Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-11-01 / 44. szám
Egy obeliszken áll az örök gyász angyala, előtte a sir, de virágtalan elhagyott, nem jut a férjnek eszébe az elköltözött hitves. Uj menyecske simogatja homlokát. Nagy sokára későn — mikor már a lángok haldokolnak gyullad ki a siron egy kis mécs . . . . Eljött mégis valaki? A jó öreg cseléd .... * * ' * És a nap alkonyatra száll, gyérül a nép. Egy nő ily későn lép a temetőbe, hogy fel ne ismerjék. Könnyes fátyla arczán, mert hisz látogatni jön ő is, a névtelen sírban szive gyermekét. Titok az mit e sir fed, de annyi édes emlék fűződik éhhez, hogy üdvösségnek is elég s annyi keserű csalódás, mit tűrve átszenvedni már e földön is megbocsátás. * * Hát akit a szégyen megölt? Hol van annak sírja? Az nincs ezek között. Ott messze a Duna medre megmutatná tán a helyét. Ott úszik a koszorúja egyik hab a másnak adja s igy mindvégig koszorúzza ezt a hosszú sirt. * * * Ki bolyong ott a sirok között. A roskadó Öreg keresi halottját. Alig él, alig lézeng, mégis lehajlík minden keresztre, s felkapaszkodik minden piramisra, hogy jó közelről elolvashassa, ez meg amaz kinek a halottja. De hiába! elfeledi, nem is ezeket keresi. Volt egy derék fia a szegény öregnek, élte büszkesége, kenyérkeresője, de katonának vitték. Mikor halál hírét meghallotta, hogy messze valahol a sánezba temették, szegény öreg elveszté az eszét. Futott ki a temetőbe, és azóta itt lakik. Napsugaras jó időben, dermesztő hideg esőben is, igy jár egy sírtól a másikhoz, de nyugalmat az őrültnek egy alkony sem ad, s nem találja fel azt ma sem mindenszentek napján. Szegény öreg! Bölcsődre volt ez írva már, ez végzeted. Megvalósitni a tragédiát, az ember erre született. Szenvedés az élet öröké, halva majd nem érzed a kint, üt az óra, s a föld ölébe visszahív. A hid, mely a lét nem lét között áll, ez a halál. S holtjainak a temető alant, egyenlő nyugalmat ád. Felszínen van csak ami különböző. Az élők gyásza az. A kegyelet pazar fényben árad egy helyen, pusztulás feledés Játszik ott az eldőlt kereszten. S mégis az egyenlőség nagy eszméjét itt tanuljuk meg, mert mozdulatlan csontváz alant az, ki bíbort s czimeket viselt, ép mint amaz, ki rongygyal takaródzott, a szegény koldus gyerek, s ép oly nesztelen poríik a boldog, ki nem küzdött az élet karczában, mint az, ki gyűlölt, szeretett, s egy világ fájdalmát vivé magával. Szellemünk a jobb világé! Memento móri! Vaskovitsné Serédy Izabella. angyalban. Most már meg volt győződve Mária szerelméről és hűségéről, s annál keserűbben forrt gyűlölete és bosszú vágya Zolnay és annak barátja ellen. Előadás után bevárta menyasszonyát s kocsijába segítve őt kérte, hogy még ma szeretne vele egy fontos ügyben beszélni. Mária biztositá őt, hogy el fogja várni és gondoskodand arról, hogy háborithatlanul maradjanak. Elemér ezután öcscsével és unoka bátyjával elment egy fogadóba, hol vesztére Zolnay és Bánhegyi is időztek, IV. Egy kis erkély vezetett Mária szobájából ki a kertbe, melynek hársai és sötét fenyői mintegy vadonná varázsolták át; a kis kert területe nem volt nagy, de annál nagyobb változatossága. Gyönyörű kis lugasok és padocskák feküdtek szétszórva a viruló jázmin- és orgonafák között. A kúszó rózsákkal bevont erkélyen ült Elemér; halvány arczát tenyerébe rejtve, mig holló fekete fürtjeivel a tavaszi szellő űzte játékát. Ma nem csodálta, mint máskor az enyhe holdfényben úszó kis édenkertet, nem hallotta a csalogányok bús panaszát sem a fák susogá- sát, sem a kis szökőkút csergedezését, melynek karcsú vizsugarában a holdsugarak megtörtek. Sokkal komolyabb gondolatok foglalkoztatták az ifjút mint sem a természetet csodálhatta volna. Különös ellentétet képeztek a fényesen kivilágított ablakok a néma, csendes tavaszi éjhez. Mig itt minden andalító alomban úszott; ott benn nagy társaság mulatott. Máriánál estély volt; ott állt körülrajongva a bájos nő. A sötét vörös kárpit alapul szolgálva, még inkább kiemelé karcsú termete bájait; valóban elragadó volt, amint ott a kandallóhoz támaszkodva állt, fehér selyem ruhájában, melyen a nefelejtsek (Elemér kedvenczei) költői rendetlenségben szóródtak szét. Dús szőke fürtjeiben ugyanoly koszorú díszelgett, márvány nyakát és gömbölyű karjait semmiféle ékszer nem emelé, hisz Elemér mindig mondá, hogy ezeknek nincs szükségük díszre, és szeme mellett úgy is elhal a legszebb gyémánt fénye is. De e szemek ma nem csillogtak a szokott fényben, hanem aggódva keresték Elemért. A társaság nem nyugodott, mig Mária közóhajra egy dalt énekelt. Természetes, hogy ez esetben is Elemér kedvenezét választó: a „Kék nefelejts“-et. Ez egyszerű magyar népdalt, mely egyszerűsége és mély érzelme által, hatott a jelenvoltakra. Elemérre különös benyomást tett úgy a dal szövege, mint arája bájos hangja, úgy annyira, hogy ’ észre sem vévé, midőn az ének megszűnt. Lágy karok ölelése ébreszt/; fel az ifjút komor gondolataiból. Ott állt Mária előtte. Soha ily szépnek nem látta; fürtös kis fejét vállaira hajtá, szemei kimondhatian fájdalommal teVárosi és vidéki hirek. = „Végzetes ibolyák44 czimmel, lapunk mai tározójában megjelent elbeszélés első müve a magyar kir. opera egyik álnév alá rejtőző fiatal, szép jövő előtt álló nő tagjának s mint ez első müvéből látszik, i idővel az irodalom terén is fog sikert aratni, s az | opera terén szerzendő habáraihoz, az irodalom borostyánét is elnyerendi. A czira előtti rajz eredetijét szintén ő készité, melynek khemigrafiai másolata An- gerer és Göschl bécsi müintézetében készült. — liOiidoiibaii elítélt váezi. Fleisch mann Vilmos váczi illetőségű, londoni lakos, nagyobb mérvű csalás miatt Londonban 5 évi fegyházra lett elitélve. — A rejtélyes holttest. Múlt számunkban részletesen megírtuk a felső temető árkában talált holttestről addig tudomásunkra jött adatokat; ma már az illető öngyilkos nevét is tudathatjuk olvasóinkkal, miután a bécsi rendőrség kiderité azt s tudatta rendőrségünkkel, hogy az illető Hnevkovsky S e b es t é ny, cs. kir. élelmezési számtiszt és a bródi cs. kir. élelmezési raktár főnöke volt; kinek az élelmezési tanfolyamból kellett volna vizsgáznia Bécs- ben, s Bródból el is indult a vizsgára f. évi október 11-én, de útközben Váczon kiszállt s nem tudni mi okból öngyilkos lett. = Cáyásy.hir. Október hó 26-án este a váczi kir. járásbíróság egyik tagját veszté el T o r d a y József kir. aljárásbiróban, ki életének 63-ik évében hosszas szenvedés után elhunyt. Az elhunyt már rég idő óta betegeskedett s úgy szólván élőhalott volt, s igy a halál csak enyhet adott szenvedéseire. Mint képzett s tanult egyénben — ki sok éven át volt városunknak tanácsnoka — a bírói kar igen hasznavehető tagot vesztett. Temetése a reform, egyház szertartása szerint közönségünk osztatlan részvéte kíséretében október 28-án ment végbe. Koporsóját számos koszorú boritá, melyek közül kitűnt Vácz város vöröskék szalagos koszorúja a következő felirattal; „ Volt tanácsnokának tisztelet jeléül — Vácz város közönsége 1885. október 28,“ — továbbá a következő feliratos koszorúk: „A váczi kir. járásbíróság személyzete szeretete jeléül,“ — „A felejthetlen jó férjnek és gondos apának a család,“ — „Dr. Frey- singer Lajos — szeretett nagybátyámnak“ — „Tor- day Józsefnek az ügyvédi kar.“ — stb. Az elhunytat gyászolja özvegye szül. Ernyei Francziska, továbbá gyermekei Irma, Olga, és Ilona, végre mostoha gyermekei Hanusz Rózsa férjezett Sellyey Szabó Endréné, és Hanusz Béla. Ny. B ! =j. Halálozás. Október hó 28-án hunyt el C s i- zinszky Lajos életének 71-ik, házasságának 32-ik évében ; temetése okt. 30-án ment végbe közönségünk részvéte kíséretében. Gyászolja őt neje szül. Madakintének az ifjú szenvedő arczára és lágy hangon kérdé : „Elemér, kedvesem mi bajod ?“ Az ifjú e karok közt minden keservét, minden bánatát elfelejtő, a régi vágy és boldogság folté be szivét. „Máriám szeretsz?“ kérdé karjaiba zárva e tündén lényt. „Csak nem kételkedsz benne, ah mint fájna ez nekem ; de ne tagadd, te neheztelsz rám. Szólj, ugy-e úgy van ?“ „Nem, már nem“ —mondá Elemér zavartan, végig simítva homlokát. Máriát megdöbbentő az ifjú megváltozott külseje, halvány, feldúlt arcza és szenvedélytől szikrázó szeme. „Elemér te szenvedsz, segíthetek rajtad ?“ „Ha akarsz igen ; add nekem ama kis szivet a karpereczedről.“ Néma csend követte szavait, csak a csalogányok csattogása vegyült össze a szökőkút csergedezésével. Mária tekintete nyugodtan és mélyen merült Elemér fekete csillogó szemeibe, habozás nélkül átnyújtó a kért tárgyat és hangja, mely biztos és csengő volt, ünnepélyesen törte meg a természet csendjét. „íme, vedd ez apróságot, mely tanúja egy meggondolatlan tettemnek, de hogy e könnyelműségem nem volt vétkes, azt abból a lelki nyngalomból láthatod, melylyel ezt kezeidbe adom. Hidd el kedvesem, boldogít azon tudat, hogy már nincs titkom előtted. Esküszöm, — e szónál hangja emelkedett és vonásain ellentállhatlan varázs ömlött el, — esküszöm, hogy ha hibáztam is, az csak szórakozási vágyból történt, de soha hűtlen hozzád nem valék még gondolatban sem. Ne fektess sok súlyt egy gyermekes gondatlan cselekvésre. Gondold meg, hogy a nő gyenge és bocsáss meg hű Máriádnak.“ Elemér áthatva e gyermekes vallomástól, szivére öleié a leánykát. „Köszönöm bizalmadat, suttogó, és jutalmazza meg a jó Isten hű szivedet, ha pedig bocsánatról van szó, úgy rajtam van a sor, hogy azt tőled esedezzem, ha mogorva viseletem által bánatot okoztam neked.“ E szavak után lehajolt a fehér kis kézre, mi alatt homlokára forró könycseppet érze hullani. Boldog önfeledésben töltöttek a szerelmesek még egynéhány perczet. „Mily boldogok vagyunk ma — de holnap?“ susogó Elemér. „Mi lesz holnap Elemér?“ „Semmi, semmi — —“ válaszolt Elemér s elrohant. rász Zsuzsanna s leánya Verona férjezett Bayer Bernátné s két kis unokája. Ny. B! — A in ii'/. on in egylet részére újabban ajándékozott Kecskés József ur egy Mária-Terézia rézkrost 1760-ból. N y i 11 -1 é r. Kőszünet nyíl vsin i tás. Alulirott úgy a magam, mint családom nevében a leghálásabb köszönetemet nyilvánítom mindazoknak, kik feledhetlen kedves férjem Tor day József váczi kir. aljárásbiró f. évi október 28-iki végtisztessége alkalmából jelenlétükben nyilvánuló részvétükkel igyekeztek enyhíteni megszomorodott szivem fájdalmát, nevezetesen: a váczi kir. járásbíróság hivatalnokai, a városi tisztikar, ügyvédi kar stb. Vácz, 1885. október 31. özv. Torday Józsefné. Laptulajdonos és felelős szerkesztő : Varázséji Gusztáv. Kiadó : Mayor Sándor. Árverési hirdetmény. 656/1885. szám. Alulirt kiküldött végrehajtó az 1881. évi LX, t. ez. 102. §-a értelmében ezennel közhírré teszi, hogy a váczi kir. járásbíróság 12/1885. számú végzése által Pajor Gusztáv bpesti lakos javára Lenstach Adolf és neje ellen 40 frt tőke és járulékai erejéig elrendelt biztosítási végrehajtás alkalmával biróilag lefoglalt és 1092 frt 60 krra becsült bor, hordók és szobabútorokból álló ingóságok nyilvános árverés utján eladatnak. Mely árverésnek a 4239/1885. sz. kiküldést rendelő végzés folytán a helyszínén, vagyis Csőváron alperesek lakásán leendő eszközlésére 1885. ovi novciBibcr hó 5-ik napjának «lóleOwiti ÍO órája határidőül kitüzetik és ahhoz a venni szándékozók ezennel oly megjegyzéssel hivatnak meg, hogy az érintett ingóságok ezen árverésen, az 1881. évi LX. t. ez. 107. §-a értelmében a legtöbbet igérő- bec.sáron alul is eladatni fognak. Az elárverezendő ingóságok vételára az 1881. évi LX. t. ez. 108. §-ában megállapított feltételek szerint lesz kifizetendő. Kelt Vászon, 1885-ik év október 20-án. Denser István kir. bírósági végrehajtó. TÖLT".'. ■!!!.'. ~ V. Biborszinben emelkedett ki a nap felhőágyából, miként a gyermek, ha édesen álmodott. De a kép, melyet megvilágított, annyira elszomoritá derült nézését és valóban elhomályosodott ama csoport látásán, mely ott az erdő sűrűjében volt. Három férfi térdelt és aggódó tekintettel nézett a földön fekvő nyúlánk szép ifjúra, kinek mellén egy tátongó sebből ömlő vér rémesen festő meg a pázsitot; feje zokogó menyasszonya karjaiban nyugodott. Szemei lecsukódva, szája fájdalmasan vonaglott, arczán a halál félreismerhet len előjelei terjedtek el. Távolabb innen egy jegenye alatt állt Zolnay a még füstölgő gyilkos fegyverrel kezében, mellette két segédje ; mindhárman meghatottan, majdnem kétségbeesetten. „Sajnálom, hogy igy történt, ezt nem akartam,“ mondá a báró elfojtott hangon. „Távozzunk barátom, már úgy sem változtathatunk a szomorú eseményen,“ tévé hozzá Bánhegyi. Ez alatt a nap ismét kibontakozott a felhők közöl és bágyadt sugara hasonló volt a haldokló szemeiben felvillanó utolsó életszikrához. Fájdalmas tekintetet vetett Máriára és alig hallhatóan suttogá Elemér : „Máriám, miként jutsz te ide?“ „Búcsúszavaid iszonyú gyanút ébresztettek bennem és fájdalom, sejtelmeim valósultak.“ „Szegény gyermek, légy erős és őrizd meg hűn emlékemet, Isten hozzád Máriám 1“ és egy utolsó csókban lehelte ki lelkét imádott menyasszonya szerető szivén. „Elemér, szeretett Elemérem, ne hagyj el!“, kiáltó Mária s egy éles sikolylyal esett össze. Ajul- tan vitték haza a megrémült szülőkhöz. Egy év múlt el azóta, ismét oly gyönyörű tavaszi éj vala, mint amaz emlékezetes estén. Az illatos tavaszi szellő, a fák susogása, a hold fénye, a kis szökőkút csörgedezése, a fülemile csattogása, mindez kimondhatian fájó emléket kelte Mária szivében, ki ma szülei társaságában tölté az éjt, a kis erkélyen ; az álom kerülte e bágyadt szemeket. A jó anya látván gyermekének könytelt tekintetét, homlokára csókot hintve e szavakat suttogá : „Szegény gyermekem, mily keserves sorsra vagy kárhoztatva.“ „Magam vagyok okozója, kedves anyám, sorsomnak. Ki hitte volna, hogy kedvencz virágom ily végzetre fog juttatni. A drága halott emléke enyhíti szenvedésimet s viselem az élet terhét, mit a sors rám mért, addig, mig a túlvilágon egyesülhetek imádott Eleméremmel “
