Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-09-27 / 39. szám
mégis megmutatták, ha akar az ember tenni valamit, liát abból a „szerény“ jövedelemből is megtehetik azt. Czikkiró felemlíti azt is, hogy a parkírozás, fásítás szintén a papságtól indult ki. Engedje meg, hogy e fölött kétesünket fejezzük ki. A hétkápolnai tér ma sincs parkírozva, pedig régen el van határozva annak keresztül vitele. A székesegyház tere kevés áldozattal és jóakarattal köny- nyen széppé volna átalakítható ; de persze a lekor legelőbb „Aut— aut“ czikkünk jeles írója által is felemlített liba s csirke csordáknak kellene onnét elpusztulniok. Ezek pedig ne nyúlj hozzám-ok ! Aztán meg sok oly dolog van a mi a szerény jövedelmet nem is igényelné s csupán jóakarattal volna kivihető. De ez jelenleg nem illik czikkünk keretébe. De különben is mi nem egyesekhez intéztük szavunkat, mi az összeséghez szóltunk. Szóltunk abból az alkalomból; hogy örvendetesen vettünk tudomást arról, hogy a főt. káptalan a tulajdonát képező „Curiát“ átalakítani elhatározta. Ehhez csak gratuláltunk. De megértvén, hogy az átalakítás nem terveztetik helyes irányban és csak félmű akar lenni, azt kívántuk felszólamlásunkkal elérni, hogy ha már bele költ a főt. káptalan egy nehány ezret — legalább az előállítandó mű megfeleljen korunk ízlése és renovatorának méltósága és tekintélyének. Hogy szavunk félreértésekre szolgáltatott alkalmat, ezt sajnáljuk, és épen azért a „Többen“ válasza közlésével egyidejűleg szükségesnek tartottuk ezen reflexióval kiegészíteni ostromlott, de be nem vett — — vezérczikkünket. Minket csak az vigasztalna, ha, mint eddigi felszólamlásainknak, úgy ennek is a kellő hatását és sikerét megérnők ; — ezért azzal fejezzük be észrevételeinket, hogy: „győzzön a jobb !“ Most pedig ime, itt következik a t. „Többen“ által beküldött válasz, melynek elbírálását egyebekben a t. olvasó közönségre, bizzuk : „Le a kalappal!“ Jó akaratra való, de kissé gyakorlatlan tollal irt vezérczikk ! Az „öreg polgár“ szájába adja utitársának hogy V á c z város sztagnál (hisz ez a Bachkorszakban máskép alig lehetett, de a hatvanas években is a nemzet még csak ébredezni kezdett lethargiájából, hogy a kiegyezési kísérlet meghiúsulta után abba újból 1367-ig visszaessék. A városok széjntése tehát ez időben nem volt s nem lehetett elsőrangú közóhaj) „hogy V á c z o n 3. domináló elem van, u. m. a p a p s á g, a zsidóság és az iparos s földmivelők osztálya. Ez e 1 é b b i e k r e n- d e 1 k e z n e k is, de szeretik is a pé n z t, s azt inkább uzsorára ad j á k, s a v á ros emelésével nem gondolnak'.“ Tehát a papság és zsidóság egy kathegoriába tartoznak V A mi Váczon van szépítő alkotás, abból az oroszlánrész a papságot illeti. Az emeletes- er- kélyes- lakházak, az adófizetők sok sok hajlékainak szebb külseje a fasorok kezdeményezése, a parkírozás stb. innen indult meg. Sőt az utczák szabályozása, és kövezése is újabban a Grasp ári k utcza körül kezdődött. Azután a város szépítésénél nem előbbre való e a sok váczi szegény s városunkban gyakran megforduló vidéki kérelmezőnek segély általi megvigasz- talása? kik bizonyára legkivált a papság könyör- adományát veszik igénybe. Ismerünk közöttük oly egyéneket is, kik önmaguktól minden árt a ti an szórakozást is megtagadnak, hogy képesítve legyenek szűkölködő embertársaikat gyámolitni. — Mind- azáltal „az öreg polgár“ előtt ez mind kevés, pedig tudhatná azt is, hogy a váczi papok csak igen szerény jövedelemmel rendelkezhetnek, de azért minden alkalommal, melyek pedig itt nálunk majdnem mindennapiak, készségesen megnyitják lapos erszényüket. És mindezeket semmibe sem véve, a papságot mégis arról vádolni, hogy „szereti pénzét s azt inkább uzsorára adja“ (?) — no ezt már a legMert szép hajnal virradt e nap reánk, lm’ ünnepel megyénkben a Vezér, Miért ő oly sokáig fáradott Eéjén már a félszázados babér. Ez ünnepen zendüljön hát a dal, Éltesse szónk egyházmegyénk fejét, 3 tündöklő dics-sugárba fonja most Minden hivő a jó V ezér nevét! Ki, mint az Ur fölszentelt papja, már Keresztül élt félszázadot s híven Szolgálta egyházunk dicső ügyét Es tündökölt mindig erényivel . . . Aranymiséd magasztos ünnepén Kisded csoportunk mit hozzon neked ? Szivünknek im’ legszebb virágait Adjuk, remélve, hogy meg nem veted ; Fogadd szünk legszebb érzelem-diszét: A szeretetnek rózsabimbaját, Kérünk, kösd ezt is hozzá érdemid Füzéréhez, mint hálánk zálogát. . . . Midőn e nap szivednek lánghevén Borulsz az oltár szent kövére le, S kebled csodás öröm füzében ég Szent érzelemmel csordultig tele, Oh nézz reánk', kiknek szive csakis feléd dobog ma drága jó Atyánk, Küldj egy fohászt a menny határihoz, Az ég áldását kérünk csdd le ránk. igazságtalanabb megbántásnak kellene neveznünk, ha ezen súlyos vád az alapitványkép letett és a káptalan gondozására bízott tőkéket is (melyek kamatainak meg van a maga rendeltetése, s melynek csakis a törvény szabta kamatoknak szigorú behajtása által lehet pontosan megfelelni) a papok pénzének mondó tájékozatlanság szüleménye nem volna. — Igen, kedves „öreg polgár“-társ ! A papság vagy helyesebben a káptalan jelentékeny összegeket kölcsönöz ki ugyan, de nem egyes tagjainak erszényéből, hanem az egyházmegye különféle kegyes czélu alapítványi pénzeiből, és nem is uzsorára, hanem törvényes kamatra. És ha ezeket, az egyházmegyében létező templomok, oltárok, keresztek, szobrok fenntartására, és a szükölködők vagy a. szegényebben ellátott lelkészek- segéd lelkészek, elaggott papok, tanítók, tanulók, árvák és özvegyek segélyzésére szánt pénzeket színház építésre vagy a város szépitési czéljaira nem fordíthatja is ; de azt, hogy ezen pénzeknek itt, mint az egyházmegye főhelyén összpontosított kezelése a város csinosodására is jótékonyan hatott eddig, és hathat ezután is, csak az tagadhatja, a ki nem tudja, vagy tudni nem akarja, hogy nagyobb és kisebb építkezések alkalmával az egyes polgárok, mily sokszor veszik igénybe s kölcsönzik fel ezen pénzeket, melyeket akár 50 frtos részletekben akkor törleszthetnek, a mikor az nekik tetszik, vagy legkönyebben esik, s a melyeket, ha a kamatok rendesen fizettetnek felmondani nem is szokás. No talán ez csak még sem uzsoráskodás? — Azonban igy is fájdalom ! tapasztalás után ki kell nyilatkoztatnunk, hogy a világ mindenkor hálát- 1 a n volt s marad a jótékonyságot folyton gyakorló papság iránt. Sokat lehetne még felsorolni, miket e város a papságnak köszönhet. Elég az ahhoz, hogy Vácz egy volt püspöki város alakját eléggé vissza adja, mi abból is kitűnik, hogy a tóuristák Váczot útitervükből rendesen ki nem feledik. A mi Váczon ezen felül hiányzik, az az éber rendőrség, a jisztaság, és a közegészségügyi boldogság! Mindez pedig a szépitési velleitásokat mindenkor megelőzte. Mikép állíthatta volna a papsággal egy sorba nagy hazánkfia a zsidóságot, ezt nem értjük. A hatvanas években, vagy hát a zsidó emanczipáczió előtt Váczott még kevés uzsoráskodó (pénzes) zsidó lakott, kár volt ezekkel a váczi tisztes papságot parallelába hozni, s e része a czikknek csakugyan anachronis- must és nagy cynismust képez. A Curia épület terve nem annyira szép! tési, mint inkább hasznosítási és tisztasági s tisztességi czélok felé irányul, s még is már az irány is, a terv is kifogásoltatik az által, hogy a „sósbódé“ ellen tiltakozás fejeztetik ki. Ily korai, ily idő előtti gáncsok nem igen fogják előmozdítani a szépítő tervek valósítását. Egyébként pedig éljen a szabadság úgy a jó tanácsadásban, valamint a törvényadta engedmények, s hasznos vállalatok végrehajtásában ! Többen. Aut — aut. — Csevoaiüek séta közben. — V. Múltkor azon kérdésen végeztem, mire volt egy csomó hiányt, melyet amúgy is mindenki lát, tapasztal, felhozni, és van-e valami korrektivumok, miként tehetni ró lók? A felemiitést ugyanis feleslegessé látszik tenni az a körülmény, hogy állapotok, melyeknek helytelen, olykor kellemetlen voltát annyian észlelik, ér zik, tán meg is beszélik, elévültén fenmaradnak és fenállnak. Anyókák szoktak, ezerszer elpanaszolt, de pa- naszszal épen nem gyógyuló bajt lankadatlan kitartással untalan emlegetni; férfiú nem bolygat sikerrel nem kecsegtetőt, megadja magát és hallgat. Nem szeretek oly rosszul gondolkodni a vácziakS mig ajkad hint reánk áldás-igét Mindnyájan arra kérjük Istenünk, Hogy folytonos jólét s öröm között Tartson meg oh az Ur soká nekünk, Hogy ott, hol ötven év előtt az Ur Szolgájául feláldozád magad, A szent oltárnál még sok éven át Szivedbe tárhasd Megváltód, Urad. S amig imánk az égbe felrepül Az Ur magasztos trónusa elé, S a háladal az Isten szent nevét Dicsérve, özünkből száll az ég felé, HŐ buzgalommal ünnepélyesen így zengi számos ajk dicsénekét: Isteni tekints kegyteljesen reánk, És tartsd meg oh Atyánknak életét! Varázséji Béla. Neszvetla István, váczi püspöki helynök. — Talárban és pongyolában. — A „Budapesti Hírlap“ szept. 23-ilci számából. A magyar püspöki kapnak Benjáminja; püspöknek egy éves, embernek hetvenöt, papnak ötven. Épen ma üli lelkészszé szenteltetésének félszázados ünnepét, ép lelki és testi erőben, üdén pezsgő fiatal kedélylyel. Ennyi ok csak búsásan élég az országra szóló jubilálásra. Es a váczi egyházmegyére is reá férne, hogy a Peitler Antal halála alkalmából reáborult gyászból (így kis vigasságra ocsúdjék fel. ról, hogy feltenném, miszerint egyesekre nem hatnak olyan dolgok, melyeket a nyilvánosság előtt hoztak fel; továbbá, hogy minden egyes polgárának saját- közvetetlen és nyomós előnyét kellene tapasztalnia, mielőtt érzéke a város érdeke iránt megnyílnék. Továbbá .... Tegyünk különbséget, kérem, az általános, és k ö z ö s megbeszélés közt. A történelem ezer lapján hirdeti, hogy lehetett elégedetlenség, szándék, elkeseredés a népek közt még oly általános is, hogy minden rétegbe behatott, minden kedélyt felizgatott, minden szellemet magára ragadott, — állapot maradt, passzív állapot, hangulat, helyzet akármi, csak lehetősége annak, hogy valami történjék, de magában még sem esemény. Mihelyt azonban közös érzés és szándék párokat csoportokba terelt, ezeket tömeggé növesztette, akkor beköszöntött az esemény. Liceat magnis componere parva, nagyról kicsinyre semmi példát, mert a tények logikája nem a tömeg nagysága, hanem a természet törvénye szerint érvényesül. Városunkban úgy suba alatt és gallér mögött lehetett szó kellemetlen es tűrhetetlen állapotokról akárhányszor és akárhány körben; csak azt vonnám kétségbe, hogy közösen, és illetékes helyen említették volna fel őket, oly nyomatékkai, oly erélylyel, oly kitartással, mely sikert biztosíthatott volna. Ezzel feltüntettem a felemlített dolgok orvoslásának egyik módját. Azonban inkább annak jelzése kedvéért, hogy minek kellett volna már eddig is történnie, mint azon reményben, hogy jövőben ez segit majd. Őszintén megvallva, a jobb fordulatot ezután sem innen várom. Van azonban, mi jobb reménynyel biztat. A rómaiaknál a mindenféle forum-, hivatalnok, szenátusz satb. által elitéit számára még maradt egy mentő deszka — a hivatkozás a népre. Én is a népre, ez esetben a város intelligens közönségére appellálok. Véleményem az, hogy a minek meg kell lennie, minek illenék megtörténnie, az vagy úgy lesz meg, ha ráparancsolnak az emberre, vagy ha — megteszi önként. Hogy sok ember csak parancs, rendelet, törvén}^ kényszerítő nyomása folytán indul, tájékozatlanságon és kényelmességen kívül még kényeztetésben is leli okát. Azon gyámkodásnak ugyanis, melyben a polgárt hatóság, kormány részesíti, meg van az a puhító hatása, hogy a kormányzottat az eredeti, sugalmazás nélküli észlelés, akarás cselekvés erélyé- től elszoktatja. Mások rendelkeznek vele — lassanként megbarátkozik a gondolattal, hogy e rendelkezésben gondoskodást lásson. Kezd nem ügyelni érdekeire, mert mások gondja által biztosságban véli. És, mint hogy sok embernél a megélhetés gondján túli minden legcsekélyebb gondoskodás valóban nagy teher, igen szívesen lemond róla. Közönbössé válik érdekei iránt. A gyámkodó nem lát sérelmet abban, ha elhanyagolja azt, mire gyámoltja is keveset hajt. Tgy válik a gyámkodás önczéllá, a gyámolt rásze- detté. Néhutt annyira megy e gyámkodás, hogy a polgárt nem csak a gond alól mentik fel, hanem még a gondolkodástól is eltiltják. Nem mondom, hogy ez Váczon van igy, vagy hogy itt is ettől kell tartani; csak jeleztem egy bizonyos fejlődési menetet, melyet sok nép és sok század igazol. Ezen passzivitásnak még más rósz következménye is van : további fejlődésének nem csak az önkéntes elhatározás erélyétől fosztja meg az embert, hanem oly érzéketlenné és közönbössé teszi, hogy még idegen impulzusra sem mozdul, bármily üdvös lenne is különben mozognia. Ha semmi más tekintet nem indítana, ennek is elegendőnek kellene lennie arra, bőgj' oly dolgokban melyeken a közönség segíthet, hatósági beavatkozás után ne sóhajtozzunk. Tanulékony és ügyes ember más térre is át szokta vinni azon ismeretet és készültséget, melyet Hogy Neszveda, ki Cato Majorral együtt épen nem ellensége a barátságos conviviumoknak, mindezek daczára a legnagyobb visszavanultságban üli meg e nagy napot, barátai szerénységével indokolják. Maliciózus ellenfelei a Peitler Antalért általa viselt kettős gyászszal. Neszveda, mondják, nemcsak püspöki atyját siratja az elhunytban, de egyszersmind — adósát is. És ha a fiú, a káptalani helynökség kormányzati örökségében nagynehezen csak megvigasztalódnék, de fölötte keserves vigasza jutott osztályrészül — a szegény hitelezőnek, ki pitire esett igényeit a hátramaradt passzívumokból, a legnagyobb lelemény mellett sem képes kivasalni. A váczi káptalan Horaciusa, Markovics Lázár méltán jegyzé Peitler halálakor ,.A mi nagyprépostunk őszinte gyászában el mondhatja a tiburi költővel : Multis ille bonis ílebilis occidit Nulli fiebilior, quam mihi.“ (Sok jó emberre nézve siralmas az ő kimúlása, de senkire nézve sem siralmasabb, mint reám.) És a mikor a filomeliai püspök ur Peitler hamvai fölött a gloriosumot végezve, néhai jó főpapja koporsójára szentelt vizzel keresztet fecskendett, egy élezés pap azt súgta fülembe: „No, most Neszveda nemcsak püspökére, de annak adósságaira is — keresztet vetett! “ No, de a mai vig jubileumi napon spongyát reá — az ily szomorú dolgokra. *
