Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1882-03-26 / 13. szám

restancziáért az ibolyaszin kabátra. Szép !“ Megsimogattam őszbe csavarodott hosszú ;s; bajuszát és csak annyit mondottam neki szép, kíméletes hangon: „Most nem lehet.“ . Kirántotta ujjaim közül Haynau-bajuszát. „Magánál mindég nem lehet — szólt indulatosan — hát akkor mikor lehet? . . Az urnák van hatszáz forintja íixum a hivatala nK után, hatszáz forintja meg „Zuhlag“ a papájától. S mégis mindég avval fizet ki: „nem mi lehet!“ . . Hahaha! Nem állhattam meg, ,-oí

hogy föl ne kaczagjak. Mégis nagy birka ná

vagy te, vén Kiesek! . . . Hiszen, ha hatszáz forint „Zuhlágom“ velna: akkor lenézném Eszterházy herczeget. Elhitted — mért hitted el ?...,, Más mód nincs — folytatá — írnom kell a papájának a harmadik megyébe.“ ... No még csak ez hiányzott, hogy a hasamat fogjam nevettemben. Hát hat húszast ki tudnál-e préselni a bogáncsi postás fizetéséből. Pedig a bogáncsi postás az én apám . . . Csillapult kaczajom. Vállait megveregettem. „Az én apám hajt- hatlan, akar a darab fa. — Az ön leveleit válasz nélkül hagyná. En még kiskorú vagyok . . . Türelem! Kiesek ur. Türelem!

Fiatal ember nem ülhet a sutban, hát sok kell neki . . . Az a Vigárd egy snasz fészek. Szatyra lesz benn’ az élet, tudom. Hanem — mit gondol Kiesek ur — egy zsiros liba, tudja, a mit falusi libának neveznek, mégis akadhat ott . . Értem a módját. Kitünően értem! . . . Mit gondol, Kiesek ur? — és szemébe mosolyogtam azzal a biztató inosolylyal, melyre még mindig megjuhászodott, — a falusi liba mégis jó falat lenne, lesz nekem, nekünk. Akkor nem szorulunk senkire. Kiesek is zsebre gyűrheti a pénzt kamatostól. Hehehe!“ .... Eeereszté horgas fejét s távozott, mint egyébkor.

— No jöjj elő csak ibolyaszin kabát.

Ma hódítani fogunk Ötezer forint a vigárdi takarékpénztárból, meg a számtartó Lujza, hehehe . . . Kiesek! Buncziné, Petronella leányostól és mindnyájan érdekeltek. A fátum reátok is mosolyog, rövid időn. — Apropos, Buncziné, szende Petronella! hahaha! . . Hát nem szatyra az'élet? — A kakas csípje meg! . . .

(Folyt, köv.)

száthfiszt is, meg a vasárus is. Mindkettő délczesö deli, finom és udvarias. Mégis a

T-f - . , ö

„ 1 számtiszt fölülmúlni látszott vetélytársát P"’társai gása, tisztán csengő férfias hangja, a j. Aposiciók állásnál, ülésnél, meg a gesztus a" beszéd alatt: messze túlszárnyalták a vasárus katonás egyszerűségét. Mindazonáltal a telt aranyszin szakái, szép hosszú bajusz (igazi raritás egy huszonnégyéves fiatal embernél,) mi a vasárus női fehérségű or- czáit övezte — viszonyítva a számtiszt csupasz orcáihoz — a köztük támadt űrt teljesen áthidalta. Ha Csont ur tagjaihoz simuló ibolyaszin kabátjával, hanyag elegán- cziájával elragadó: akkor Bors vasárus ur mosolygó kék szemeivel, aranyzsinóros tűzoltó parancsnok - kabátjával csókolni való jelenség, — volt a vigárdi hölgyek nézete.

Lujza kisasszony szive mindkettő felé hangosan dobogott. Nehéz, nehéz helyzete volt1 Es tudja’isten, mi véget ér, ha közbe nemjő az a katasztrófa.

Egy tavaszelői vasárnapon, mikor életfakasztó hevét a nap visszakapja már, mikor galy reped, a rügy fakad, a pázsit zölderdőn, berken, és ibolya nyílik a bokor tövén, — egy ily vasárnapon Lujza kisasszony a nyitott ablak párkányára dűlve társalgóit Csont úrral.

— Kedves Csont ur! délután ki megyek a Boncshegyre, ibolyát szedni. Eesz-e társam? — monda egész aproposra.

— Ezer örömmel! hangzott az ablak előtt. Csont ur hajtogatta magát, s ebédelni sietett.

Csakhamar a vasárus aranygallérja csil- gott a napon a nyitott ablak előtt.

— Kedves Bors ur! délután a Boncshegyre megyek, ibolyát szedni. Lesz-e társam ? — ismétlődött a kérdés az ablak párkányáról.

— Ezer örömmel volt a válasz. Bors ur is bókolt, s ment ebédelni.

*

— Már most jöjj elő ibolyaszin kabát is egyszer . , . Csak aranyozni való keze van a vén Kieseknek! Akarva se lehetne kontár. . .vén kópé! „Azért a kis összegért — huszonöt forintért — azt mondta, mikor neszét vette, hogy Dankavárról eljövök — azért jöttem.11 ,,A huszonöt forint