Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-06-28 / 26. szám
iránti tiszteletből, hogy ismerjék az érdekelt keresztény önsegélyző és fogyasztási egylet álláspontját,; de tettük ezt a nevezett egylet iránti tekintetből is azért, hogy meggyőzzük arról, miszerint az ellenvélemény meghallgatásától nem szoktunk visszariadni. Igaz, hogy mi egészen tárgyilagos, a szenvedélyeskedéstől ment nyilatkozatot vártunk. S elvártuk volna azt különösen, hogy a nyilatkozatot ne lengje át antiszemitikus irány, s ne bazirozza legfőbb argumentumát arra, hogy működése legkivált azon oknál fogva érdemel pártolást és tiszteletet, mert a „keresztényeket“ „zsidó uzsorásokétól kivánja megszabadítani; mintha bizony számos keresztény uzsorás nem lenne lelketlenebb a keresztények iránt legsötétebben gondolkodó orthodox zsidók bizonyos söpredékénél is. No már engedje meg nekünk az intézet tisztelt igazgatósága, de azt kell hinnünk nyilatkozata átolvasása után, hogy ez a szó „keresztény“ az intézet czimében nem egyéb, üres, puszta jelzőnél, mely csak azért van oda bigyesztve a titulus elé, hogy távolról csalogasson, közelről pedig hidegen hagyjon ; igen, mert mit mond a keresztény vallás megalapítója: Krisztus urunk? „Szeresd felebarátodat úgy, mint tennen magadat!“ Es ki a mi felebarátunk? felelet: Minden ember a ki az Isten képére van teremtve, és igy a zsidó is. Tessék ezt jól megfontolni jó urak, és akkor máskép fogják önök is értelmezni a „keresztény“ szó fogalmát; mert higyjék el, hogy jobb keresztények önök se nálunk, másrészről mi sem vagyunk szerelmesek zsidó polgártársainkba, mert sok ugyan köztük a salakos rész, de azért mint felebarátaink iránt kell, hogy irányukban is kövessük Üdvözítőnk fenti mondását, mely a keresztény vallás alapköve. De legyen elég ennyi mondva a nyilatkozat antiszemita irányára. Áttérve most annak egyéb sarkalatos pontjaira átalánosságban ki kell jelentenünk, hogy a felelettel nem vagyunk kielégítve, s meg vagyunk győződve, hogy olvasó közönségünk is ebben a véleményben van. Lapunk legutóbbi számában ugyan is azt hangsúlyoztuk egyebek közt, hogy szerettük volna, ha a szövetkezet, helybeli, szolid polgárságunk igénybevétele mellett igyekszik működését városunkban érvényesíteni. És mit felel erre a szövetkezet? Csak annyit, hogy hát bizony levelezett helyben polgártársaink egy némelyikével többek közt Zemanovicscsal stb. s ezeket bele avatta a szövetkezet titkaiba. No hát erre csak az a viszonválaszunk, hogy a választás igen helyes volt; mert Zemanovics József polgártársunkat igen tisztességes szolid és derék iparosnak tartjuk; de ki kell jelentenünk, hogy épen az anya szövetkezet volt az, a mely a fél utón megállt, s a helyett hogy a helyi értekezlet egybehivása és vezetésével ugyan csak nevezett derék iparosunkat bízta volna meg első sorban, azt a megbizhatóságot, a mit mi benne helyetünk meg Oláhnéval . . . Igaz! Lássa, már Oláhnét kerülgette az én kedves uram. De ez fenyegetőzött, hogy megmondja nekem. — A mint hogy meg is mondta. — És ilyen határozottan még sem akarna velem meghasonlani. Annyi udvariasság van benne, hogy titkolni igyekszik kalandjait. Éppen azért nálam meg lenne ön védve még férjem ellen is. Az utczán sem találkozott velük a rejtélyes ember. Százával nézték szembe őket a férfiak, meg-meg- álltak hogy utánuk bámuljanak. Csopakiné meg is birta őket állítani, oly szép volt elegáns öltözetében, kivált ma. Az evődő harag-e, mely csak félig boszan- kodik, félig megbocsát, vagy a női hiúság büszkesége-e, melynek hizelgett, a sok kiváncsinak bámész tekintete, nem tudni mi varázsolhatta arczára azt a különös bájt, mely ma jóval inkább hódított mint egyébkor. Kapornak iné haza kisérte uj ismerősét. Ez megígérte, hogy legközelebb meglátogatja, köszönetül szives figyelméért. Harmad napra délután, még föl sem volt öltözve Kapornakiné, midőn Csopakiné berontott hozzája. Éppen olyan széllel jött, mint mikor először találkoztak Diáiménál. Lihegett, arczán a sietség pírja égett, homlokát kiverte az ijedtség verítéke. — Már megint! . . . lihegé . . . Nem gondoltam, hogy ily hamar igénybe veszem szívességét. Kapornakiné széket tolt eléje. — Oda vagyok . . . Csak tudnám, ki az a szemtelen . . . De ha férjemmel megyek', színét se látom. Kémnek kell lenni körülöttem. Vagy a szobaleányom, vagy más, de valaki mindig megsúgja neki, mikor megyek el hazulról, ki tudná máskép? Valahol a szomszédban lesi, magam jövök vagy férjem kisérezünk, megvonta tőle, az által, hogy mellőzésével ügynököt küldött ide, s ez alakitotta meg városunkban a fiók-telepet. Ez aztán eljárás ! Ezzel aztán reputálni akarja a szövetkezet t. igazgatósága a vidéki sajtó s igy lapunknak is — szerinte eltévesztett nemes hivatását!? No köszönjük a jó akaratot. Nem kérünk belőle. De menjünk tovább. Mivel akarja indokolni az igazgatóság azon eljárást, hogy ügynöke minden részjegy után 50 krt s igy az alapszabályok keretén túl 30 krral többet szedett? Semmi egyébbel, mint egy igazgatósági határozattal, vagyis egy oly határozattal, mely az alapszabályokban nem gyökeredzik. Azt elismeri a szövetkezet, hogy az ügynöknek perczentek járnak közreműködéséért; de azt nagy bölcsen elhallgatja, hogy mennyi az a per- czentláb. A mit annyival is inkább meg kellett volna tennie, mert mi azt állítottuk, hogy az egész 50 krt az ügynök viszi el; hanem a helyett nem átalja triviálisnak deklarálni, azon csak kérdés gyanánt intézett feltevésünket, hogy váljon nem hasonlit-e ezen intézet is azokhoz, a melyek csak egyesek hizlalása czéljából alakulnak; s indo kölni kivánja ezen részéről csak ugyan triviális felfogást azzal, hogy a szövetkezet egy tagja sem húzott eddig elé fizetést tehát még az ügynökök sem (?) Valóban ezen kijelentés oly naivság, minővel találkozni alig hittük volna; hiszen azt nagyon természetesnek találjuk, hogy talán ez ideig fizetéseket nem húzott a t. igazgatóság, mert csak az idén alakulván meg, vajmi kevés pénzzel rendelkezhet; de fog kapni nem csak fizetést hanem még másféle jutalékot is, erről gondoskodva lett az alapszabályok 54. §. b) és 58. §. d) pontjaiban. Kár volt hát olyan nagy garral czikkünk ellen fellépni, kár volt a tárgyilagosságtól eny- nyire eltérni s minket polgártársaink érdekében tett felszólamlásunk miatt megtámadni akarni. Ennyit a nyilatkozatra. Egyebekre nem is kivá nunk ezúttal reflektálni. C S A R N O K. A csárda és a csárdás. — Kiállítási csevegés. — — Mondja csak kedves barátom -— szóla Weimar Lina kisasszony, egy kiváló drezdai szépség, akit „kiállításunk“ vonzott hazánk fővárosába — ezek a „csárdák“ itt a kiállítási útmutatóban az önök nemzeti tánczát jelentik? — Lehet — válaszolóm — hogy az első „csárdás,“ a magyarok ős hazájában, valamelyik „csárdá“- ban született meg ; lehet hogy a két szó rokonsága tulajdonképen onnan ered, hogy nemzeti tánczunkat csak a csárdák vendégei tartották fenn az iitókor szalonjai számára : annyi azonban tény, hogy két — nagyon is különböző — dolgot jelent s az egyik a magyarnak épen oly különlegessége mint a másik. Ha úgy tetszik, rögtön meggyőződhetik róla. — Kérem ! — Kiállásunknak négy csárdája van : a szegedi, a debreczeni, a h.-m.-vásárhelyi és a munkácsi. Mindegyik magán hordja a csárdák általános jellegét s tében ? . . . Férjemnek még nem mertem szólni. Féltékeny lenne s még nekem gyűlnék meg vele a bajom. Szeretném példásan megtorolni azon az emberen tolakodását, hogy megjegyezze, mit várhat egy becsületes asszonytól. A külső ajtó csengetyűje megrezdült. Erősen ránthatták meg, mert sokáig csengett. — Micsoda! . . . m g ide is bemerne tolakodni ? kiáltott Csopakiné. Mert másnak nincs oka igy he- veskedni. A folyosón egy kérdező hang hallatszott. Csopakiné elhalaványult. Kapornakiné ugyanabban a perc.zben felugrott; nem véve észre védenczé- nek elhalaványulását. Az ajtó megnyílt s belépett Kapornakiné — férje. A házi asszony jelentős pillantást vetett vendégére, mintha azt akarta volna mondani : ugy-e jól sejtettem! De Csopakiné arcza teljesen nyugodt volt már, midőn ránézett, egy rángással sem árulta el, hogy csakugyan a házi ur-e állhatatos üldözője. — Férjem, — mutató ha Kapornakiné, vizsga szemmel tartva számon mind a kettőnek' arczát . . . Csopakiné ő nagysága . . . Kapom aki meglepetve mondó el a társaságokban szokásos örvendést a megismerkedés szerencséjéről, melyet most már széltében-hosszában használunk mindenkivel szemben, a végrehajtót kivéve. Csopakiné barátságos mosolylyal, de a felindulás legcsekélyebb jele nélkül viszonozta az üdvözlést. Kapornakiné meg volt nyugtatva ; nem férje az a gonosz bűnös, a ki nem hagy nyugtot uj barátnőjének. Hogy meg volt lepve, azt természetesnek tamégis különböző mindegyik. Az általános jelleg : a galamduczos kapu, a szalmafödél és a fadiszités. — Es a külömbség. A külömbség abban áll, hogy mindegyikben olyasmit kaphatni, a mi a többiben nem élvezhető. — Például. — A szegedi csárdában hires a halászlé, a hódmezővásárhelyiben a bográcsos gulyáshús, a munkácsiban a szolyvai viz s a debreczeniben a jó bor és P>aEg Bandi, a czigány primás zamatos magyar zenéje. — Látogassuk meg tehát legelőször a debreczeni csárdát! — Már itt is vagyunk. íme nézze, a hires Hor- tobágynak délibábos tengeréből, Fehér Hermann úr, csempészte ide ezt a csárda-gyöngyöt. Ő építette — költséget nem kiméivé — itt fél. — Tehát ez épen olyan, mint az alföldi csárdák ? — Szakasztott olyan, ilyen csárda előtt zengi a szomjas utas: „Egy cseppet se siessünk, Itt a csárda : etessünk ; Csárda mellett van egy forrás, Itt lészen csak jó itatás! Jó itatás !“ A csárda legelső kelléke: a tornácz. Ebben a tornáczban dalolja, nagyokat hörpintve az isten áldásából a hazatért juhász legény : „Messze jártam, másutt is volt Jó dolgom. De a szivem, csak azt mondja Jobb itthon. A második kellék : a tágas ivó, mely az alföldi rónák regényeinek valóságos kincstára. Itt eseng a legény : „Uram, uram, biró uram, Adja ki a fakó lovam, Sietős az utam nagyon, Mert a babám beteg nagyon!“ itt vallja be magyaros, nyílt őszinteséggel: „Nem gondolok a világon senkire, Nem kell nekem a világon senkise, Barna babámé az egész életem, A többi csak van is, nincs is, énnekem.“ Ezért a kis csapodárságért azonban gyakran nagy bánat éri a legényt. Csalódik „barna babájában“ s keservét ismét csak itt dalolja el a csárdában ekképen : „Volt szeretőm, de már nincsen, Ö volt az én drága kincsem ; De mióta már nem szeret: Meguntam az életemet.“ — Ez valóságos „sírva vigadás!“ jegyzé meg Lina kisasszony. — Az, — folytatám — különösen akkor, amidőn az elkeseredés, az elszántság érzetébe csap át s ily szavakra fakad : „Nem bírok a kedvemnek parancsolni, Úgy szeretnék örömömben tánczolni, Egyszer én is hadd élhessem világom. Kutya legyek, ha bánnám a halálom.“ A halál azonban okosabb a szerelmes embernél, csak ritkán hallgatja meg a kívánságát s a szerelmes legény végre kiengesztelődik a csalódással, ama — lelkűletét annyira jellemző dallal: „Ne verjen meg a jó Isten, Azért, mit érted szenvedtem, De ha egykor bánat ver le : Akkor jussak én eszedbe!“ Ez a csárda költészete otthon. Ezt a költészetet pótolja itt a czigány zene. Hajdan a görögöknél, a nevelésnek leglényegesebb részét a zene képezte, a mai kor bölcsészei, puszta élvezetnél alig látnak benne egyebet. Én azonban minden habozás nélkül aláírom UAristotelesnek azt a lálta. Meglepi a kópét minden szép asszony. Hogy ne lenne rá nagy hatással Csopakiné? . . Hogy ezt nem fogja szorongatni szerelmi nyilatkozatokkal, arról meg van győződve. A férjem uram fél, hogy úgy járna mint Oláhnéval. — Korán haza jött; mondá Kapornakiné férjének. — Igen, igen, felelt ez zavarodottan . . . Mintha sejtettem volna, hogy kedves nőmnek ily kiváló vendége lesz ... — A véletlenség hozta ma ide, szólt közbe a házi asszony. Gondolja csak kedves férjem, van egy szemtelen ficsúr, ki mindig üldözi őt. — A ! csodálkozék Kapornaki. — Nem mehet már az utczára sem miatta. — A ! — S azért nálam keresett menedéket. — Á! — És én meg is fogom védelmezni. — Köszönöm asszonyom, felelt Kapornakiné. Itt tudom, hogy nagyon jól meg vagyok védelmezve. De az utczán megint csak ki vagyok téve ismeretlen üldözőm hajszolásának. Már pedig otthon várnak . . . Szabad volna tán remélnem, hogy Kapornaki ur elkísér hazáig. — Nagyon szívesen, nagyon szivesen ; sietett Kapornaki felajánlani kíséretét. Öröm villant meg szemében, némán ment Csopaki néval egész a kapuig. (Folytatása következik.)
