Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-08-16 / 33. szám
VII. évfolyam. 33. szám. v\ Vácz, augusztus 16.1885. Előfizetési árak : Évnegyedre ................................................................1 frt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható: MAYER SÁNDOR könyvkereskedésében (Csillag-utcza). Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilt-tér sora .......................... 30 kr. Bélyeg illeték minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség czimzete: hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők : Vácz, Gaspavik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. A kiadóhivatal czimzete: hová a lap anyagi részét illető minden küldemény czimzendö : Vácz, Csillag-utcza 1428. szám. ____ Felhívás Vácz város tisztelt polgárságához, az összes testületekhez és valamennyi könyörületes emberbaráthoz. Városunkban folyó hó 6-án tűzvész pusztított, 34 házat hamvasztott el és még több, és számosb tagból álló családot juttatott koldusbotra és tett hajléktalanná a pusztító elem. S a vész hatása annál megrenditobb, mert a súlyos csapás városunknak legvagyontalanabb polgárait érte, s ugyanazért emberbaráti szivek támogatására szorulnak. Tisztelt polgártársak ! A városunk egyeseit sújtotta ezen csapás súlya kötelességet ró valamennyiünkre ; azok nyomorának enyhítése kö- nyörületességiinkhez appellál. Ezen körülmény az, mely készti ezen városi tanácsot, hogy a közrészvéthez forduljon s a tisztelt polgártársakat könyöradományok nyújtására és gyűjtésére felkérje. S a városi képviselő testület megbízása folytán annál nagyobb bizalommal teszi ezt a tanács, mert nem egyszer, de számtalanszor volt alkalma tapasztalni a tisztelt városi polgárság és a városi összeségnek azon áldozatkészségét, melynél fogva hason esetekben soha el nem mulasztotta nemes emberbaráti szeretetböl — ott a hol, és akkor a mikor kellett — a nyomorfacsarta könynyeket kegyes adományaival enyhíteni és a sors csapása alatt görnyedezo embertársaink szenvedéseit a felebaráti szeretet adójával enyhíteni: a miért is nemcsak a jelenben élő nemzedéknek hálás köszönetét vivta ki, de az utókor előtt is nemes ténykedésük által önmaguknak maradandó emlékoszlopot emeltek. Tetézzék ezt most is a szeretet egy drága gyöngyével; hozzák meg ezúttal is a szeretet adóját, nyújtsanak önök, mint eddig, úgy most is egy pár fillért tűzkárosultjaink nyomora enyhítésére. A kegyes adományok gyűjtésére a kibo- csájtott gyűjtő ivek szolgálnak; de a kegyes adakozók bármi csekély adományaikat városunk közpénztáránál, valamint ezen város polgármesteri hivatalában is letehetik. A kegyes adakozások a helyi közlöny utján lesznek nyugtázva. A kik egyébiránt vagyunk hazafiúi tisztelettel. Vácz, 1885. augusztus hó 11. A városi tanács. Mizéria. De sok jutott városunknak a mizériákból úgyannyira, hogy — sajnos — de elmondhatjuk, hogy széles Magyarországnak alig van egy második városa, melynek több jutott volna azokból, mint épen nekünk. És megdöbbenve kell felemlítenünk, hogy az első mizériát képezik nálunk a városunk tisztviselői között felszínre került „canapé“ ügyek; miről meggyőzött minket múlt vasárnapi városi képviselőtestületi közgyűlésünk; midőn a város egyik tisztviselője— megtámadta, és oly hangon támadta meg városunk első tisztviselőjét — a polgármestert, minőt mint annak tisztviselő társától — már csupa, collegiállitási szempontból sem vártunk volna el sem mi, de legkevésbbé várta volna el ezt képviselő testületünk és városunk közönsége. Nem vártuk volna pedig azért, mert hová fog az vezetni, ha közgyűléseinknek jövőre nem az lesz első feladata, hogy drága idejét a közügynek városunk közjavának szentelhesse, hanem az lesz első teendője, hogy a tisztviselőink közt felmerülő egyenetlenségeket kiegyenlítse. Valóban elszomorító jelenség! Elszomorító azért különösen, mert alig múlt féléve annak, hogy tiszti karunk megválasztatott. — Hogy fog hát ezen tisztikar még hat évig a város közjava érdekében egyesült erővel működni? Nem tudjuk; de annyit bátran állíthatunk, hogy azon tiszti kartól, melyben egyszer a pártoskodás, az egyenetlenkedés ördöge felütötte tanyáját, többé egyöntetű és egyetértő eljárást nem várhatunk. Adja isten, hogy feltevésünkben, jobban, hitünkben csalódjunk; de mi Tamások vagyunk ebben. A „VÁCZI KÖZLÖNY' TÁRCZÁJA. Katona koromból. Irta: Van d.er IBll^e Táraos. Régen volt. Talán már nem is igaz. Pedig annak idejében annyira igaz volt, hogy annak, aki kételkedett felette, — együtt és egyszerre jelen volt kifogástalan két tanúnak egybehangzó vallomásával is bebizonyíthattam volna. — Azóta elmondottam már többször és soha sem akadtam Tamásra. Megírni nem akartam. Mondok: nem arra való; meg aztán nem is tudnám azt úgy leirni, amint megtörtént. — Aki tudott, vagy hallott róla valamit, mind azt hajtotta, hogy tegyem papírra. Nem merem, mert még most is katona sorban vagyok és ha ilyesmit megtudnak a katonáék, még 10 esztendő múlva is bajba keverhetnek. — A katona-mór es nem ismeri az elévülést. Végre ráadtam a fejem. — Nyár derekán vagyunk. Igaz ugyan, hogy az uborka-szezon kutyául ütött be Marczibátyánk Dunafürdőjének, de mégis van annyi meleg,|hogy ha nem mehet fürdőre a szegény ember, hát kiizzadja még a 20 esztendős avas gondolatokat is. Úgy történt biz’a: valamikor katona voltam, még pedig a javából, m o 11 i n á r y-b a k a. Reservis- taságban már teljes 5 esztendőt szolgáltam ki, mikor kiütött a b o s n y á k-h á b o r ú. Igaz, nem akarok hazudni, reservista koromban már esti-baka voltam. — Kitudta a német, hogy váczi vagyok, meg mert már az egész regiment utánam indult, a mollináryaktól áttettek az estiekhez. Épen javában korteskedünk Pe s k o mellett, mikor Magi újnál a huszárok Übungs-marschsa fiaskót fogott. — Szidtuk a kormányt — c i v i*l-g u n y á- ban. Kárhoztattuk a keleti politika irányát. Nyilvánosan sirattuk a bosnyákok közt elesett honfitársainkat. Szónoklatok alatt patakonként csurgott a vér’ az ember szivéből annyira sértette a hir : hogy fiainkat megeszi a . . . ., vagy éhen vesznek el. — És aztán igazuk is van a bosnyákoknak. — Szabadságukat védik, (hogy akadálytalanabbul rabolgathas- sanak) mi pedig az ő szabadságukat akarjuk eltiporni. — Én nem mennék ellenük és ha muszájita- nának, nem lőnék senkire, nem ölnék meg senkit. Uyes gondolatok járták át az ember egész valóját. Pesko — kire azt a nótát találták ki, hogy : „Szürke kalap, zömök alak, Nagy bajusz az orra alatt,“ megbukott. Haza megyek nagyszomoruan, mint amely kutya három nap nem evett. — Veres czédula fénylik az asztalomon. Budapesten laktam akkor, nem itthon. Bútorozott hónapos szobában. A gazdám német volt familiástól. Nem tudtam a nyelvükön. — Meg voltam akadva, ha úgy a kisasszonynyal kellett szóba állnom. — Csak például mondom, hogy egy ízben, mikor a gazdám is, meg vele együtt én is lakásváltoztatáson estünk keresztül s igy egyszerre olyan házba kerültünk, amelyben még sem ő, sem én nem laktunk, — az első éjjel nyugtalan álmom volt, reggel szótárból kerestem ki annak a bogárnak a nevét, amely álmomat zavarta. Nem volt csúnya az istenadta német hajadona. — Mondok neki németül, hogy: ki hozta azt az ékes veres czédulát ? Mért nem adták neki vissza ? Szörnyen bántott az a fene czédula-dolog, úgy mint boldogmenyasszonyt a vőlegénye halála. — Be kell rukkolnom. Behittak katonának. Ezután n i x korteskedés. Muszáj eincz-czva jra Bos- nyákországba masírozni. Eldalolta nekem a szegény, hogy: „Zsindelyezik a szegedi kaszárnyát, Mind elviszik a legények legjavát.“ Mindhiába ! vágok közbe: muszáj menni, katona-dolog. Tudta ezt az anyám, hogy e lesz a vége, mert gyerek koromban mindig fogdostam a jágerek (akkor ilyeneket küldöttek a jó hazafi nyakába ekzekuczióba nem adóvégrehajtót) puskáit, aztán meg ki is ritt belőlem a hunczutság, mert nem egyszer ugrottam ki az ablakon (néha az ablak is utánam), mikor az Öcsém bölcsőjét testestől-lelkestől feldütöttem. Beállítok a három nyúl kaszárnyába, egyenest az ezredeshez, akit akkor egy öreg alezredes személyesített. Erre tanúm Thoma is, aki akkor strázsa- mester volt és főmagazináriusi hivatalt viselt. Meg is maradt ebbeii hivatalában egész bosnyák-háború alatt, csakhogy később kezelése alatt a mundurokban emberek voltak. Ékes magyar nyelvünkön szónokolom el neki (nem a strázsamesternek, hanem a megezredesitett alezredesnek) katonás rövidséggel megjelenésem indokát. Mire ő baráti kézszoritás közben aszongya németül: „ismerem,“ „a mollináry-tisztek elbeszélték, hogy milyen hires katona.“ „Nemde maga volt azaz egy évi önkéntes, ki, mikor Csömör felett (J felsége előtt gyakorlaton Czinkotára kergettük az ellenséget és — „Verdichterung der Schwarmlinie“ commandóra az estiek a mollinaryak közé keveredve — olyan gyors lövöldözést csináltunk, hogy a nagy puskapor-füstben egész estig nem találtuk meg egymást — betévedt Csömörre a korcsmába és onnét addig ki nem talált mig a regimentje Kőbányára nem ért?“ A bizony, vágom oda önérzetes maga-tartással, —• közbe egyet köhintvén, hogy, mondok magamban, ilyen hosszú discurálás alatt azt szoktam parancsolni az alattvalómnak, hogy „rút!“ Igaz — hogy kutya-ritkán esett rá alkalmam, mert katona koromban mindig közembernek adtam ki magamat. Elég az ahhoz, hogy nagyon ismert az ezredesem, Elkésett egy cseppet, — folytatja nyájasan — no de sebaj, ilyen katona okát tudná adni ennek is. — Menjen csak le a mundur magazinba. Válogassa ki magának a legillendőbb ruhát. Megköszönöm hozzám való teljes jó indulatját. Rekcz um ! Mars ! Ohó ! vágok vissza: „még czibilvagyok!“ A történt azután, hogy válogatom a ruhát. Röviden ment nagyon. — A strázsamester a kezembe dob egy kék nadrágot. Széthuzatja velem a nadrág két szárát a két kezemmel úgy, hogy épen annyira terjedt a nadrág két szára, mint az én két kezem. — Punktum. Jól van. Kész a mérték-vétel. Hányas száma van a nadrágnak ?
