Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-06-11 / 24. szám
IY. évfolyam. 24. szám. Yá.cz, junius 11.1882. VACZIKOZLON HELYI S VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI S IRODALMI HETILAP Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: Évnegyedre............... 1 frt BO kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szára ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. Hirdetések: A szerkesztőség* és kiadóKéziratokat nem adunk a legolcsóbban eszközöltetnek s többhivatal czimzete: vissza. szőri hirdetésnél kedvezményben réhova a lap szellemi és anyagi részét Névtelen közleményeket szesülnek. illető közlemények, (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) figyelembe nem veszünk. Nyilttér sora .............................20 kr. küldendők: Kennen tét len leveleket Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „ Yácz; G asparik-utcza 151. sz. csak ismerős kezektől fogadunk el. Magánvitákuak és személyes támadásoknak lapunkban hely nem adatik. Itt a phylloxera! (■^) Vészhir ez, melynek hallatára idegesség fogja el az embert és nem ok nélkül. Valóságos csapás az arra a vidékre, hol elhatalmasodik, pedig hogy elhatalmasodjék nem sok kell hozzája, csak egy kis gondatlanság. — Legelső fellépte a vészharang kondulása, mely kétségbe ejt gazdát, munkást egyaránt. A ma még virágzó hires szőlőhegy, kipusztult, idomtalan, kopár hantnak tűnik fel, hol a munka is gyakran kárba vesz. A ma még jóhirnevű, borára büszke szőlős gazda, holnap elpusztult vagyonának romjain siránkozik. Titokban lopódzik martalékára, titokban szaporodik s nem csak a laicus, de még maga a tapasztalt természettudós is csak akkor ismeri fel, mikor már nincs mentség. Maga a rovar alig vehető szemügyre, különös istencsodája, nem is olyan mintha test volna, inkább olyan mint az erő: jelenléte alig, inkább csak hatása mutatja, hogy itt a phylloxera, csaknem olyan, mint a titkos erő, mely csak hatása után ismerhető fel. Sajnos Tár_cz a. Merengés. Ha úgy elfáradva a munka terhétől Kis szobámnak csendje enyhet, nyugtot ad, Elfeledkezve a kínos földi létről Feltalálom újra boldogságomat. Szárnyat öltve lelkem minden gondolatja Ott a múlt időkön hosszan elmereng, S lelkemet oly édes álomba ringatja Az a sok szép emlék — s ez a méla csend. Feltűnik előttem a lányka képe, Szeme könyben úszik, arcza pírban ég, Remegő kezemet kis kezébe téve Azt gondolom, hogy tán földre Bzállt az égi... Ott a távol ködből telve szeretettel Jó szülőim arcza óva int felém, ügy mennék feléjök széjjel tárt kezekkel,.. De csak kékes távol, köd tűnik elém! Ott a kis szobában gyermekek csoportja Játszadoz vigadva, s úgy meg-meg nevet! Testvéreim azok, mind csak gyermek sorba, Úgy mennék közéjök, mennék, s nem lehet! S mig igy elmerülök múltamon merengve Két szemem patakja foly le arczomon, Szivem elfogódik, könyüm foly csak egyre, — És tovább merengek boldog múltamon. S ha úgy elfáradva kis szobámba érek, S dalba önthetem ki érzeményimet: Ama boldog múltra vissza-vissza térek, S letörlöm szememből hulló könnyimet! Ifj. Szászy István. erő, melynek hatása pusztulás, átalá- nos nyomor! Tudományos nyelven phylloxera vastatrix a neve Mint már elnevezése is mutatja, maguk a természettudósok is pusztitó hatása után ismerték fel és keresztelték el. Hazánkban csak alig nehány éve tud róla a világ, s ma már gondot ad a kormánynak, gazdának, munkásnak egyaránt. Nehány évvel ezelőtt még kishitüeknek tekintettük, a kik ennek elterjedésétől féltek, s ime ma már társadalmi kérdést képez. Ha minden alkotás, minden tevékenység, mely a nemzet vagyonát, jólétét és békéjét támadja meg, idővel a társadalmi kérdések közé soroztatik: ki sem kételked- hetik, hogy a socialismus, a nihilismus a panslavismus és a semitismus mellé, ha még ma nem is, de nem sokára felvétetik a phylloxera kérdés is a társadalmi kérdések közé. Ha pedig ez társadalmi kérdéssé válik, akor nem csak a kormánynak, de minden hazafinak szent kötelessége minden erejét annak gyökeres kiirtására forditani. Levél iskolatársamhoz. (Ifj. Szászy Istvánnak.) Tudom csodálkozol majd Pistikám, Ugyan ki irhát verset most neked ? Végig futod hű társaid sorát, — Mondd, köztük nékem szentelsz-e helyet?... De halld barátod üdvözlő szavát: Isten hozzád, te régi jó barát! Rég volt, mikor utolszor láttalak, Bizon-bizon majd elfeledtelek, Most nem tudom még azt sem, merre vagy, De újra őrzöm hűn emlékedet, óh én ismét jól emlékszem reád: Isten hozzád, te régi jó barát 1 A tenterem volt, hol találkozónk; És ón már akkor megszerettelek, Midőn szerénynek látva a tanár Mindnyájunk közt elsőnek ültetett. Kettőnkre fogták, hogy „legjobb deák Isten hozzád, te régi jobbárát 1 No volt úgy néha egy kis verseny is, De általa csak nőtt a tisztelet; Irigyeink állitgaták csupán: „De halvány mindig ez a két gyerek !“ Sokat tanulunk, azt fogák reánk: Isten hozzád, te régi jó barát! A többiek lármája nem zavart, ,órák előtt' úgy elbeszélgeténk ; Elmondtuk néha, melyikünk mi lesz, Ha majd az iskolával végezénk. — S a két ifjú be is váltá szavát: Isten hozzád, te régi jó barát! Te mindig mondtad: „Én majd pap leszek,“ — Nekem vágyam volt, hogy tanár legyek ; — Nem egy zászlóhoz esküvénk-e igy ?... S utunkon nem egy Genius vezet ?... Csaknem gyermekies észjárásnak tiinik fel ilyenkor, ha valaki kicsinyéivé a tudomány útmutatását, — mert még talán saját szőlőjét kipusztulva nem látja, — annyi tapasztalat után még ma is kétségbe vonja annak léteiét. Az európai államok már évek óta majdnem minden évben újabb és újabb conferentiát tartanak a minél hathatósabb védekezés mepállapitásán, de hasztalan, semmiféle nemzetközi egyezmény, semmiféle protoculum nem képes annak elterjesztését megakadályozni. Múlt évben Nagy Maros elöljárósága a Dunába dobatta egy bogdányi termelő szőlejét és kosarát a Duna mellett égettette el, mert a kosár és a szőlő elrakása nem felelt meg a szigorúan megszabott óvintézkedéseknek. Jaj, de ennek sem lett foganatja. Nagy Marosra behurczoltatott a philloxera. A nép nem vette még ekkor sem oly komolyan. Azokkal a sáros kosarakkal, melyekbe phylloxerás szőlőt rakott, bebarangolta az egész vidéket. Kosarairól a sarat leverte nálunk is, midőn szőlőt venni jött, Figyelembe sem vették gazdáink az akkor még könnyen nevetségesnek taNem feltételek, — te czélod fölfogád : Isten hozzád, te régi jó barát! Hogy elválánk már több év múla el, S te az alatt lám költő is levél; De mond, miért van, hogy fájó szived A boldogságról oly ritkán beszél?... Csak zengesd lantod édes-bús szavát: Isten hozzád, te régi jó barát! Én hogy vagyok ? .. Oh ezt, csak ezt ne kérdd, Tudod-tudod az élet küzködés .... Nekem csupán a nevem változott, De szivemből kizárom a cserét, Mert az vagyok, ki voltam „hű Zsigád:“ Isten veled már régi jó baráti . . . 1882. ápr. 22. Fludorovics János. Erzsiké gimplije. (Karczolat.) Szomorú történetet énekelek! Egy gim- pli gyászos esete,tárgya mondókámnak. Mit? egy gimpli! fogják mondani, — no ezek a „scriblerek“ már csakugyan unalmasak kezdenek lenni; laptöltelékül regényt Írnak a riska tehén körméről is, minha bizony az minket érdekelne. Igen ám, de ne tessék meghallgatás nélkül ítélni; nem olyan közönséges paraszt- betyár gimpliről fogok mesélni; mert magam is megvoltam lepetve, mint egy — kávéházi pinczér, midőn e gyermekkori emlék folytatásával együtt értésemre jött. Már mért épen mint egy kávéházi pinczér? fogják kérdeni. Hát azért, mert nem régiben történt! „Fizetek, zahlen,“ — szól és csenget a törzsvendég; nem jön senki; „no megálljatok, tudom hogy mindjárt rohantok“ — s úgy tett, a miként beszélő: falhoz vágta poharát; monlált óvrenszabályt, sőt örültek, ha azokat kijátszaniok sikerült. De ki is hitte volna, hogy az az igénytelen nehány göröngy, a mely a nagymarosi szőlő- szállitó kosaráról lepergett, vagy az a nehány még egészséges zöld levél, melyet itt kosaraiból kidobott, olyan veszedelmes legyen. És ime ma már igen sok gazda sopánkodva tekint jövője elé sirva nézi napról-napra hitványuló szőlejét. Azért még most sem eléggé óvatos. — Maguk azok a phylloxera biztosok, kik egy meglepett helyen ásatást tartanak, s meggyződnek arról, hogy ott már csakugyan felütötte fejét a veszély; azokkal a sáros csizmákkal, azokkal a phylloxerás földdel meglepett kapákkal vándorolják be a hegyet, hogy ott is legyen még, a hol nincsen, ásatnak hogy a kapáikon levő phyllexerás földet a tiszta földdel tudomá/ nyosan összekeverjék. —Es megérjük, hogy jövőre ott is lesz phylloxera, a hol soh’ sem lett volna, ha a phylloxera biztosok oda nem mennek. Minutiosus dolgokon mentünk át, de a mely baj ragályos természetű, ott dánom sem kell, hogy rögtön jöttek a kell- nerek s volt alkalma fizetnie. Ilyenforma az is, mikor az angol éjjel a Hungáriába ment; nem látott senkit, — bum ! bum ! elsüti forgópisztolyát : „egy beafsteaköt tojással,“ szól stoikus nyugalommal az ijedten előrohanó frakkos sereghez. — Hárman voltunk együtt; Yáczról a fővárosba rándultunk le. Utunk czélja a városmajor egy kedves kis villája volt. A láncz- hidfőnél behelyezkedtünk kényelmesen egy lóvonatúba, de alig indulunk el, kiüldöztek a szépszemek; udvariasságból fölkelni s helyet adni, kedves kötelesség; de mikor bajuszos nőcskék ülnek jobbról-balról, ettől már megijedtem, mert azt az mondják, hogy ők veszedelmesek, — kimenekültem tehát pénzemért: állni. Végre czélhoz értünk; ott voltunk a gimpli sírjának táján. Hogy hogyan és mikép volt, elhallgatom, mert úgy veszem észre, hogy a bor árát kérik, s én másról fecsegek .... Szegény gimpli! mily ügyes kis madárka volt. Az ételét meg italát czérnára függesztett gyűszűn húzta föl; ha Erzsiké ujját tartá eléje, rárepült; ha kérdezték : hogyan alszik a gimpli, fejecskéjét szárnya alá dugta. Szóval csókolni való gimpli volt . . . De meg van Írva: minden hamvatag és múlandó ; a gimpli is elköltözött .... Hat fényű aljában, kőlap által födött sírban nyugszik Erzsikének, -- ki időközben Elzává fejlődött, — gimplije. Régi történet ez 1 még abból a boldog korból maradt emlék, melyben a naivitás gyönyöreit gondtalanul élvezi a gyermek. Alig van megkapóbb, mint a gyermek szoba fájdalma, és öröme; mindkettő oly benső, oly mélyen fakadó, hogy közvetlensége úgy kesergésében, mint ujongásában együttérzővé hangol. És e szép napok elmosódnak; emléknek is alig marad belő-
