Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1882-03-26 / 13. szám

rágcsokrokban. Ha neje csak sejtené is e csapodárságot, több könnyet hullatna érte, mint a hány számot vetélytársnője évekig bejegyez a fekete és fehérkávék pipafüstös naplójába.

De jerünk azon kis fülkébe, hol a nyilvánosság emberei — az irók és művé* szék — szoktak naponként néhány órát elidőzni. Itt már titoktartásra nem is kérlek, -- hisz úgy is az ott hallott dolgokat pár nap múlva olvashatja az egész ország, — ha máshol nem, az ujdonsági rovatokban.

A nagy kerek asztalt az irodalom több bajnoka veszi körül. A főhelyen ül egy divatlap szerkesztője. Megérdemli az első helyet a társaságban, mivel az itt levők közt egyedül ő a maga gazdája. A szerkesztő mellett túlfelől két napilap újdondászai ülnek —- folytonosan vitatkozva egymással. A társaság negyedik tagja egy külföldi rovatvezető, — kit a belföldi napi politika kevéssé látszik érdekelni, — s ki büszke rá, hogy nem egyszer előzte meg összes collégáit bizonyos sensationális hírrel, — s vezérczikkekbe öntött jóslatai annyiszor teljesedtek már be. A társaság utolsó tagja egy tőzsdei tudósitó. Ritkán szól bele az irók nem épen harmonikus con- certjébe, — akkor is leginkább szakmájába vágó kereskedelmi kérdéseknél. A társaság e szerény tagja mellett, —-már csak asztal nélkül —bátorkodik ülni egy sápadt ifjú, kopott ruházattal, égnek meredő hajakkal. Tentás ujjai arra mutatnak, hogy ő is tén- tafaló. Neve: Storch Ede, — állása: téglagyári könyvvezető. E két szó napi 8 órai szemrontó munkát és havi 30 forintot jelent. Storch azonkívül még a „Börsen Cou- riru rendes levelezője, főmunkatársa és egyik főolvasója volt. Teljes életében rajongott az irodalomért. Vágyainak netovábbja volt, nevét nyomtatásban láthatni bármily közlemény alatt, mit deáki életének utolsó évében el is ért. Addig járt ugyanis a „Cyankálk ‘szerkesztőjéhez, mig egy költeményét az ki is adá. Nem érzem magamat elég ügyesnek, hogy Storch barátunk ekkori boldogságát kellőleg leírni tudjam. Ö volt a világ legboldogabb embere. Dicsőségének nyomtatott papírját folytonosan oldalzsebében hordá. Alig maradt magára, lázasan vette elő, és szavalta el a tükör előtt. Tüskés haját fölfelé borzolgatá és nagy monologokat tartott: „Igen, tehát czélomat értem, iró vagyok,“ mondá gyakorta. Állásokat vett, ideális állásokat, melyekben összes költeményei kiadásakor magát megörökitetni fogja. Sőt nem egyszer éjjel is gyertyát gyújtott, s kivéve a vánkosa alá tett lapot, meggyőződést szerzendő, ha váljon, nem csak állom volt-e költeményének megjelenése.

A kezdet hatalmas — szóla — csak előre ifjú barátom! Aztán irt rémitő sokat.

Pár hó múlva a fent nevezett laptái- czája ismét egy költeményt hozott tőle; később tollából egv báli tudósítás is megjelent.

„S te még a provinczián akarsz maradni?—szól egyszer barátunk magában — ez gyávaság lenne! Neked föl kell menni az ország szivébe, s kiküzdeni azon helyet, melyre tehetséged által utalva vagy.“

Aztán zsebében a kereskedelmi iskolák bizonyítványaival, 6 szám ujságlappal es végtelen kevés pénzzel, fölment.

A már általunk ismert tőzsdei tudósítóval még a vidékről összeköttetései lévén, ennek vévé legelőször is protectióját igénybe; — és ime a szerencse mindjárt karjára vévé, — két hét múlva már al-könyv- vezető volt egy kisebb borkereskedőnél.

Öt hónapja már, hogy a könyvvezetőség nem épen mindig lágy kenyerét eszi, és ez idő alatt hatalmas lépésekkel ment előre a dicsőség utján. A „Cyankali“ ren des pesti levelezője lett.

De dicső vágya tovább sarkalá. Pesti lapban neve még nyomtatásban soha nem jelent meg. Ez volt óhajtásának netovábja. Ezért vet oly alázatos, mondhatni esdő tekinteteket az irói asztal főszemélye, a. divatlap szerkesztője felé. Oh mily hatalom volt ez ő előtte.

Ez embertől függött boldogsága. Hisz ha labjának bármely zugában egy költeményét kiadná, — hírneve, dicsősége lenne megalapítva.

De szabad-e azt remélem? Nem őrü- letes dicsvágy-e az ?

S ő mégis remélt

Két érzés tölté el egész lelkét; az irói dicsvágy és a —- szerelem.

Igen kedves olvasóim, Stroch barátunk szerelmes volt. Szivének ez elrejtett titkát megsúgom elárulom. (Folyt, köv.)

6