Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-03-22 / 12. szám
©SIIIOR A virág kedvelő nők, mint okszerű méhészek. Alig van nő ki a virágot ne szeretné, és ki azt alkalom adtán ne mivelné és ápolná a konyha-kert veteményei mellett, és alig képzelek bármily kicsinyke kertet, hol gyümölcsfa ne diszlenék; szóval a falusi ház kiegészítő részét a kert képezi; ez nyújt a család nagyjának aprajának szórakozást, és termi a háztartás nélkülözketlen czikkét a főzeléket; a befőzésre való gyümölcsöt; mely minden házi asszony büszkesége. Mind ennek keretét az illatos virág képezi. A kert tehát csak akkor egész, ha abban a hasznos a széppel öszhangzásba hozatik; és hogy a nő tapintatos érzéke ez öszhangot mindig eltalálja, bizonyítéka annak, hogy kivétel nélkül született miikertészek, és hogy e hajlamának minden nő áldoz, úgy a városi, mint a boldog falusi magányban élő; azzal a különbséggel, hogy mig emez az Isten kerek égboltja alatt a kert kimért ágyaiban, addig amaz nagyon is kimért ablakában ápolgatja kedvenczeit. S hogy koszorús költőnk akkor, midőn elzengte: „mert a ki a virágot szereti, rósz ember nem lehet“ oly akszimát állított fel, mely nőink eszme világának mindenkor hévmérője ; vannak ugyan nők, kik a természetet egyszerűségében, kevésnek találják arra, hogy vágyaikat kielégíthessék, és szórakozást találjanak benne; miért is a mesterkélő ipart veszik igénybe, még pedig oly irányban, a mivel sem haszon, sem boldogság; hanem ezeknek éppen ellenkezői a haszontalanság és boldogtalanság szokott járni, az ilyenek a nyegle nők, a divat hódolok; milyenek az emberiség mindkét neménél találkoznak. S ezek aztán rendesen boldogtalanoknak érzik magukat. Ily nők nem találnak élvezetet a virágok ápolásában, büszkeségüket, nem a jól konszervált gyümölcs képezi és különös még is egytől-egyik inyenczek, eszük nem a produkczión jár, hanem azon, hogy hiúságaikat mikép elégítsék ki; egyébről sem beszél mint a ruha fodrokról, kendőző czikkekről, és daczára hogy egész lényük tevékenységben vegetál, tevékenységük még is meddő és eredménynélküli. Ily természetű nő, jó háziasszony soha nem lesz, megfeledkezik a háztartás gondjairól, anyagi kötelmeiről, szóval mindenről, a mi nemessé, és széppé teszi a nőt, és ha a sors oly helyzetbe hozza, hogy hiú vágyait ki nem elégítheti, inkább elmerül, de azért a czifraságoktól megválni nem tud. Igaz, hogy a hiúság, mely elfajult állapotában minden rossznak alapját képezi, bizonyos méretekben minden nőnél elkerülhetlen szükséges; legyen a nő hiú szépségére, mint leány, erényességére, mint feleség, háziasságára mint családanya; legyen szóval a nő hiú és szerény egész a sírig, mert az ily hiúság zománcza azon ércsak most érzi, hogy fiatallá lett. Az utolsó szikra a szunyadó parázsból . . . Eljött az esküvő napja. Ilonkát a kékszemü szöszkét egy 24 éves fiatal ember, valami állami tisztviselő vezette az oltárhoz. A templomban sok jó ismerős volt együtt. Mindenkinek arczárói a megelégedettség és öröm sugárzott, midőn a lelkész Ilonkához fordult s kérdezé, — szereted-e ezen férfiút ? Es Ilonka örömmel a legbensőbb ihlettel felelte rá. Igen! A mint igaz is volt. Csak az öreg Szántó bácsi titkon egy széles oszlop mellett elrejtőzve hajtá le erre mélyen őszbe csavarodott fejét kezeire, ne hogy valaki meglássa hulló hőnyiéit . . . Oh mindenható végzet és szerelem mily rejtélyesek a te müveid ! * * rA férj 48, a nő 18 éves volt. Nem csoda, ha a nagyvilági üzlet embere Rét- házy ur nejéről megfeledkezett. A számok' és számítások elfojtották az érzelmeket. A kis menyecske pedig csak hallgatott, tűrt és szenvedett. Végre ő is meg.-okaita a dolgot s keserves zokogásban tört ki. Mily jól esett neki, hogy egyszer már kisírhatja magát. Hiszen, a könyek, addig a meddig megenyhitik a fájdalmakat. Ah ... de mi az? mintha lépteket hallott volna. Ugyvan, valaki közeledik. Eérje jön. Ismeri hangjáról, a mint odakünn az inassal perlekedik. Neki nem szabad semmit sem tudnia, még sejtenie sem. Nem — történjék bármi, előtte titokban kell maradnia az ő véghetlen fájdalmának, szenvedésének. Nem szabad megtudnia, hogy ő sirt . . . volt bátorsága sírni . . . mert ennek az embernek köszönheti, hogy szüleit megmenté a szégyentől a bukástól. Nem . . . ennek az embernek nem szabad megtudnia, hogy ő nincs megelégedve, hogy szenved mellette . . . hogy panaszra van oka, hiszen ő mennyit tett azokért, akiket ő véghetleniil szeret. De mint palástolja el könyeit, zetnek, mely a szerelmet és vonzalmat a sir széléig megóvja. Azon kedves nőknek szándékozom egyetmást az okszerű méhészetről elmondani, a kik hiúk szépségükre, erényükre, és háziasságukra, tudnak virágot ápolni, meg gyümölcsöt konszerválni. A nők azon része, kik felfogván nemes, és szép hivatásukat, mint családanyák a család boldogitását tűzték életczéljukká; nem elégszenek meg csupán azzal, hogy női kötelmeiknek eleget téve, a szeretetet, tiszteletet, és a társadalom becsülését kiérdemelték; de a háztartás körüli tevékenységük által annak fentartásákoz is hozzá járulnak, és mióta a nők eman- czipácziójának jogi, és politikai kérdésével nem csak ők, de a társadalom is foglalkozik, nem csupán az eddig szokásos házkörüli teendőket gondozzák, de önálló foglalkozást űzve, tetemesen támogatják a háztartás financziális oldalát is; czélom nem lévén A-tól Z-ig mind azon foglalkozást elsorolni, melyek a müveit nő szellemi kivánatait is kielégíthetik, csak is egyet az okszerűen kezelt méhészetet említem, mint jelen czikkem tárgyát, mit a háztartás mellett, melynek kiegészítését a kertészet és baromfi tenyésztés már úgy is képezi; mint jövedelmező gazdálkodási ágat a nőknek, mint kik idejük nagy részét a ház körül töltik a legmelegebben ajánlom. Felteszem, hogy szép olvasóim kivétel nélkül ismerik a méhet, a szorgalomnak e mintaképét, ki életének rövid hat hetét dologgal tölti, és a szóteljes értelmébe agyon dolgozza magát. Hazánkban, melynek viránya oly alkalmas a méhek tenyésztésére, sajnos hogy oly arányban mint kellene nem művelte tik ; és ha vannak is kik művelik, azok nagy része a régi kúpos paraszt kasokat — e gyilkoló rendszert — használja, ily módon pedig a méhészet a kívánt hasznot nem fogja nyújtani. Mennyi kincs vész el évente hazánkban a fák s mezők világaival? ezt csak akkor tudnók ha kiszá- mithatnánk, hogy a méhek a virágok illatos nedűjét értékes mézzé feldolgoznák, és ez által értékesíthetnénk. Mennyi érték vesz el kedves hölgyeim, kerjtü el- virágzó gyümölcsfái, uborkái, saláta, anisai Balsaminiái stb. a szomszéd mezők nád és az útszéli akácz virá- gaival, de a szomszéd kertjében is mennyi virágot találnának, mert hisz oda is elmennek, sőt óra járásnyira is elbarangolnak, hogy lakukba hordják a virágok nektárját. Mintha látnám, és hallanám a mint picziny szájuk mondja: „de hiszen a méh szúr, és ha mérges fulánkját arczunkba nyomja fájdalmas daganatot okoz;“ igaz, de az is igaz, hogy ezt csak azért mondják, hogy a legérzékenyebb oldaluk, szépségük van fenyegetve a méh fullánkjától pedig ha már ez megtörténik is a baj csak 1 — 2 napig tart, s ezért kár annyira idegenkedni a méhészettől. A méhszúrás ellen igen könnyű magunkat megmint tetesse magát mert még tudja isten mi lehetne aztán ennek a vége ? A mint a férj belépett, eléje szaladt reá borult, nevetett, kérdte, faggatta akár egy gyermek. Még akkor is mosolygott, mikor nem is kellett volna. De Rétházynak most az egyszer éles szemei voltak. Meglátta azonnal, hogy itt történt valami. — Az Istenért, mily jókedvű kegyed, pedig szemei kivannak sírva ! — Áh dehogy . . . Ön mindjárt félre magyaráz és rosszul lát mindent. Csalódik barátom. Nem a sírástól van, hanem . . . hanem . . . igen-igen, beleesett az imént valami, no lássa, hogy nem találta el. — Elhiszem . . . Pedig dehogy hitte. De ez a jelenet nagyon gondolkodóvá tette a férjet, mintha juttatott volna valamit az eszébe. Egy hó sem telt el, midőn a fiatal menyecske szüleit meglátogatván így szólt: — Most látom csak hogy ha 48 éves is valaki, azért még mindig szeretekre méltó lehet ! Egy anya közlései. Kezemben a toll. Vágyam jön írni. Melyik rovat számára írjak? A tárczába írok valami humoreszket. Nem, nem sikerül. Abba hagyom. Vidor a természetem, szeretem a tréfát s jókat nevetek, de humorosan írni nem tudok. Itt a „háztartási“ rovat. Ehhez nincs türelmem, elég jut nekem ebből a jóból naponta. írjak talán a háztartás gépeiről, a rossz cselédekre1 ? Bő anyaggal rendelkezem ugyan, hanem hisz ezt elmondják minden kávé-asztal mellett s igy elcsépelt dolog lenne. „Konyhászat“ ? Ahhoz hogy egészségesek legyünk, a legegyszerűbb étkek kellenek. A sütemé- nyecskék elrontják az emésztést, elsavanyitják a gyomrot, másrészt a test e nemes fűtőgépe soha sem játszott oly fontos és figyelemreméltó szerepet előtvédeni. Valamint a rózsa száráról, hogyne szúrjon, levágjuk tüskéjét; úgy a méheket ha fészküket szétszedjük megtekintés végett; megfüstöljük; vannak e czélra füstölőink (az angol Bings Smoker), a méhész pipák, még pedig oly szerkezetűek, hogy nem dohányzó is, tehát a nők is használhatják, melynek öb lébe, akármi féle füst terjesztő anyag éghet, és behívás által füst áramot eregethetünk, és az esetleg támadni akaró méheket arczunk és kezeinktől távol tartjuk; a füst az valami rettenetes a méhre, szelíddé és meghúnyászkodóvá teszi, ha pedig lakától távol van nagyon félénk és ha csak meg nem fogjuk szúrni nem mer. Sokat de nagyon sokat szeretnék írni a méhecskék érzék világáról, háztartásáról, de ez által tárgyamtól nagyon eltérnék, miért is csak az anyagi oldalát veszem a dolognak, vagyis az okszerű méhészetet, mely ha tudományos megfigyeléssel, kedvvel és odaadással űzetik, nem csak szellemi tápot, és szórakozást nyújt, de anyagilag akár nagyban akár kicsinyben űzve is, tekintélyes jövedelmét képezi a háztartásnak. Hogy pedig a lelkes Hölgy méhészek számát szaporítsam, mert büszkén állíthatom, hogy vannak hölgyek kik lelkesen agitálnak a méhészet mellett és maguk is lelkes méhészek, e czél- ból az okszerű méhészetből dióhéjba foglalva iz I el tetőül és kedveltetőiil egyetmást elmondok. (Folytatása köv.) Városi és vidéki hírek. = Nagylelkű adoBwaiiy* * Gosztony.i János cs. kir. kamarás és v.-hartyáni nagybirtokos, ki az ez évi váczi felső soiozó járási sorozásnál mint polgári elnök működött, a sorozás napjaira járó napi- dijjait és fuvarbérét fele részben a váczi nőegyletnek, másik fele részben pedig a vörös kereszt-egylet váczi fiókjának adományozta. = A „Vác* és vidéki néjYíaufiök egylete44 folyó hó 15-én tartotta meg tisztújító közgyűlését. A fontosabb ügyek közöl megemlítjük a m. kir. belügyminisztériumnak 1884. febr. 16 áról leélt és a közgyűlés által tárgyalás alá vett azon rendeletét: „hogy a tanító nincs jogosítva körjegyzői vizsgát tenni még azon esetben sem, ha kimutatja, kogy a képezdébe lépés előtt algyrnn. vagy IV. polg. iskolát végzett.“ Ezzel szemben a közokt. miniszter az 1882. évi 37946. számú rendeletében és az 1883. évi I. a tisztviselők minősítéséről szóló törv.ényczik- ben elismeri, hogy a tanítói oklevél az érettségi bi- zonyitványnyal egyértékü, a mikor kimondja, hogy az okleveles tanító adóhivatalilszolgálatrá alkalmazható. — Minthogy a tanító szakmiveltsége mellett, az általános miveltséget mulhatlanul feltételező tanitói oklevele, még a teljesen egyoldalii és semmi határozott bevégzettséget fel nem tüntető VI. gymn. oszt. bizonyitványnyal sem tekintetett egyenlőnek a belügyminiszter által, a közgyűlés kimondotta: hogy egy indokolt feliratban tisztelettel felkéri a vallás és közokt. minisztert, hogy a népiskolai tanitói oklevelet az idézett minősítési törvény szellemének meg- felelőleg — abszolút értelmében — legalább is az érettségi bizonyitványnyal egyenlő értékűnek minőtem, hogy annak dédelgetésére uj étkek feltalálásán törtem volna fejemet, s igy újat nem Írhatnék. Vannak még egyéb hasznos rovatok is. Mi. a hasznos? Ha bénának mankót adunk kezébe? Ha a sziklán szédülőnek kezünket nyújtjuk? A roskadót felemeljük? Vagy a betegnek gyógyulást adunk? Ki érezi magát tehetetlenebbnek, s kívánja jobban a segélyt, mint az, kinek gyermeke beteg? Ott küzd a szegény kicsi s az anya nem tud rajta segíteni. Mi borzasztó kin szenvedni látni a gyermeket! Mily hosszú azon idő, mig az orvos érkezik ! Hol van a toll, mely a remegő anyai szív kétségbeesését ecsetelje. Pár óra múlik el igy sokszor, mig az orvos megérkezik, vidéken, hol nincs mindenütt orvos, néha még több is. Sokszor a baj már annyira fokozódott, hogy minden segély késő, s az anyának tétlenül kellett néznie, mint hal meg gyermeke. Ily esetekre segélyeszközt nyújtani az anyának, oktatva őt, hogy mitévő legyen a veszély perczeiben, ez csak áldásthozó lehet. Magam is anya vagyok, s végig szenvedtem mindazt, mit egy anya a gyermek mellett szenvedhet. Az enyimek is meghozták az iskolából a kiitegek minden nemeit s végig köhögték a höghurut keserves heteit. Rossz bizony az, hogy az orvos gyermekeit sem kíméli a betegség. A bajok legborzasztóbbika azonban az, midőn az egészségesnek látszó gyermek hirtelen görcsöket kap; itt nem lehet várni a házi orvosra, ki a család feltétlen bizalmát rég kiérdemelte feláldozó fáradozásai által, mit pénzzel megfizetni soha sem lehet. Ily esetekben nem a bizalom, a tudomány, hanem a perez határoz. Minden görcsroham s annak időtartama növeli a veszélyt s kártékonyán hathat az agyra, minek következményeit a gyermek egész életében érezheti. Nincs tehát veszteni való idő. Engemet férjem tanított meg, miként bánjak gyermekemmel a veszélyben, s valóban sokszor nagy hasznát vettem az oktatásnak, mert megtörtént, hogy mire ő hazajött, a kicsi mosolyogva fogadta atyját. Mit férjemtől ez irányban húsz év alatt elsajátítottam s a gyakorlatban gyermekem körül bő alkalmam volt érvényesíteni, örömmel osztom meg mindazokkal, kik szívesen fogadják.
