Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1885-10-18 / 42. szám

csak: tárgyilagosságot az önigazoló sorokban. És annyival is inkább, mert megengedjük, bogy közlött hirünk különben derék önkéntes tűzoltóságunknak nem lehetett egészen Ínyére, de igazat mondott. És ezt beismeri czikkiró maga is. Beismeri akkor, midőn állítja, hogy a tűzoltóság azért nem jelenhetett meg idejekorán a vész színhelyére, mivel az az átkozott köd eltakarta a tüzet és igy nem tudta magát tájékozni, hogy hol van a veszedelem.

Ne neked köd; neked is jobb lett volna nem születned — mintsem a mi veszedelmünkre légy, s aztán meg bizonyos fogyatkozásoknak takarójául szolgálj. Légy átkozott mindenkorra

— köd.

De nem jó tréfálni, mikor komolykodni kellene.

Tehát a köd volt az, mely tűzoltóságunkat gátolta abban, hogy a vész helyére ideje korán megjelenjen s a nagyobb bajt elhárítsa?! És czikkiró úr ezzel kivánja megczáfolni keserű labdacsnak vett hirünk igazságát? Helyesen ! Mi is meghallunk előtte, inert való igaz, hogy mikor köd van, a hajók sem járhatnak, az ember is eltévedhet a ködben. Azt is elhiszszük, hogy harangozóink is csak akkor kezdik kongatni a vészharangot, mikor a tűz már kialvó félben van. S elhiszszük azt is, hogy harangozóink a templom tornyába tűzesetek alkalmával fel sem mennek s a harangokat ott — közvetlen közelben megszólaltatni nem merik (bizonyosan félnek a a kisértetektől); de azt még sem hihetjük el, hogy czikkirónak joga lenne, ha egyszer, vélet- lenségből, a tűzoltóságot érdeklőleg valami dicséret — elmarad, s elmaradt azért, mert éppen egy alkalomból — azt megadni nem lehetett:

— emiatt megsértve éreztesse az összes tűzoltó ságot; még inkább pedig, ha hiba történt, ezt a hibát, mely megengedjük, nem szándékos volt, a köddel és a harangozó mulasztásával takarhassa és akarja takarni.

Nem nevezhetjük ezen eljárást jogosultnak azért, mert a czikkiró által felhozott indokok olyanféle elemi csapások, a melyek nemcsak városunkkal, de más nagyobb városokkal is kö zösek szoktak lenni. S a különbség csak az, hogy más városokban az ilyen elemi csapások ellen ideje korán villám háritókat szoktak alkalmazni. Vannak például kisebb városok, mint

A folytonos munka, az erőmet meghaladó feszült dolgozás : ágyhoz szegezett. Ott hánykolódtam a kór ágyon kimerülve, megtürötten sokáig . . . sokáig. Iza ápolt. Egygyel több ok, hogy még jobban megszeressem.

Mikor elhagytam az ágyat, s legelőször jelentem meg az emberek között : mindannyijuknak ajkán szánakozó mosolyt vettem észre. Nem tudtam elképzelni: miért e szánakozás? Dúltam-fúltam mérgemben, mert felvilágosítást sehonnan sem kaptam. S mikor orvosaim a szó legteljesebb értelmében elzártak, s rajtuk kívül élő lényt nem láthattam : kezdem észrevenni, hogy ítélő tehetségem cserben hagy ; gondol hozásom módja meg-megakad ; egy perczben köny, a másban mosoly vesz rajtam erőt. . . Elhomályosul előttem minden — erre még emlékezem — mintha köd borulna a legszebb tájra, oly erősen, hogy végre a tárgyak meg sem ismerhetők. Hogy mikor sötétült el minden, vagy vájjon elsötétült-e? azt csak hónapok múltával tudtam meg, mert négy teljes hónapig, habár élt a testem, a lelkem szünetelt ; négy hónapig

— mint monoják — élőhalott voltam.

*

* * * * S

„Szórakozást, szórakozást és harmadszor is szórakozást“ ! ezelc azok az üdvöt adó szavak, a melyek

— ama gyászos négy hó elmúltával — először hatottak reám érthetően. Orvosom szavai voltak ezek. Meg is tartottam, talán jobban mint a tiz parancsolatot. Bor, dal, leány! ez lett a jelszavam, s a mit orvosom el akart érni: teljesen sikerült. Kivetkőztem teljesen eddigi alakomból s az az egy két szívből szerető jó barát ugyan csak csóválta a fejét e változáson.

Izát teljesen feledtem. Azt tudtam, hogy egykor igen-igen szerettem: de most csak annyit éreztem

miénk, a hol a templom erkélyén éjjel-nappal egy őr állitatik fel, a kinek kötelességévé van téve a vészt azonnal jelezni, a mellett, ha éjjel van veszedelem, az irányt egy hosszú póznára kifüggesztett lámpával jelezni; vannak olyan helységek a hol ha nincsenek is tűzoltók, de minden utczában legalább egyszer kétszer megfordul az éjjeli őr, s rémitő hangon íitteti kürtjével az éjjeli órákat; vannak városok a melyek csekélyebb jövedelemmel birnak, mint a mi városunk, de azért ha tűzoltói intézmény létezik kebelében — s az esetleg önkéntes lenne, mégis nem kettőt, hanem legalább annyi fizetett tűzoltót tart, hogy minden huszonnégy órára legalább egy jut, ki aztán nem is fog elaludni akkor — mikor a város polgárai nyugalmukat beléje helyezik, hanem derekasan helyt áll úgy hogy az első, vésztjelző neszre talpra állítja az egész közönséget.

Igen ilyen villámhárítókat szoktak némely községek és városok alkalmazni, s ha t. czikkiró ezek hiányára hivatkozik, biztosítjuk, hogy sokkal jobban igazolta volna azt, hogy különben elismerést érdemlő önkéntes tűzoltóságunk a mao-a

O Ö

kötelességét mindenkor tőle kitelhetőleg teljesíteni el nem mulasztja, a mit igazolt tegnap is az éjfél után két és fél órakor, a Krenedits Matild-féle tanintézet helyiségében kiütött tüzeset alkalmából, midőn talpon volt valamennyi s a vészelemet pusztításaiban a legsikeresebben megfékezte.

Nem tehát a köd, sem a félénk harangozó azok, a kikkel takarózni lehetne, hanem a nagyjából fent emlitett villámhárítók hiánya. Ezen hiányon kellene segíteni legelőször s ezt megérhetné tűzoltóságunk az által, ha mint szakférfiak in corpore egy memorandumban kifejtenék a hiányokat a város képviselő testületé előtt s kérnék, hogy a hiányokat tegye el láb alul. Akkor czikkiró úr is meg fog győződni arról, hogy nem szükséges az hogy a hírlapi róttak is okvetlen tűzoltónak kell lennie, hogy az oltáshoz is értsen, még kevésbbé, hogy a tűz utczában lakjék : olt az tüzet igy is amúgy is. Tegye mindenki a maga kötelességét úgy a mint tőle kitelik. S nem lesz panaszra ok. Ennyit egyelőre a közlőit czikkre.

iránta, amennyit egy más leány iránt. E feledést ő maga is elősegitette. Eltűnt nyomtalanul, s életjelt nem adott magáról. Mi okozta eltűnését: nem tudom? A rossz nyelvek azt mondják, hogy hiúsága, szépségének tudata. Talán igaz.

Vig czimborák társaságában érkeztem M-ra, hazánk s a pénz-arisztokraczia e gyönyörű fürdőhelyére. Csekély anyai örökségem négy hatodrészben már be volt „t á b 1 á z v a“ — a mint az arany ifjúság szokta mondani — de ez nem akadályozott abban, hogy költekezésemmel fe 111agyjak.

Súgást bugást hallottam mindjárt megérkezésem napján. Egy szép „asszonyról“ szólt az ének. „Föltűnő szépség, pazarul költ“ ennyi volt az egész, amit róla megtudhattam ; no meg aztán az, hogy egy öreg férfiú társaságában szokott megjelenni. A vendég-könyvbe „B. Bella“ néven van beírva, s melléje a sokatmondó szócska téve: „özvegy.“

Meg kell vele ismerkednem! — ez volt első gondolatom. Nem kellett sokáig várnom. Másnap hangverseny volt; elmentem, hogy találkozzam vele. A terem zsúfolásig megtelt, s ő még nem volt ott. Már kezdtem fölhagyni a reménynyel, amidőn élénk mozgás keletkezett a bejáratnál. Oda tekintek, s a rég eltűnt Iza lép be, társalkodónőjével. Rögtön megismertük s üdvözöltük is egymást. Hidegen, fagyosan. 0 volt az ünnepelt szépség.

Egy darabot végig hallgatott, s rosszul-létét adván okul: távozott.

Után na mentem.

— Üdvözlőm szép özvegy! — vetém oda gúnyosan, — úgy-e nem gondolt a roppant szerencsére ?

— Valóban, viszonzá, de hangja reszketett, nem tudom miért nevezi szerencsének ? a miért oly gúnyosan ? Talán oka van reá ?

— Mindenesetre!

CSARNOK.

Fővárosi levél.

Budapest, 1885. október 15.

Nem volnék jóravaló pennás ember, ha nem Jókaival kezdeném meg e heti referádámat. Illetőleg a Fekete gyémántokkal, melyeket egy, Aristotelesi szabályoktól megcsömürlütt, feldühödt kritikus-had izzé- porra akart törni ! Nagy balgaságnak tartom, rózsaszín tárgyakat fekete pápaszemen át observálni — de ha már úgy cselekednek mübirák uraim ék, akkor legalább a viszonosság kedvéért a feketét rózsás okulárén át vizsgálják. De hát -— kérem szeretettel — micsoda okoskodás az, a fekete gyémántokat is ugyancsak sötét szemüvegen át nézik! Denique azért tapsban még sem volt hiány. A közönség, kivált a fiatalja nem rejté véka alá lelkesedése lángját Jókai előtt. De Jókai emlékezni is fog arra az estre — és Márkus Emília is megemlegeti azt az estét.

A szép, bájos Márkus Emmi, ki Jókai müvének hősnőjét személyesité, valóságos boszorkányságot fejtett ki ezúttal játékában. Mert hogy valaki szerepének utasítása szerint szőke avagy barna fürtű, kopasz vagy púpos legyen — az közönséges dolog. De már az különb virtus, hogy a szép Emilia dévaj, nefelejcskék szemeinek — szerepéhez híven — olyan fekete volt ragyogása, hogy egynémely rajongó uracska előadás után hazaballagtában azt a nótát dúdorászta, hogy: „Fekete szem éjszakája“ azon csalóka Íriszemben, hogy ő most a Márkus Emma szemeiről ábrándozik. Pedig hát annak a szeme olyan kék, hogy kékebb se kék ! . . . .

Megemlegetni pedig azért fogja e premiert, mert mialatt ő odabenn a színpadon a Jókai fekete gyémántjait adta, azalatt az övét meg valaki elvette — a kölcsönösség kedvéért. És — kérdem én — mért ne legyen szabad egy jónevelésű tolvajnak ily kedélyes alkalmi tréfa elkövetése? . . .

. . . Ha kultiválója lennék az úgynevezett „szörnyszójátékoknak“ azt mondanám, hogy Budapestet e héten h e r c z e govinának kellett volna nevezni — úgy hemzsegett benne a sok herczeg. Itt volt Rezső trónörökös, a walesi herczeg, Vilmos porosz herczeg, Frigyes főherczeg, Coburg herczeg, Don Miguel braganzai herczeg, Izmail basa az egyptomi ex-alkirály és kíséretében Ibrahim Hulmy herczeg s még néhány exotikus herczegecske ! Szóval, roppantul előkelősködtünk e héten, még a nemzeti színház is a bagdadi h e r c z e g n ő t adta ! Rezső királyfi a „körösi lányt“ daloltatta el Blaliánéval, Izmail Aidát adatta elő az operában, Don Miguel meg rókát hajszolt a megyeri határban.

A herczegi zajgás azonban most már majdnem egészen szertefoszlott. De azért ne tessék hinni, hogy a főherczeg S á n d o r-uteza is csak ennek okáért, csupa kollegialitásból lett hallgataggá az imént. Nem

— Ha, ha, ha! Nemde szabad tudnom az okot?

— Egyszerű az. Ha jól emlékezem, mi egymásnak örökhüséget esküdtünk ; nos tehát, eljöttem, hogy beváltsam Ígéretemet. Nem elég ok ez ?

— Nem. Amit gyermek-észszel fogadunk: az érettebb korban nem kötelez. Én önt sohasem szerettem másként, mint fivéremet. Különben is azt nem tagadhatja, hogy az embernek szabadakarata van!? Ön szegény, magam is az voltam. Nyomorogni nem akartam ; nem olyannak születtem. Nekem élvezet kell, fény, pompa: ön ezt sohasem adhatott volna. Ami utaink különbözők; Isten önnel! Jegyezze meg, hogy „özvegy“ még nem vagyok!

Ott hagyott a faképnél. Tehát mégis igaz ! ? Ez is olyan csak, mint a többi; ez is csak Éva leánya?

Még az utolsó foszlány is eltűnt a régiből; nem éreztem a csapást ... Jó számított az én orvosom.

Másnap levelet hoztak. Iza irta, hogy elmegy, velem mert még „egy levegőt sem akar szívni.“ Szép, szép . . . Csak röpülj te kis galamb, még szárnyad nem szegik.

S amint eltűnt szülővárosából, oly nyomtalanul tűnt el innen is. Az életben sohasem láttam többé.

II.

Az eddig leirottakat, a pár évvel ezelőtt elhalt barátom naplójából olvastam. A „szórakozás,“ amit nagyon is túlhajtott: korán a halálba kergette.

Önkénytelenül olvastam a fennebbi sorokat — midőn iratait rendeztem — s nem hittem, hogy a hősnővel én is megismerkedem még. Pedig e győzelemhez nem is nagy harcz révén jutottam. Végzetem arra kárhoztatott, hogy felső Magyarország egyik városában szívhassam a „görbe ország“ éles le végűjét, s gyakorolhassam a „jótékonyság“ erényét a sok gyámoltalannal szemben. Mert e város miniatűr-