Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1882-03-26 / 13. szám

megjegyzést tette, Lujza kisasszonyhoz intézvén szavait:

— Igazán, ezek a tűzoltók úgy tipegnek egymás után -épen, mint a ludak. Aztán kin kukoriczanadrág, kin bőrnadrág.

A főparancsnok úgy tett, mintha tő- vadász Lincsi kisasszonynyal volna elfoglalva. jól halottá a számtiszt szavait, de nem szólt. Csak orczái lettek ismét pirosak, és aranybajuszát simogatta gyűrűs ujjaival.

— Megsérteném vele Lujza kisasszonyt — gondolta — kinek vendége. Jön idő még. Móresre tanítom, katonásan.

Hosszú akáczfasor vezet a Boncshegyre. Ez az ut a vasútra szintén. A daczos aká- czok seromy életjelt nem mutattak a langy melegben; Épen, mint késő őszszel a beléjük csimpajkodó viharnak nem akarják oda bocsátani életzöld lombjaikat. Különben az égbolton egyetlen rózsaszegélyü föl- hőcske sem tévelygett. A nap teljes fényét l;hinté alá a földre. Ide alant zöldéit minden. A mező, a rét, távolabb a hegynek nevezett cserjés Boncshalom.

— Kár, hogy napernyőt nem hoztunk, szólt Lujza kisasszony — nagyon erősen tűz a nap ide.

Bors ur menten vissza akart szaladni napernyőért. Boszniában is kidőltek közülök sokan a napszurás miatt. Hanem a hölgyek nem engedték visszamenni.

— Azok vitéz katonák lehettek, a kiket a napszurás kidöntött a sorból. Bors ur! úgy mondják: ön menet már Zágrábban maródit jelentett.

Csont ur eme szavainál újra ott ült a rosszul rejtett mosoly az ajkán. Bors ur heves válaszra készült, hanem nem volt ideje a válaszra. A vasut-állomásról az utasok ép akkor szállingóztak befelé, a városból meg számosán ügyekeztek a szabadba ki. így egy kis gomoly támadt a be- és kiügyekvőkből ott a fasor szegélyezte gyalog-járón. Csont ur tavaszi fölöltőjét most már karjára akasztva hordta. Azt veszi észre, hogy ibolyaszin kabátja szárnyát valaki megrántja hátul.

Visszatekint . . . elképped. Mint villanyütésre, kapja vissza fejét s tova lépdel.

Hanem most már hangok hallatszanak mögötte. Teljesen, tisztán az ő neve. Először csak szólóban. Olyan rekedt, éneklő asszonyi hang . . . Utóbb duettnek hozzájárul valami üdébb asszonyhang. Mintha érczmozsár és repedt fazék oldalát vernék.

— Cso-hoont ur !

— Most már aztán semmi menekvés, vasárus ur, a hölgyek visszatekintenek, megállanak. A kis összetorlódás, embergö- moly oszlik, tisztásra érnek . . Fölismerhetek a deliquensek.

Lelkendezve törtet feléjök egy ..éles- orczáju anyóka. Fején Mathuzálem korabeli bóbitás felkötő, vállain fakóvirágu kasche- mir nagykendő, alatta krinolinos szoknya. Kezében nagy vörös esernyő, azzal -adja az ütenyt a hangokhoz.

Mint félénk ünő az anyaőznek tipeg nyomában egy fiatalabb nőalak. Nyilván leánya. A fején kalap, mely fölé kicsi napernyőjét tartja. Szemei szép nagyok és aczélszürkék. Az orra szabályos görög orr, hanem ajakát illetőleg nagyon fösvény volt hozzá a természet. Földre szögezett szemeit csak olykor, lopva emeli a réájok várakozó kis társaságra. Szorgalmasan adja a szopránt a mama alt ,,Cso-hoont uru-jaira.

— Alig, hogy ráösmerünk. Az is az

ibolyaszin kabátnak köszönhető —és a mama orczáit a nagy zsebkendővel törölgeti. — Vártuk látogatását, leveleit — semmi. Any- nyira megfeledkezni! Ez nem szép öntől. . Különösen mirólunk úgy megfeledkezni! — Itt jelentékíeljes pillantást vetett a szerényen félrehuzódó leányra. í

— De kicsodák önök ? — En önöket nem ösmerem. — És csodálkozva rázta fejét a számtiszt, mint kihez a szavak direkte intézve voltak.

Anya és leány összecsapták kezeiket.

— Szent isten ! — Nem ösmer! ?

— Valóban nem. Önök, úgy látszik, tévedtek.

— Annyira megváltoztam volna, én a Buncziné, hogy négy hónap múlva ne ös- merjenek rám? — Hát a leányomat a Petronellát, a Bunczi Petronellát, azt sem ősmeri ?

A szóba hozott szerényen húzta magát a mama mögé. De Csont urnák, úgy látszik, nem volt kedve az időt igy elfecsér- leni. Hátat fordított a jövevényeknek.

— Ezek a jámborok tévednek. Én soha nem ösmertem őket. Menjünk.

Egy „szent isten!“ egy hosszú „óh !u Buncziék részéről. A kis társaság pedig indult a Bones felé. Buncziné hitetlenül rázta

— 10