Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-01-04 / 1. szám
Hát bűn az, ha valaki Jehovát tartja Istenének? Éti nem tartom bűnnek. Mindannyian egy Atyának gyermekei vagyunk, csak felfogásaink külömbözők, a szerint, a mint a nevelés irányitja azokat a hit dolgában. Az erős, bosszúálló Istennel szembe állitjuk a szeretet Istenét. — És azzal, mert el tudjuk feledni, hogy az a Haragvó és az a Könyörületes egy és ( ugyanaz, a legszebben imádjuk az ő megfoghatatlan isteniségét. Zenith és Nadir, Alfa és Omega, kezdet és vég. És a többi mind, mind ott van e kettők között. * Az öreg Abrahámot, a kik ismerték, szorgalmas és becsületes embernek mondották. A szombatot szigorúan megünnepelte, s az napon beszüntette 120 perczentes kölcsön kötéseit. Pedig sok könnyelmű ifjú zaklatta naponkint. Az öreg nem esett a feje lágyára. Gyanakvó volt, mintegy határ vámőr, és körültekintő, mint az erdélyi szász. — Sejtelme volt róla, hogy farkas kerülgeti az ő báránykáját. — „Aranyos báránykám, ne higyj te a gójnak“ — mondogatá sokszor egyetlen lányának, a fekete fürtii, gyönyörű Sárának. — „Apám, ne félts engem, ravasz vagyok, akár egy Delila. Hjah! Sámson, a nagy hajú oroszlán oroszlánokat vert agyon ; a sima, apró fürtű arszlán nő szivekre vadász, s a kit szép szavától elfog az igézet, könnyen elfeledkezik az — ollóról. A szerelem kezdete: hit, a vége: csalódás. Sára hitt, mert szeretett; s a midőn sok sirás és bánat után életet adott egy szőke angyalkának, hogy azt a csalódás rongyaiba kötve családja fejének könyöriiletébe ajánlja, a dühöngő apa oldobta magától : — „Te fertőzött állat, eredj szemem elől! Ne lássalak soha, csak a végórában, — akkor is koldulni jöjjetek majd elém, hogy rátok leheljem halálos átkomat. Tegyen sóbálványnyá a haragvó Isten. Sodorna leánya ! * * * Sára, szegény, világgá bujdosott. Elvitte magával apja nyugodalmát, apja szerencséjét. Az a Bosszúálló Isten, — igazságos atya ! Abrahám kezében méreggé változott a legédesebb méz; akár mihez fogott, azon nem volt áldás. A jólét angyalának távozó szárnylebbenéseivel egyre fagyosabb légáramlat ömlött az elhagyott űrbe, — s a lomhán ereszkedő sötétségben egyre rémesebben nőttek, nagyobbodtak a lelkiismeret félelmes karmai. Bele kapaszkodtak tisztes szakáidba, mérges ajkaiba, kőkemény szivébe, s úgy húzták, vonszolták lefelé a sárba, — bűnbe gyalázatba. I. A társadalom elitélte aztán, s kidobta magából, mint a bélpoklost. Közönségesen úgy mondjuk, hogy tönkre ment. Én már mint házalót ismertem. — Rongyokból élt. De ezt is megirigyelte a végzet. A kolera miatt bezárták a kapukat. Ki is venne fertőzött rongyokat ? Szegény Abrahám! Éhezett és fázott. — Az ut. czán, a korcsmák közelében, a templom körül töltötte napjait; s oda haza öreg életpárja elhagyottan fekszik egy rothadt vaczokban. Ha valaki résztvevőleg azt kérdezte tőle: — „Miért nem megy hitsorsosaihoz ? egy káromlás volt rá a felelet: — „Milyen az Isten, olyan a népe!“ Azzal oda állt a templom ajtajába, s kalapját levéve, úgy tartá kezébe, nem tudták, kéreget-é vagy imádkozik ? * * * Karácsony estéjén, lélekben megtörve, testben jéggé fagyva vánszorgott botorkált hideg lakására. — Alig hisz szemének, — vagy tán nem is látja, csak úgy sejti, érzi, hogy elűzött lánya, gyermekével ! karján el mert hozzá jönni. A megtért száműzött zokogva hullatja bánatos könnyeit anyja tetemére. — „Mit keressz te itten?“ — „Jó atyám bocsáss meg, nagyon beteg vagyok. Anyám sem él többé: vedd vissza átkodat. Nézd ez ártatlant itt, karjaidba teszem. Oh mondd! hogy meg- bocsájtasz!“ Oda borul lassan a megrendült öreg megcsukló térdére. — Két könycsepp fut alá piszkos ősz sza- kállán, egyenest a gyermek szőke kis fejére, kit az ölébe vesz, s lágyan igy súg neki : — „Szegény kis bogaram, szenvedtél eleget. Hol is voltál eddig? Vagy tán félsz is tőlem, — én nagyapád vagyok, a te rósz nagyapád, s ez itten .... nagymamád. Lásd nem győzött várni. Elment, elköltözött, Jehova trónjánál áldozatot hozni bolond bűneimért.“ Térdelve hallgatja a kétkedő anya. — Égy néz fel apjára, mint a ki nem tudja, higyjen-e s mit higy- jen. Hideg borzongatás zsibbasztja erejét, csak dermedt ajkai mozognak gépileg. „Köszönöm Istenem, köszönöm óh! atyám.“ Az öreg rá se néz. Bűnbánatos lelkét betölti egészen az elűzött árva.-— „No csókolj meg szépen, — aztán csókold meg a nagyanyád orczáját!“ A kis huzódozót szelíden biztatja, és közelebb viszi. — Migijed a kicsiny, s a mint erőszakkal hajlik a holt alak hideg arcza fölé, rongyos ruhácskája ketté nyílik mellén, s a csóknál hamarabb hull a holt arczára egy kis arany — kereszt. — „Hol vagy óh Zebaót! — ordit bősz dühében — távozz, pusztulj innen, veszett eb fajzata !“ — s felrántva az ajtót, ádáz vad-erővel dobja az tudták meg, hogy ki ő, mikor elmondotta szomorú történetét. Majdnem egy álló esztendeig volt élet halál közt. Az orvosok nem bíztak benne, de a rendkívüli erős szívós természet túltett a tudományukon. Majdnem egész három évig feküdte meg az ágyat a bosnyák hegyes golyójától. És aztán hazajött. És látta . . . De ugyan minek is mondjam el? Tudta most már, hogy az ő imádott menyasszonya a bátyja felesége lett. De ő nem átkozódott, nem szidta a sorsát. Hanem ráborúlt a bátyja kebelére és zokogva mondotta : — Pali, Pali! nyomorultabbá tettél, mint a milyen nyomorék vagyok ? Sok ennyi Isten csapása egy embernek ! És midőn Pál gazda elmondotta öcscsének miként történt a dolog, elhitte neki. Meg is bocsátott neki igaz lélekkel. De tehetett e róla, hogy újra megszerették egymást ? * * * Egy jó félórát várhattunk ott az eresz alatt. Senki sem mozdult, ügy állottunk az oszlophoz támaszkodva, mintha ahhoz tartozó alakok volnánk. Csak a Bodri kutya szagulgatott, de minthogy Pál gazda állott az oldalom mellett, csak kedvetlenül morgott. Fájt neki, hogy nem bánthat. Azalatt megindult a nagy zápor, mely egész este óta készülődött. Soká kelle várnunk. Azoknak odabenn nem igen volt sietős a dolguk. De hát miért is ? Pál gazdáról azt hitték, hogy az az aszódi vásárra ment a tinóit eladni. Pedig mi már az eresz alól egészen az ablak alá húzódtunk. Gyenge mécs világa lobogott odabenn. Az asztalon kinyitva a nagy imádságos könyv, előtte két térdelő alak. Az egyik a gazdasszonyé a másik meg a Danié. Tudj’ Isten mióta térdelnek ott. Végre felocsúdik a legény és a még megmaradt kezével átkarolja a menyecskét, egy forró csókot nyom a homlokára, köny pereg végig halovány orczáján, egy mély sóhaj tör elé a túláradt kebelből és a fejét lehajtva, mint a ki nagyot gondol, indul az ajtónak. Odaktinn a bátyja mellén ragadja a legényt s a vasvillával fenyegetőzve rival l rá. — Szerencsétlen! Mit kerestél odabenn? — Imádkoztunk ; imádkoztunk, hogy az Úristen felejtse el a feleséged esküit, és hogy bocsássa meg a te nagy bűnödet, a melylyel ellenem annyira vét- kezél! — Köszönöm testvér! szólt fuldokló hangon Pál gazda. Többet aztán nem tudott mondani. A zokogás elfojtotta hangját; keble majd hogy meg nem repedt a bánat és a fájdalomtól. Azután megölelte, megcsókolta az öcscsét. Két kérges tenyerét vállaira téve szemébe nézett némán s hosszasan; megszorította az öcscse kezét és mintha valami eszébe jutott volna, hirtelen ott hagyott. Azóta nem is láttuk többé. Vagy négy hét múlva találták meg a halászok a Duna túlsó partján a nádasban. Holtteste mellett hevert az őszi esőtől elrozsdásodott pisztoly . . . utczára a védtelen árvát s egy vadabb rúgással után na az anyját. * * * Bethlehemes fiuk mentek a ház előtt, s a kidobott gyermek egyenest a „Gabriel angyal“ ölébe esett le. József csillagjával rajok világított, Mária fölemelte az eláléitat, s a pásztorok bundáikat adták reájok, kínálván sajttal és kenyérrel . . .- . . hogy is van az megírva a szentirásban ? A felébredt könyörület úgy el volt foglalva a szerencsétlenekkel, hogy nem volt füle ahoz a tompa zuhanáshoz a melylyel az őrjöngő öreg holtan rogyott halott párja mellé. A gyilkoló angyal tisztelettel hajtá le pallósát az úr színe előtt, — s a vétkező lelket is csak kö- nyörülettől vitte magával. Bizony, bizony a könyörülő Isten a megmondhatója, hogy is kapott az a két járvány ölte hulla helyett a temető árkában. Jó szivű keresztények vitték ki oda hajnali harangszó alatt. . . . II. Tizennégy év után, tavaly télen egy félreeső faluban, minden feltűnés kerülésével, egész csöndben folyt le egy ifjú pár menyegzője. — Még is volt valami, a mi feltűnt akkor. A menyasszony anyja, nem jár a templomba. — A jó falusiak ráfogták, hogy bizony no, ez az asszony : zsidó. Ha úgy volt is. az nem lehet vétek ................... Pedig olyan formát gondolna, nyájas olvasónőm, ha látta volna azt a jelenetet, a melyet röviden vázolni szándékozom. Karácsony est van. A bolti kirakatok lámpái magas fényök egész erejével küzdenek a szikrázó jégkoráll rohamosan fejlő czifra alakjai terjedése ellen, a melyek erővel elakarják fedni bámész szemünk elől az arany-bundába burkolt diót, almát, fügét, jános-kenyért, czu- kor angyalkákat, mik olyan kedvesen mosolyognak felénk a karácsony fának örökzöld levelű csillár lombjával. Azok az irigy jégvirágok! Hány szegény gyermeknek nem visz az áldott kis Jézuska egyébb karácsonyfát, mint azt a szeszélyes ág-bogas jégerdőt, melyet a fagyos szájú tél oda lehel a védtelen ablak üvegére. Talán azért látunk annyi didergő gyermeket a szent előestén boltok ajtajában, czukrász-ablak alatt, mert mégis édesebb egy czukorral teli fácska szemlélése, mint egy egész erdő jeges utánzata. Ott, hova mi megyünk, nincsen fázó gyermek az ablakok alatt. Nehéz szőnyeg függöny takarja irigyen ezt a boldogságot, mely ott benn tanyázik a meleg szobában. Csodaszerü fényár önti sugarait egy fenyőfa galyról. — Kicsiny lomb az egész, számtalan gyertyával, — a melyeknek bágyadt, álomhozó fénye ezer csillagot szór csilingelő prizmák, üveg tükörén át. Minden egyes szikra fénylőbb társat talál az asztalnál ülő ifjú pár szemében, szeme sugarában. Egy kis csipke-tenger kellő közepéről két pi- [ czike kacsó kapkod a fény után; rózsás két kis ar- czán vidám hullámokat alkot a piczi száj kétes vonaglása. Félig hunyt gyöngy-szemek birkóznak erősen az elömlő fénnyel. — „No nézd, hogyan örül! — mintha mintha már értené — mondja a derült arczú férj. — „Az ám, — szól a szép ifjú nő, — de tán meg is árthat gyönge kis szemeinek . . . azzal oda hajlik kis gyermeke fölé, s a jóltevő árnyék szeli- debbé teszi a kis angyal arczát. Oda vonja szépen, közel a szivéhez, tán hogy könnyebb, mind a kettőjöket egyszerre ölelni a boldog apának. így ölelte egykor József Bethlehemben az isteni anyát. Ottan nem volt pompa, — az isteni gyermek bölcsője csak jászol, ágyacskája széna ; de éji lámpája hajnali csillag volt. Ez a csillag szórja itt is sugarait e kicsiny családra, azért oly boldogok. — E csillag fényénél néz nek a jövőbe. Boldog reményüket csak néha zavarja egy-egy fájó emlék, s akaratlan sóhaj. Az elröppent sóhaj, rejtett viszhangra lel. A kis szoba árnyas hátterében, őszhaju, roskatag asszony térdel, összekülcsolt kézzel. Könyező szemével majd hogy el nem nyeli a tündér csoportot, ott az asztal körül. Egyre mondogatja, de csak úgy magában :
