Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-10-25 / 43. szám
czikkünk ezimét újból használni kénytelenek legyünk, és akkor ismételten is azt fogjuk mondani, hogy: le a kalappal ! — Vederemo! ~ = C S A R NO K Fővárosi levél. Budapest, 1885. október 22. Panem et circenses ! Kenyeret és czirkuszjátéko- kat kért a romai nép. A mi népünk a kenyeren kivid beéri a választási mulatságokkal. Igaz ugyan, hogy sok helyütt választási harczainknak árnyéka sem lehetne a hajdani római lovagjáték — ami a harcz- kedvet illeti. De most nem aféle igazi, országos, csak szükebb körű, törvényhatósági választásokról van szó itt a fővárosban. Korteskedünk! Az utczasarkokra vaskos „polgártársak“ vannak fel aggatva városszerte. (Ne tessenek elszörnyedni, kérem, a dolog tigy áll, hogy a falragaszokon vaskos betűkkel áll: polgártársak ! etc.) Mindegyik kerületnek meglesz a maga saját har- cza, háborúja, de legérdekesebbnek a belvárosi hadakozás Ígérkezik, ahol két izmos párt csap egymásra. Már most is szilajus zörgetik pajzsaikat, csillagos buzgányaikat félelmesen forgatják fejük fölött. Ki a legény a csárdában? (a belvárosban?) kiáltják biisz* * kén a „sasok“ is, meg a reformpár is. A sasok azért sasok, mert az arany sasban szervezkedtek. De nehogy azt higyjék tisztelt olvasóim, hogy igy tehát a „fehér ló“-beli józsefvárosi párt lovaknak tiluláltatja magát! De nem ám ! A sasoknak egyik vezérembere Feleki Miklós, aki budai sasfészkéből, a várszínházból oly hamar kiröppent. Úgy hallom, hogy egyik tósztjában ilyen lendülettel beszélt a minap : „Hiszen, uraim, maga ba- bérkoszorus költőnk, Berzsenyi Dániel is megírta, hogy: csak sast nemzenek a sasok (viharos éljen !) s nem szül gyáva nyulat Nubia párducza!“ (Viharos „eláll!“ A tárgyhoz! Semmi közünk anyuihoz! Ne tessék a párduczczal előhozakodni! Maradjunk a sa- sokuál!) Miklós bácsi abbahagyta dictióját és dühös lelkesedéssel öblité le torkát a tüzes sashegyivel.... Hogy melyik párt lesz a győztes ? kérdik önöt. Megvallom, jósolni nem szeretek, de nem is tudok. Ad vocem jóslás! A jósokra „az emberiség jótevői“-re ugyancsak rájár a rúd! Ez a Törökuralom kezd rettenetes lenni! Lám, a tekintetes Tóth Antal, a tek. Mihálik János meg a többi tekintetes urak, kik oly bölcsen ki tudták számítani, hogy Nyelves Andrásné kofaasszony 8739 forintot és 4 krajczárt nyerjen a linczin, meg hogy Mákszem Jónás szatócs (lakik vakutcza 33.) 9000 forintot és 87 krajczárt a brünnin, ezek a derék férfiak, e „világhírű matematikusok,“ a szegény nép nagylelkű barátai most fegyelmi vizsgálat alatt kénytelenek állani csalási váddal terhelten — nem kis bánatjára a ternot leső Mennyi törpe lélek özönlik meglátni a meglátha- tatlant: nyakszegve bámul föl a rezgő lombon át játszó holdsugárra : s a fölötte lévő nemzeti ereklyét, ős magyar dicsőség lassan elenyésző, de mig múlásában is nagy emlékjelét egyik sem látja meg. Pedig ott van. — Még van, de már alig-alig. Szeszélyes hegycsoport fölé emelkedve egy hosz- szas erdős bérez néz a Duna felé, Dömöst nem is látva. — úgy bámul északnak a Dunán keresztül föl a Tátra felé, az ős Kárpátoknak hegylánczain végig, mintha azt a helyet keresné szüntelen, a honnan ős ura a honalapító közelgett féléje, őt jutalmazandó olyan dicsőséggel, hogy rajta pihenjen. — Mintha meg hallaná azt az ősi kürtszót, melynek harczi dala csak egy refrénnel birt: „Kárpátoktól az Adriáig! Szinte látom, hogyan vonultak föl rendnélküli tarkaságban ős Buda felöl fürgő lovaikon. — A könnyen hordott paizsok nap ábráival pajtáskodó játékot űzött a kaczér napsugár: de maga a nap reggeltől estig néma ámulattal nézte azt a tiizi játékot, melyet a lelkesült harezosok villogó szeme a hódításra emelt szablyákaczél tükrében féléje ragyogtatok. — Egyszerit nép, de nemes ; közép termetüek, számra kevesen : de mind megannyi nagy. S a legnagyobb ama nagyok között, maga megy elül, hogy sas fészkébe első lépjen be. — E sas fészekből, ránk maradt ereklye az, egy pár, a bérez északi oldalából kilátszó fal romladék, a mit nem lát meg e korcs ivadék. Pedig ki tudja, laknánk e most itten, e tejjel mézzel folyó Kánaánban, vagy épen volnánk-e, ha ő nem lett volna, a nagy, a dicső az a legenda szerű fél Isten, a ki maroknyi népének oly hazát teremtett, mely ezredik évét érte már el, annyi baj és oly sok viszály között. Vájjon ama számtalan zarándok közül hányán tudják, hogy vallásos elvakultságokban vétkeznek a történelem géniusza, a legendák ős-szelléme ellen, azzal, hogy nem tekintenek egy kevéssel magasabbra. Hátha meglátnák ihhűségükben azt a szent alakot, a ki ott járt ama bérezek fölött, s a kit az néposztálynak ! Az uj főkapitány működése megtenni a maga izes gyümölcsét! De ha már a gyümölcsnél tartok, hadd szóljak nehány szót a gyümölcskiállitásról. Remek egészben véve, még remekebb részleteiben. Kivált az alma és körte tett ki magáért! Olyan almák vannak ott, hogy bizony Éva anyánk kigyócsábitás nélkül sem állhatta volna meg, hogy beléjük ne harapjon. „Nézze csak urambátyám, milyen mosolygó az az alma“ szóltam oda egy jókedvű vidéki úrnak, egy gyönyörű alma felé bökdösve gyűrűs ujjammal (hej! hol van az már! ... a gyűrű t. i.). „Mosolygó? — szólt az vissza hévvel — minden lim-lom piros almácska is mosolygó, ez itt valósággal röhögő!“ . . . Kétlem, hogy az irodalom a mosolygó alma mellé a „röhögő alma“ kifejezést is befogadja. Szörnyűségesen idegenszerű meg furcsa neveik vannak a különböző gyümölcsöknek. Én például még csak nem is álmodtam soha, hogy almafán „keresztelő Jánosok“ is teremnek és hogy a jámbor halandó annak a veszélynek is ki van téve, hogy mikor körtével kínálják, egy „stuttgarti kecske-őr“ eshetik áldozatul kannibáli étvágyának. Az is érdekes lenne, ha Blaháné a „pi pi-piros alma“ helyett úgy dalolna, hogy nyári habos pepin, vagy „hős szusz áru Paris bo-bo-bor- izű.“ Annyi tény, hogy furcsán hangoznék! Fővárosi levelező. Városi és vidéki hírek. = Rejtélyes holttest. F. hó 18-án reggel a középvárosi sirkert felső árkában Braun földbirtokos béresei szántás közben egy holttestre bukkantak. A hulla már mintegy 4—5 napos lehetett mert az arcz a felismerhetlenségig feloszlásnak volt már indulva. Rendőrségünk értesittetvén az esetről a helyszínén megjelent s a hullát a városi kórház boneztermébe szállította. A hulla mintegy 40—45 éves egyénre vallót, ruhájából Ítélve az intelligens osztályhoz tartozhatott, s minden bizonynyal öngyilkos volt, mivel a revolvert, melylyel életét kioltotta, görcsösen szoritva tartá kezében. A végzetes golyó jobb halántékán fúródott be s a bal felén jött ki és igy rögtöni halált okozott. A revolver nagy 12 milliméteres kaliberű volt s az idegen által itt lett véve városunkban állítólag kedden Schmidt János úr boltjában. A holttestnél talált tárgyak közt volt három zsebkendő S. H. betűkkel, 2 arany keretű 12-es számú szemüveg, 2 zsebkés, 5 kulcs s egy pénztárcza 22 írttal, továbbá egy Bródból Bécsbe feladott csomag szállító levele, s egy bárcza a budapest vasúti indulóház portásától. Oly tárgy azonban nem találtatott melyből a holttest kiléte meg lett volna állapítható. Egy kis papír szeleten fel volt jegyezve, a pénztár- czában levő összeg, s e mellett részletezve bankjegyek szerint 575 írt, hogy azonban ezen összeg hol van, azt az irás olvashatlansága miatt nem tudhatni. Volt ezenkívül egy levél töredék melyen Valentin helybeli vasúti pénztárnok, s Schöpflin Hugo szobbi vasúti hivatalnok neve volt feljegyezve, ezek azonban mit sem tudnak a holttest kiléte felől s igy valószínűleg véletlenül juthatott a levél töredék a haerényekért jutalmazó anyaszentegyház azért nem nevez névlegesen szentnek, mert még pogány volt s igy neve is az. Szent Árpád még nincs, és nagy Árpád már nem lesz. De nemzet van, mely Árpádot nagynak, és nevét szentnek tartja. És ama bérezre még is csak közönynyel tekint a nagy tömeg, pedig az a vár, melynek falai Dömös fölött a zöld pagony közül néma borongással tekintenek a róla megfeledkezett magyarra, az ő vára volt, Árpád vezér vára. A mai lomha nyelv „p ád v ár“-ra rövidítve emlegeti. * * * Tehát: Árpád ősünkről van szó, jobban mondva az ő vára romjairól, melyeknek falait élősdi moha takargatja a viharok ádáz dühe elől, s a hegy sziklás kebelében elvesző ős csarnokait csak a baglyok járják és a köví sikló . . . De, hogy tárgyamra visszatérjek és e nagy sü- lyedésnek szédületét elbírja hazafiui érzületünk, átmeneti időszakul elmesélem a Morawcsek históriáját. — Akkor legalább a szives olvasó és belátja, hogy az a nagy lábnyom nem humbug; hogy utoljára az oltárkő fölött is dudvát növeszt a romboló idő, s az eltemetett biblia lapjai közé befurakodik az undok fülbemászó. — Pedig ezt a férget utolsónak tartom! ... Évszázadok óta rozsdásodik a zár, mely Árpád várából a völgybe vezető titkos csarnok vasajtaját védi. — A felleg-szomszédos romok üregei meggyüj- ték a vizet, s az ár egyre tért fog, s menekvésre gondol. A számos alagút, pinezék, zug csatornák, csapdák s isten tudja miféle földalatti üregek, a mik az ezer év előtti erődök talaját átszelék, utat nyitottak a menekülő víznek, s egyik lefutó ág ép arra vett irányt, a hol a vasajtó takarta a nyílást. Ma egy kő takarja a rozsdás vasajtót, s alóla csörgedez egy tiisszögő patak, vöröslő hullámmal. Mintha egy óriás orra vére volna, Nem is olyan rég volt, hogy igy megváltozott az eddig tiszta kút. lőtt birtokába; s igy a holttest kilétének megállapi- tasára csupán a Bécsben s a budapesti indulóház portásánál levő csomagok tartalma nyújthat némi vezér fonalat; a mely iránt rendőrségünk a hivatalos intézkedéseket megtette, úgy a bécsi, mint a bn- dapesti rendőrségnél. = Az őszi utó löszcmlc ma délelőtt tarta- tik meg a helybeli honvéd laktanyában. = A- ki még sem volt öngyilkos. A na pókban érkeztek vissza a budapesti országos vegyészeti intézettől a két év előtt elhalt C z o b e 1 Ignácz volt segédszolgabiró belső részei, melyek a czélból küldettek be a megejtett bonszolás alkalmából, hogy az esetleges^ mérgezés a vegyelemzés által kiderittes- sék. Felletár Emil, az országos vegyészeti intézet igazgatójának hivatalos nyilatkozatából most két év múlva derült ki hogy C z o b e 1 Ignácz nem volt öngyilkos, miután a gyomorban méregnek nyoma sem találtatott, s igy igaza volt Dr. Rákosy Béla fegyházi orvosnak, ki már a bonczoláskor határozottan állította, hogy nem mérgezés okozta a halált. — A váczi tiizkárosultak javára való gyűjtés immár vége felé közeleg, s a gyűjtés eredményét s a városunk iránt messze körökben nyilvánuló rokonszenvet, az adakozók neveivel együtt szives örömest jegyeztük fel a nyilvánosság számára. é gyűjtések sorában különösen meg kell emlékeznünk még ifjú F a r n a d y Elemér budapesti IV. gymnasium) tanuló gyűjtéséről ki 16 frt 41 krt juttatott a váczi jótékony nőegylet kezéhez. A váczi nőegylet ez összeget a boszniai hadjárat mozgósitottjai javára gyűjtött összegből fenmaradt 168 frt 3 krhoz adván összesen 184 frt 44 krt osztott ki annak idején az ínséget látó leégettek között. Nyilvános nyugtázás okáért ide iktatjuk ifjú barátunk ivének lelkes adakozói nevét is. Farnady Elemér és Farnady Hona 3 frt 11 kr., Filimek Endréné 1 frt, Prohászka Aladár 1 frt, Neumann Debora 20 kr., Roszmanith Antónia 1 frt, Schatzné 50 kr., Dorner 1 frt, Tápay János 2 frt, Millmann Lajos 30 kr., Imreyné 30 kr., Dobó István 50 kr., N. N. 50 kr., Farnady József 2 frt, Eberl Bernartné 1 frt, Szivák Imréné 2 frt Összesen 16 frt 41 kr. = Gyászhir. Özv. M o r 1 i n Jánosné szül. Krenedics Anna f. hó 21-én 65 éves korában elhunyt. Temetése f. hó 23-án ment végbe közönségünk élénk részvéte kíséretében. Az elhunytat gyászolják a Morlin, Krenedics, Gállik, Dömötör, stb. családok. Ny. B ! = Lámpát a székesegyház terére. Sötét éjszakákon a székesegyház-téren keresztül haza menő békés polgároknak a haza menetel valóságos életveszéllyel jár, mert ott pokoli sötétség lévén s közel lakók nem lévén, bárkit meggyilkolhatnak, vagy agyba főbe verhetnék a nélkül hogy valaki tudna felőle. Múlt vasárnap is lapunk egyik szedője társával csendesen ballagott hazafelé, midőn nehány beborozott paraszt legény utjokat állta s keményen elverte őket sőt még kalapjukat is elvették. Kérjük városunk tanácsát, vagy esetleg a főtisztelendő káptalant, hogy állíttasson a tér közepére, egy díszes lámpást, hogy az ilyen orvtámadosaknak részben eleje vétessék. Rendőrségünk pedig különösen ilyenkor, uj bor évadján többet czirkáljon a székesegyház tere körül. = A tüzkárosultak javára újabban adakoztak. Az eddigi kimutatás szerint 1087 frt 71 kr. — Szentkirályi Albert saját ivén 10 frt, Prakker Károly 1 frt. — Ngos Tanács János ivén: Tanács János 3 frt, Tanács Veronika 1 frt, Tanács Anna Ennek a meséje csak az alig múltba meg}’’, egy ember öltőig. Ez a Morawcsek kovács legény érdeme ... Ne gondolják azonban, hogy csak egyedül ő az, a ki összefüggésképen díszeleg a Visegrád Dömösi rom-gazdag bérezek hős története és jelen korunk gyávasága között. Oh nem! Ott van a Visegrádi vár fehér asszonya, Klára szelleme és az elátkozott malac z, a lepenczei molnár és a szabad kőmives históriája, a kincskeresők, a Szimet uram barlang járása, a Szt.-L ászlói kolostor rejteké- nek vasrostélya, az úgynevezett „Luftloch“ meséje és sok más, a miről a szives olvasó kivánatára máskor beszélünk. Hanem ez az Árpád vári szatira épen alkalomszerű, azért mondjuk most el. Morawcsek Vendel —- hogy is hivhatták volna máskép, — véletlenül kovács legény volt. Véletlenül Visegrádra vetődött Csaszlauból és szintén véletlenül hallott valamit a dömösi pád vár eltemetett kincseiről. Mint a nyugati szellemi miveltség birtokosa és a L e c h, Cseh, M e c h mythologia ismerője és a Libussaért küzdő ősi kurázsi örököse, az „uso mám“ követője rögtön arra a gondolatra jött, hogy ha csakugyan van, hát nagyon jól van. Ha Columbust meg tudta előzni Amerika felfedezésében egy élelmes cseh trombitás, ne csodálkozzunk mi sem azon, hogy Morawcsek a kovácslegény fölfedezte a kincseket és egyszerre csak ő lett a Visegrádi landler imádók legkapósabb tár.czosa. A Lenczi Lencsik meg a Matzl Miczik egy időtől fogva minden vasárnap más, egészen uj harisnyát hordtak és a „muzikántok“ Morawcsek Tóni előtt elrepedésig tele fújták a pofájukat . . . A legények görbe szemmel néztek a „Tónira,“ de féltek tőle, mert pénze mindig több volt, mint nekik . . . Az öregek spillernek tartották, mert a ferbliben mindig bündelt. Csak egy öreg embernek jutott eszébe, hogy az az uraskodás milyen eredetű. — Gyanakodott a Tóni
