd az oly végtelenül gyarló emberek vétkeit. A tánczolni tanuló lányok nagyrészt már három órakor az iskolában vannak. Mindannyiukat cseléd kísérte az intézetbe, mert neki kellett a tánczleczkék végett készúett uj félezipőket elhoznia. A lánykák a tánezteremmé átalakított „nagy iskola“ mellett levő „kis iskolába mennek s betéve a tánezterembe nyíló ajtót, levetik utczai czipőiket, és parányi lábaikat gyorsan félezipőkbe bujtatják, Aranka kivételével, ki se hogy sem buja félezipőit felhúzni. S mig ő erőlködéstől neki pirult arczczal bajlódik, addig a többiek leskelődnek, hogy mikor jön már egy — tánezos? Vájjon melyik jön először?! Izgatott örömükben ölelkeznek, csókolódznak, majd udvarolnak egymásnak, mert nem bírják bevárni azt a közeli időt, midőn majd mások (fiatal és him- nemü — mások !) udvarolnak nekik. — Kisasszony ! Én önt imádom ! sóhajtja Irén és Vilma elé térdel. — Ah, uram ! — Oh, kisasszony! Ön oly szép! — Uram ! Ön is . . . ön is szép! Irén Vilma kezét hévvel megcsókolja, és ábrándosán tekint „imáclottjára“. S egy csomó „ab !“ és „oh !“ után egyik kedvencz költőjének, Bartóknak, e versét szavalja : J
