Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-03-05 / 10. szám
Csarnok. Munkácsy és a vácziak. A „magyar szoba.“ A múltkori jelmezbálon Munkácsy nagy érdeklődéssel nézte a különböző jelmezeket. A chinait apró szemeivel és varkocsával, a franczia diplomatát, a kinél azonban különb diplomatának néz ki Gonosz Pista is a „halu rosszából.“ Az asszonyok...nos az asszonyok mind jól néztek ki, s ezek még is tetszettek Madame Munkácsynak. A mi Miskánk bű maradt magához s legnagyobb előszeretettel nézte a „betyárt.“ De biz az a betyár is nagyon különös betyár volt s jobban beillett volna a Krisztus képhez a farizeusok közé, mint a tündérszép magyar pusztára. Csak a fokosa volt egészen kifogástalan, az az, hogy igazi kis remekmű. Nem csak maga a fokos készült fényes sárga rézből, de a nyele is azzal van befuttatva s tulipánvirágok rajta szögekkel kiverve. Ahogy ezt a fokost meglátta Munkácsy, mindjárt megirigyelte gazdájától. Hiszen tengernyi a dicsősége, három világrész zengi a nevét, nem is ér már ehhez képest semmit, a mi még a többi embernél van, ki- vévén ezt az egy czifra fokost, mert ez már mégis valami. Szóba is állt mindjárt a gazdájával, s mint egy jó diplomatához illik: elkezdte nézegetni és dicsérni a jellegzetes magyar jószágot. Hej de nagy effektust csinálhat egy ilyen szerszám a leányok előtt, ha deli paraszt legény szűre alul csillog ki! Miska sóhajtott! Ki tudja miért? Meglehet, most meg már azt a képzeletbeli parasztlegényt irigyelte. A jelmezbáli betyár szerette volna odaajándékozni a fokost a művésznek, de nem volt az övé, ő is csak kölcsön kérte egy Váczon lakó barátjától. De volt benne annyi figyelem, hogy másnap mindjárt megírta a fokos szerencséjét a váczi barátjának. Nagy hire kerekedék erre hires Voácz voárosában a réznyelü fokosnak s általános lett a vélemény, hogy oda kell adni a művésznek. S a mint ez egyszer ki lett mondva, úgy jártak a vácziak, mint a Jókai hires oláh bojárja, kinek egész fényűzése egy tökmagból eredett, ugyanis egy olyan nagy tök nőtt meg a bojár kertjében, hogy elhatározta, hogy odaadja a szultánnak, de hogy üresen ne küldje, tele töltötte aranynyal, a szultán erre egy arany kaftányt küldött a bojárnak azzal a parancsolattal, hogy viselje. Viselte is, de már ehhez nem használhatott bagariabör czizmát, csináltatott hát fényes ruhákat, de most már ezekben a ruhákban nem ülhetett fel a fakó szekerére, hintót hozatott, a hintóhoz palota kellett, a palotához cselédség. Hát Váczon is igy indul. Vigyük el a fokost Munkácsynak, de mivelhogy egy ember nem viheti, válasszunk küldöttséget. Választottak nyolcz embert. Nyolcz ember egy szál fokoshoz I Ez már mégis nevetséges lenne igy! Hogy üres kézzel ne menjünk, vigyünk neki még valamit. Addig tanakodának, töprenkedének, míg végre Kalencsik István szürszabó ki nem találta az igazit. Volt ugyanis Kalencsik Istvánnak két széke, egyik tábori szék a másik egy karos szék művészi munkával készítve a fája, de hát még a többi ! . . . Hófehér szürposztó a legfinomabb fajtájából, bevonva olyan hímzésekkel, hogy olyat a piktor se csinál: nefelejts virágok, piros rózsabimbók olyan üdén mosolyognak ott, mintha elevenek volnának. Két évig csinálta roppant nagy fáradsággal azzal a föltevéssel, hogy ezeket a király fiának ajándékozza, ha az megházasodik. De bizony volt még egy mellék kikötés is az ügyes mester fogadásában, t. i. hogy ha a királyfi felesége barna lészen. A királyfi semmit sem tudván a Kalencsik István uram eme sarkalatos „sine qua non“-járól, szőke királykisasszonyt hozott a házhoz — de nem is kapta ám meg a két széket. Ma hozta fel mind a kettőt a váczi deputáczió Munkácsynak a fokossal egyetemben. Miska nagyon megörült nekik, nem győzött betelni a nézésükkel, az asszonyság is bámulta s még két ilyen széket rendelt, hogy egy egész garnitúra legyen az asztal körül, mert mint a madame mondá, egy „magyar szobát“ fognak berendezni Páris- ban a házukban. No iszen csak az kellett még! Most mindjárt fölmerült férj és feleség közt az a casus belli, hogy melyiköknek a lakosztályában lesz a magyar szoba. Miska is a madame is magáénak kívánja a „magyar szobát.“ Elérzékenyülve fogadták a kellemes De hadd legyen a kép Sedelma- yeré, hadd menjen vele körül az egész földön, hogy ismerjék a képzőművészet e ragyogó meteorját minél szélesebb körben, lássa meg minden ember a fényes Krisztust, szinröl-szinre, kiről gyermek álmaiban édesen szerető képet alkotott magának, kihez kis kezeit összetéve hivő lélekkel imádkozott s kit szenvedései miatt tán sokszor megkönnyezett. — Munkácsi a miénk marad, mert ő magyar; e névnek rövid idő alatt oly nymbust szerzett a külföld előtt, melynél nagyobbat egy ember még soha. Áldom Istenemet, hogy én is magyar vagyok! Ö most köztünk van, az édes haza szivére ölelte érdemes gyermekét; rövid ideig itt marad nyújtva az édes anyának az örömet, hogy gyermekét lássa, együtt örüljön vele. Aztán elmegy idegen hazába, hol a mostoha anya nem kevésbbé szereti. Szereti öt az egész világ. S mi ringatjuk magunkat a boldog hitben, hogy a nagy eszme, melyet az ő megjelenése fölszinre hozott megtestesül s lesz: magyar képzőművészeti akadémia, élén a Nagy mesterrel! Isten nyújtson rá segédkezet s ha majd fölhangzik a kiáltó szó áldozat- készségünkért, nyissuk meg erszényünket készséggel, adakozzunk a haza oltárára ! Spectator. ~f- Pestmegye közigazgatási bizottsága márczius 9-én ülést tart. A tavaszi évnegyedes közgyűlést ugyancsak márczius hó 21-ik és a következő napjain fogják megtartani. A közgyűlés napirendjére több érdekes tárgy van kitűzve, nevezetesen a községi általános szabályrendelet, a pénztárkezelósi szabályrendelet, az állandó állattenyésztő bizottság alapszabályainak előterjesztése, s a bizottság megalakítása, stb. Apróságok. A kaszárnyából. Erősen magyarázza az őrmester a közlegényeknek az altiszti iskolában a katonai T Á R C Z A. Kiterítve .......... I. Kiterítve, ravatalos ágyon, Szemfedővel betakarva szépen, Ifjú lányka fekszik halaványon ; ....Hulló csillag holdvilágos éjben..... Oszszetették két kezét imára, Mintha kérné a halált; „Ne — még ne ! “ Halvány ajka félig csukva, zárva, Mintha szólna, mintha most is élne. Nefelejtsből, illatos virágból Van fején szép koszorúja, gyöngye; Fölötte a menyasszonyi fátyol, Épen mintha esküvőrül jönne ..... II. Vőlegénye nézi.... Se könnye, se hangja. Talán még a temetési Éneket se hallja, Viszik a halottat, Fölveszik a lányok. Megázik a könyhullástól Hófehér ruhájok, „Mit akartok lányok?! Ne vigyétek még el!“ — S átöleli a koporsót Min/ lakót kezével. — erényeket: a bátorságot, a kitartást, a lelkesülést. Mikor már jól kibeszélte magát, elkezdi kérdezgetni: — No infantriszt Nelkenduft, hát mit gondol maga olyankor, ha csatamezőn a kibontott zászlót lobogni látja? — Hodj a szhél fhó, őrmesther ór. Paraszt-észszel. — Piát kendteknek van-e sok havok otthon, János bácsi ? — Kinek több, kinek kevesebb, iff uram. — Hogy—hogy? — Már a mint az egyiknek több, a másiknak kevesebb földje van. Művész-szeszély. Dow Gerhard mester, hires festő volt a maga idejében Németalföldön. Arczké- peket és apró kabinét-képeket festett, de olyan finoman, hogy a műértők állítása szerint csak nagyitó üvegen át nézve lehetett kellőképen méltányolni müvei remekségét. Ennek a kitűnő művésznek az a furcsasága volt, hogy képei árát a szerint szabta meg, a hány órát reájok fordított. A mai művészek csodálkoznának ezen a szeszélyen. De D o w mester három napig dolgozott ám egy seprőn és öt napig egy arczképnek az orrán. A mit ha jól számba vesszünk, a Makart-féle százezerforintos képek is olcsóknak sülnek ki. Alaposan. Egy félig tudományos, félig népszerű német könyvben (J. Löwenberg : Geschichte der Geograghie.“ — 7. lap.) szóról szóra ezt olvashatni : „A biblia első embere Ádám, a Vulgata szerint 5872, a szamaritán szöveg szerint 4700, Ascher számításai szerint 4004, Petav biblia magyarázó szerint 3984 évvel Krisztus előtt, október 28-án, pénteken délután 2 és 3 óra között teremtetett.“ No, ez már csak elég pontosan meg van határozva! Furcsa lakoma. A szellemes Aligreasszony szalonját Párisban a legélvezetesebb mulató helynek tartották. Ott lehetett a legcsipő- sebb megjegyzéseket és a legpikánsabb híreket hallani. De más tekintetben rendesen elégedetlenül távoztak el a vendégek. Mert minél kápráztatóbban csillogott a szeretetreméltó háziasszony szelleme, az anyagiak annál szegényebben jelentek meg a látogatók testi szemei előtt. Ez adott alkalmat arra, hogy Languais herczeg egy vacsora után indíttatva érezte magát ilyen szavakkal fordulni a szomszédjához: — Szerencsénk, hogy ehez a kis teához és süteményhez egy pár miniszteren rágódhattunk. Másként istenemre éhen maradtunk volna. Báró Manemett. „Nem halt meg csak alszik.... Esküvőre készül ....... Meglátjátok hogy föléled Csókom melegétül ......... Hadd pihenjen még meg Tekintetem rajta,---------Én Istenem ! látjátok, — már Kipirul az ajka !“ Várhatsz ifjú, várhatsz, ... A feltámadásig, . . . Mig ez a te szép reményed Valósággá válik ! III. Temetőnek kizöldül a fája ; Beszélgetnek, susognak az ágak. Halvány ifjú csak hiába várja Visszajöttét szép menyaszonyának. Szánakoznak rajta, .... s elfelejtik. Ki tudja azt, hogy szivéhez nőve Ott az emlék .... Véle jár el egyik Temetőbül---------másik temetőbe. Addig keres, mig meg nem találja Azt a hideg, márvány sírkeresztet; Ha megleli, s oda borul rája, Szive, — tudom — úgy is ott reped meg. Várhalmy Kálmán. Fatime. „O marineri avanti, avanti — 0 marineri avanti, avanti; — Contra i briganti Vogliamo marciar !“ Hangzott a matrózok dala Castellnuo- vo utczáin. — Jótékony esti szél fútt a tenger felől, hogy azt hűsítse a tikkasztó nap után. — A kikötőben néhány halász bárka s az osztrák őrhajó „Sansego“ állott — sötét pontokat rajzolva a bűvös tájképbe, melynek ölében az „Adria“ terült el, ezerszeresen tükrözve vissza a hold ezüst sugarait. Minket azonban nem e bűvös tájkép, hanem egy magányos ifjú török tiszt érdekel, ki gyors léptekkel halad a városon kívül fekvő kopár hegy felé ; gyakran visz- szatekint, nem követi-e őt valaki. Majd fölér a hegytetőre, melyen babérkoszorúként nyugszik egy csendes czéd- rus erdő. A tiszt hallgatódzik, mielőtt belépne a susogó homályba. Lent az őrhajó harangja 11 órát jelzett ; az őr kiáltása elhangzók, azután csend lön. Az ifjú, tőre markolatján tartva kezét, behatol a homályba ; a nélkül, hogy egy tekintetre méltatná a bűvös tájképet, mely előtte elterült. Pár lépést haladva a czédrus lomb között — egy tisztásra ér; — kis tér ez, melynek közepén nagy kő talapzatán — a vad puszták hőse, — egy alvó állatkirály nyugszik. — Egy hősnek síremléke ez, a legszebb mit e nemben valaha láttam. Az ifjú körültekint, leül az emlék tövénél s egy szivarkára gyújtva vár; minden muzdulatára a susogó lomboknak figyel s epedőleg jártatja körül szomjas tekintetét. Várakozása jutalmazva lön. Egy nesztelenül jött fehér női alak körvonalai tűntek fel a fák között; az ifjú megpillantva azt, örömittasan rohant feléje s pár pillanat múlva egymás karjai között valának. „Fatime !“ „Salif!“ rebegték az ajkak ; — a többit elmondá a csók, Salif karját Fatime nyaka körül foná; — másik kezébe pedig gyermeki kezecskéit fogta, — néha-néha ajkaihoz emelve azokat. — Fejét az édes vállra hajtá s a jótékony szellő minden fuvallmánál érinték azt a kedves fürtéi. „Nézd ezt az alvó hőst, — szól Fatime, az oroszlánra mutatva — mily gyakx-an látott ez bennünket együtt; vájjon fog e még sokszor látni?“ „Örökké 1 — rebegé az ifjú — örökké! Csak ő fogja meghallani imánkat miket szerető sziveink a nagy Allahhoz küldenek! „Tudod-e Salif, hogy atyám téged megölne, ha tudná, hogy szeretsz.“. Ma ígérte oda kezemet a Muftinak, ki Órásról jött tőle megkérni azt, s két zsák aranyat ígért beíratni számomra.*)“ *) Török szokás, midőn valaki nősül.
