Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-03-12 / 11. szám
IV. évfolyam. 11. szám. V’ácz, márczius 12. 1882. YACZIKOZLON HELTIS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI S IRODALMI HETILA Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: Évnegyedre .......................1 frt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilttér sora .............................20 kr. Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „ A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények, (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) küldendők: Yácz; Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen közleményeket figyelembe nem veszünk. ISérmentetleii leveleket csak ismerős kezektől fogadunk el. Magánvitáknak és személyes támadásoknak lapunkban hely nem adatik. Márczius 15-ikére. {iiiHiiiilthliüd/KSlliiliOiliihiiiiUilimotiU A világtörténelemnek vannak napjai, melyeket nagy események, emberöltők sorsát elhatározó tettek évfordulójává avatott az emberi nem végzete. Mióta márczius idusán a Róma szabadságát, győztes dictatora dicsőségénél jobban szerető összeesküvők tőre alatt Pompejus oszlopánál halva rogyott Össze Caesár teste, mely Róma legnagyobb lángelméjének volt porhüvelye: azóta márczius közepe a népek szabadságának hallgatag elismert ünnepévé vált. Azóta a századoknak csaknem két ezredévre felszaporodott tömege tűnt el a végnélküli idők örvényébe, de a tizenkilenczszáz év előtti márczius idusának tanúsága ivadékról- ivadékra szálló tanúságúi maradt a késő nemzedékekre. A népek paran- csolóira át maradt Caesár nevezete, és mély tanúsággal Caesár nevéről máig is császároknak nevezi a népek nagyhatalmú fejedelmeit az emberiség. De a Caesárokkal szemben ott van a névtelen népnek szabadságáért soha meg nem szűnő küzdelme — s a kétezer év előtti tragédiának az azóta egymás nyomába lépett emberöltők során meg-meg ujult ismétlése. Nemzetünknek is meg volt a maga márczius idusa ezelőtt 34 évvel. Csakhogy nemzetünk 1848. márczius i5-én nem íejedelmével, a magyar királylyal, hanem a régi idők középkori szellemével állott harczban, s Pest városház terén eme napon, Caesárja helyett, a középkor alkotmánya, a hűbériség, a rendi szerkezet, s a szellem szárnyait elnyomni akaró ósdi sajtó censura omlottak Össze az uj kor szelleme előtt, mely a Szajna partjáról rohamosan tartotta diadal útját egész Európában. Nem világhódító Caesár bukottéi ama nap viharában, hogy az ország szabadsága éljen : hanem a tehetetlen régi rend s a középkornak szellem nélküli múmiává satnyult rendi alkotmánya, a nemzeti képviseleti és sajtó szabadság eszméje által. Azóta egy emberöltő telt el. A nemzet legjobbjai vérükkel pecsételték meg a szabadságnak nemzetünkkel e napon megkötött uj szövetségét. A költő, kinek lángajka lángszellemének minden erejével hivta „talpra a magyart“ — s amaz ifjú szónok — Vas- váry ■— kinek lelkesítő szózata prófétai ihlettséggel magyarázta a nemzetnek az uj idők eszméit: Erdély bér- czei között felbujtott oláhok, vagy idegen szoldateszkák csapásai alatt szenvedtek vértanú halált, eszméikért. A börtönéből e napon kiszabadított iró, — Táncsics Mihály — ma végin- séggel küzd, — mások pedig talán, a kik a népek szabadságának puska golyókkal — vagy hóhérkötelekkel kifizetett bérét nagy óvatosan elkerülték, jólléttől neki józanodva sóhajtanak fel amaz idők hallatára, hogy biz azok hóbortos idők valának. Legyen, — mi nem irigyeljük józanságukat. Minekünk, kik a későbbi idők törpe vergődései közepette neve- kedtünk, drágák maradnak amaz időknek apáink ajkáról s könyvekből reánk maradt emlékei. Mi reánk ama napok emléke elvesztette pártjelentö- ségét, el politikai színét, és egy nemzeti nagy eszme hordozójává emelkedett. Nekünk ama napok a nemzeti lelkesedés újjá születésének emléke, fnelytöl, mi a törpe idők epigonjai uj erőt merítünk a jövendő ránk szakadó küzdelmeire. A lángajkú költő hangja ma is fülünkbe cseng és megtartja irányunkban hivogató és lelkesítő erejét. A népek körülöttünk forrongó árjában érezzük, hogy nemzetünk létele újra koczkára lesz nemsokára vetve, S a „talpra magyar“ szózata nem egy kornak, hanem az egész jövendő Magyarországnak szóllott. — És szólni fog e szózat idők végeiglen, mig nemzetünk önállósága, — meglehet, hogy egy egész nemzedék vére árán — meg lesz védelmezve hazánk minden ellensége ellenében. Pedig ezek sokan vannak. Ép ezért legyen valamennyiünknek politika és pártnélküli ünnepe márczius 15-e. Különösen városunknak legyen az, mert városunk földét, ott az alvárosi érczszobor táján, harminczhá- rom év előtt két Ízben áztaták vérükkel a márczius i5-én elhintett eszmékért halni tudott „névtelen félistenek.“ A ránk nehezedő bajok közepette minden kínálkozó alkalommal zarándokoljunk ki ama vérrel áztatott hantokhoz s merítsünk emlékezetükből erőt a további küzdelmekre, példájukból pedig tanuljunk áldozni, szenvedni s ha kell, meghalni a hazáért. Ünnepeljük meg hát ezentúl éven- kint márczius 15-ét mint nemzetünk újjá születésének ünnepét, melynek városunkat — a mellette vívott csatákkal igaz, hogy sok honfivér árán, örök időkre osztályosává avatta ama nagy napok története. Vidéki tudósítás, Gödöllő, márczius 5. Tek. szerkesztő úr ! Városunkban a farsang utóhangjaként márczius 4-én hölgyeink egy kartonestélyt rendeztek, a Boszniában harczoló s megsebesült katonáink részére. Az estély fényesen sikerült s 50 frt tiszta jövedelem maradt a kitűzött jótékony czélra. Elismerést érdemel mint az eszme meg- penditője Gallé Antal udvari ellenőr és K o 11 m a n n Károly vasúti állomás-főnök, mint tánczrendezö. Az est sikerét nagyban előmozdították a hölgy bizottság tagjai, kik igen sokat fáradoztak, hogy az estély jól sikerüljön, E bizottság tagjai voltak, P rá- niczky Gusztávné elnök, Gallé Antalné, Garan Dánielné, János sy Pálné, K a 1- 1 i n a Károlyné, Iíolmann Károlyné és TÁR CZ A. Székely népdal. Hull immár a falevele, Örömöm is elhull vele, Sárgul arczám, mint a levél: Szegény legény, hová lettél! Hittem minden mézes szódnak, Egy csftpodár csábitónak, Gyenge szivem lépen akadt, Hollóköröm közé szakadt. így jár az, ki szépet szereti Felejtené de nem lehet. Én is szerettem egy szépet, Felejteném de nem lehet. Ezután olyat szeretek: Kit könnyen elfelejthetek! Közli: Zeiller Kálmán. Szepi apó. (Rajz.) IF’razn.czlá/toól. — „Nem, higyje el Ferencz uram — monda nekem egykor Szepi apó — azt mondják, hogy az ember, ha öregedik, folytonosan jobbá lesz és megbocsátja azon hibákat, melyeket ellene elkövettek ; de én azt mondom, a ki igy beszél az nem látta két fiát megöletni a csatában mint én : mert akkor egészen máskép beszélne.“ A jó öreg hangja reszketett és a mint a tűzhely felé hajolt, hogy pipájába szenet vegyen, egy nagy könycseppet láttam legördülni arczán, s hosszú szürke bajusza a boszunak egy nemétől rángatódzott. — Gunter József — igy hivták az öreget — nagyon derék ember volt. Mindenki csak „Szepi apónak“ nevezte őt, jeléül az általános tiszteletnek. Gyermekkorom óta ismertem őt ki még nagy-atyámat szokta kísérni a vadászatra. Mint gyermek gyakran naphosszant barangoltam vele együtt a Vosges-ek fenyvesei között, olykor ha az éjszaka meglepett, házához mentem melegedni, ettem sovány leveséből, aludtam a nagy fehér teritős ágyban mely a vendégeknek vala fentartva. Később engemet is elkísért vadászataimra, megtanított miként lehet megejteni az őzet a sűrűben, — hogyan lehet megfogni a pisztrángot a gyorsfutásu tiszta hegyi patakban, a kövek között. Most már az öreg nem sokat vadászgatott. De valahányszor e vidékre jöttem, mindig felkerestem őt szerény kunyhójában a bükkös között, egy kis tó mellett, hol annyira szerettem csónakázni. A jó öreg alighogy meglátott már messziről integetett felém. — „Hallja! Ferencz uram, jöjjön ide! még van a szekrényben egy palaczk jó öreg cseresznyelé 1“ Az én jó öreg barátom mindig vig volt. Kicsiny szemei élénken forogtak a bozontos szemöldök alatt. Azonnal leültetett a kandalló mellé és órákig elbeszélgettünk együtt. Egy este azonban a kedélyes öreg szokása ellenére szomorú volt. Nem szólt semmit, kérdéseimre nem válaszolt, csak koronként hosszú sóhaj emekedett kebléből. — „Már ma, sehogy sem megy jól a dolog Szepi apó — mondám én — mi baja van?“ — „Ah! Ferencz uram, ha tudná mi bajom, nem is kérdezné. Ma éppen hét éve annak, hogy szegény Feri fiamat a poroszok megölték, és ha rá gondolák, nem állhatom meg könyhullatás nélkül.„ Osztoztam az öreg fájdalmában és részvétteljes bagón kértem őt hogy beszélje el nekem az egész esetet. Az öreg most nem kérette magát soká és a következőleg beszélt: „ön tudja jól, hogy az idősebbik fiam Jakab az 50-ik gyalog ezrednél szolgált. Midőn a háború kiütött, őt is gyorsan behívták. Három héttel azután a reichshofeni csatában, elesett. Feri fiam akkor volt éppen 20 éves. Világrajötte szegény feleségem életébe került. — Nos, fiú! — mondán neki — bátyád megtette a magáét, meghalt a hazáért most rajtad van a sor, mit fogsz cselekedni ? Az én jó Ferimnek már menyasszonya volt, Deuber Margit, a müsbachi korcsmá- ros leánya. Ők szerették egymást és szüret után kellett volna megtörténni a laka- dalomnak. Annak daczára Feri igy felelt. — Megyek én is, atyám ! A poroszok itt vannak. Meg akarok velők verekedni. Feleletét nagyon természete? ek talál-
