Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1882-03-26 / 13. szám

TAYASZSZAL.

(Emlékezés * * *-ra)

íjra. éled a természet, Mosolyog a napsugár;

A zöldülő himes mezőn Enyhe szellő játszva jár.

És én hittem csalfa szónak Boldog voltam végtelen ; Boldogságról beszélt: ajkad, Fű, fa s minden — énnekem.

Ismét fakad, zöldéi a lomb, Bájas virágok fejlenek . . . Boldogság ül völgyön, hegyen, A madár is erről cseveg.

De megcsaltál, álnok módra Elfeledtél engemet,

És a gyötrő fájdalomba Lökted árva szivemet.

Minden vígan üdvözli a Megérkezett szép tavaszt, Csak nekem fáj virulása,

S szemeimből könyt fakaszt.

Halvány arczczal, megtört szívvel,. Bolgok mint egy kósza árny, Értem most már a csalogányt,

S én is sírok bús dalán.

Egykor én is várva vártam, És örültem, hogyha jött, Elbolyongtam a mezőkön, Himes virágok között.

Hiába int a virág is Oly mosolygón én felém, Virulását olyan búsan Mintegy szánva nézem én.

Űztem lepét, s hallgattam a Fülemile bús dalát,

De nem érté iíju szivem A kis madár bánatát.

— Kedves virág ne mosolyogj,. Ne virulj oly boldogan,

Csalódol majd, ha eljön az ősz: S szép éltednek vége van.

Mig van egy ily szép tavaszszal — Oh fájó emlékezet, Hüség-eskü . . . ajk az ajkon . . .

S nyugalmamnak vége lett.

Oh jer, majd ha véged közéig, Mikor én már nem leszek:

Jer elhagyott bús siromhoz,

S ott add ki szép lelkedet.

RÁBÁI ZSIG-MOND.

19 —