Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-03-26 / 13. szám
káyéház kaszirnőjét szerette. I flök I Oh, de ez érzelem csak plátói a érzelem vala. Részesült ugyan néha LL-Lds!azon szerencsében, hogy beszélhetett vele; de mindannyiszor a divatlap szerkesztője elől kelle hátrálnia. Oh pedig hány költeményt irt ,,Hozzá“. A kávéház trónjának királynője, a szép IKarolin maga volt a megtestesült, szellem és műveltség. A kávéház összes lapjainak képeit, iolytonosan currentiában tartá, —- sőt még olvasott is néha. Különösen a divatlap újdonságait — s nem egyszer verseit is —a szerkesztő iránti figyelemből — olvasá. Es a mi mindezeknél több, még énekelt is, — nem ugyan a kávéházban, hanem azon kedves kis hónapos szobájában, melyet ,,a művészet iránti kegyeletből“ a divatlap szerkesztője tartott számára. Sót Storch barátunk meg azt is megtudá, hogy az isteni Karolin nem sokáig fogja ékíteni a tükrös trónt; mert mint kardalnoknő közelebbről a szinháználnyer end alkalmazást. E hir könyvvezetőnket lázas izgatottságba ejté. Hisz oly régi vágya volt Íróvá lenni, s nőül színésznőt birni. Az első vágy már-már teljesülve volt, — de a második, — Karolin . . . .? Az elérhetetlen. Kinek egy lapszerkesztő teszi a szépet, az nem mehet férjhez egy könyvvezetőhöz. Es Storch barátunkat ez érzelem naponkint levertebbé tévé. Az öngyilkosság különböző nemeiről gondolkozott már. Ar- cza sápadtabb, haja még tüskésebb és kabátja még kopottabb leve. Ez érzelem nem maradhatott titokban, az irói kerek asztalnál sem, hol sokat éve- lődtek vele. Ez élezek árában aztán néha még helyet is szorítottak maguk közt neki, mi teljesen kárpótolta őt. Egy idő óta azonban a divatlap szerkesztője iránta naponként nyájasabb kezdett lenni. Ez volt az, a mi őt még némileg- az élethez köté. Egy napon a szerkesztő egész halkan igy szólt emberünkhöz : — Kedves uram! Lenne-e ideje ma este egy rövid félórára hozzám jönni! — A legnagyobb örömmel; szólt Storch — a boldogságtól föllángolva. Aztán alig várta a kitűzött időt. Végre elérkezett az óhajtott perez. — Reszkető kezekkel nyitá fel a szerkesztő ajtaját, ki leereszkedő nyájassággal üdvözlé és mutatott helyet maga mellett a kereveten. A dologra nem tartozó előzmények után a szerkesztő igy folytatá : — Ön nemde szerelmes, remény nélküli szerelmes? Hasztalan tagadja, jól tudom, s ép ezen ügyben akarok beszélni önnel. Ne ijedjen meg, — én azért önre nem haragszom, sőt szerencsét kívánok hozzá. S ezt annál nagyobb joggal tehetem, —- mivel Károlinhoz őszinte barátság csatol. Ön szerencsés ember uram ; mert amint észreve- vém, szerelme viszonoztatik. A könyvvezető szeme fölvillant és öröm ittasan nézte a félistent, ki újjá te- remté őt. — Igen, uram csak öntől függ, hogy boldog, véghetetlenül boldog legyen. — Lehetséges-e az ? — szólt reszkető ajakkal Storch. — Ön holnap mindent meg fog tudni. Fel vagyok hatalmazva holnapra a kisasz- szonyhoz meghívni theára; — tudja kávé- ház-zárás után. — A dolgot — íolytatá a szerkesztő — igen hamar nyélbe ütjük. Önnek — ha jól tudom, havonként 30 forintja van jelenleg, — lapomnál ha elfogadja, még 13 Novellette. irta: Ligeti Lipót. (Vége.)
