Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)

1881-11-06 / 45. szám

III. évfolyam.

45. szám.

Yácz, november 6.1881.

VACZIKOZLON

HELYI S VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI S IRODALMI HETILAP.

>5» Aí,

Megjelen minden vasárnap.

Előfizetési árak:

Évnegyedre.........................1 frt BO kr.

házhoz hordással vagy póstai szétküldéssel.

Egyes szára ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében.

Hirdetések:

a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek.

Nyilttér sora...............................20 kr.

Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „

A szerkesztőség és kiadó- hivatal czimzete:

hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények,

(előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) küldendők :

Yácz; Gasparik-utcza 151. sz.

Kéziratokat, nem adunk vissza.

Névtelen közleményeket

figyelembe nem veszünk.

llérnientetlen leveleket

csak ismerős kezektől fogadunk el.

Magánvitáknak

és

személyes támadásoknak

lapunkban hely nem adatik.

Elismerést az érdemnek.

Városi képviseletünk mai közgyűlésének tárgysorozatára két örvendetes tárgy van kitűzve. Az egyik a telekkönyvi hatóságunk működésének r megkezdéséről szóló hivatalos jelen- 1 tés, a másik pedig a váczi főgymná- siurn 7. és 8. osztályának nyilvános- sági joggal történt felruházásáról szóló értesités. Mindkét tárgy olyan, mely városunk hanyatlásának anyagi jelensége közöl magasan emelkedik ki, mint városunk haladásának kivülről jövő tényezője. Mindkét jelentés csak is a szokásos „tudomásulvétel okáért“ szerepel ugyan a tárgysorozaton, de városunk közönsége nem térhet napirendre felettük a nélkül, hogy ki ne fejezné örömét, és hálás elismerést ne szavazna azoknak, a kiknek buzgólko- dásának köszönhető, hogy ma van telekkönyvi hatóságunk, főgymnásiu- munknak pedig 7. és 8. osztálya.

És e részben két férfiúé az érdem Járásbiróságunk telekkönyvi hatósággá tételében B o g i s i c s Lajos pestvidéki királyi törvényszéki elnök űré az

oroszlán rész, ki mióta a pestvidéki törvényszék élére állíttatott, nem szűnt meg városunk iránt a legmelegebben érdeklődni. Ó kezdettől fogva azon volt, hogy teljesedjék az, a mit elődei elleneztek: t. i. hogy városunk járás- bírósága telekkönyvi hatósággá emeltessék. De nem csak ez az egyedüli érdeme. Buzgósága számtalanszor vezette körünkbe és csak is az ő helyszínen szerzett tapasztalatának és szívós kitartásának köszönhető, hogy a régi bedőlő laktanya helyébe állam költségén egy díszes épület emelkedett városunk fő utczáján igazságügyünk hajlékául, s hogy ez épület a a modern igényeknek megfelelőleg úgy Ion belsőleg felszerelve és berendezve, hogy járásbiróságunk ma párját ritkítja az országban.

Hogy mit tesz ez az igazait kereső szegény ember érdekében, s városunk mit nyert az által, hogy az egész járás birtokviszonyairól szóló hiteles okmányok, a telekjegyzőkönyvek immár falaink közt vezettetnek: csak az tudja, kinek valaha dolga volt a pestvidéki királyi törvényszék telekköny- ] vi tárának zsúfolt helyiségeiben, s költséget, meg még ennél is drágább időt kelle pazarolnia telekjegyzőkönyvének betekintése miatt.

Épp ily nagy fontosságú főgym- násiumunknak 7. és 8. osztálylyal való gyarapítása. A szülőknek most már nem kell a felső osztályokra nagy költséggel máshova vinni gyermeküket; szülötte városukban itt maradhatnak egész a középtanoda végeztéig s a szülői házból egyenesen az egyetem csarnokaiba léphetnek azok. És a mint az igazságügy tekintetében a telekkönyvi hatóság által Ion csak városunk vidékének igazi központjává: úgy főgym- nasiumunk teljessé tétele által városunk még egy más nagyobb vidéknek Ion szellemi gyülőhelyévé, mert általa messze vidékek ifjúságalesz meghódítva városunknak.

Szellemileg és anyagilag is óriási a haszon, a mi ebből hanyatlásnak indult városunkra háramlik. És hogy ez megtörtént, hogy főgymnásiumunk az 1849—óta nélkülözött 7. és 8-ik osztályát visszaszerezte , csak is a nagylelkű adakozó főtisztelendő Petróczy László czimzetes kanonok és nyugalmazott kartali plébánosnak az érdeme, ki bőkezű alapítványával elévülhetetlen érdemeket szerze a tanügy és városunk körül. E nemes férfiú egy munkás élet összetakaritott talentumaiból oly alapítványt tett főgymnásiumunk két felső osztálya fentartására, melyből annak fentartása s vele a nagynevű alapitó nevének fenmaradása is biztosisva van.

Városi közgyűlésünk csakis kötelességét fogja hát teljesíteni, midőn megemlékezik a város eme kétjóltevő- jéről, s ha tanácstermünkben méltólag kifejezést fog nyerni a nagy közönség hálás érzete, melyet úgy is igen régen volt okunk és alkalmunk éreznünk. Városunk szegény város és fényes ünnepélyek helyett csak is a hála és igaz tisztelet szívből fakadó érzetének tolmácsolásával fejezheti ki városunk eme jóltevői iránti elismerését.

Mondja ki tehát közgyűlésünk mindkét férfiúval szemben, hogy érdemeket szereztek városunk körül — és

Tárcza.

Társadalmi életünk.

— Néma felolvasás. —

Sisyphustól.

Abban az aranyos hitregés időben, mikor még több istenek gondoskodtak az ember jövő boldogulásáról, élt Sisyphus a ravasz gonoszságáról hires corinthusi király, ki az alvilágban azzal büntettetett, hogy erejét csaknem meghaladó követ kellett hegynek fel gördítenie és gördíti ma is, mert midőn már a czélnál hiszi magát, vissza gördül a tömeg s a munka újra kezdendő.

Hogy miért Írja e tárczát is Sisyphus, az e sorok titka marad.

De hogy én — néma felolvasó — nyelvem helyett toliamnak tudjak parancsolni, kiiratom vele a szavakat: T. olvasóim 1 mert megtörténhetik, hogy ígéretem daczára még itt felkiáltok íróasztalom mellett: T. hallgatóim ! és nem tudom mit teszek, ha a velem egy födél alatt lakók berohannak a magyarázatért. Szerkesztőnk lelkén a felelősség, ha minden mentegetődzésem daczára a figyelő osztályba hurczoltatnak vagy pardon ! minthogy ilyen nincs, e bajon ineg- kötöztetésemmel segítenek, mert a mily lelki könnyebbülésükre válnék nekik a háborgó elemet fékezve látni, én éppen oly nehezteléssel féktelenkedném s ekkor aligha menekülne ajkaimról dicsérő szó szerkesztő úrra, ki a felolvasásokra tett lelkes felhívásával engem ily lelketlen eljárás áldozatává tett. Ez elmélkedés azonban elég volt arra, hogy toliam megszokja szerepét vagy inkább nyelvem átadja a tolinak a szót. Folyjék tehát a tinta, több is elfolyt hiába, hogy pedig így lesz, szerkesztő úr előre jelezte s

hogy én mégis Írok, vegye azt a szives olvasó — szeszélynek.

— „Társadalmi életünk! — Te Feri nézd csak ez valami halotti búcsúztató lehet itt a „Közlönyében — szól Dezső barátjához, a mint a czimet megpillantja. — „Csak nem akarod elolvasni? — türelmetlenkedik ez. — Jöjj, töltsük az időt inkább egy 50-es karambollal.“

A kávéházban látom a vasárnap vendégeit párolgó fekete kávé mellett. Itt kirá- mázott újság széle úszkál a fekete lében, mely a buzgó olvasás közben előbb jutott hozzá, mint az olvasó.

Ott csoportosulnak négyen, öten s fel hangzik a szó: „Ugyan hagyjon békét! Vá- ezon valamit kezdeni “ — „Könnyű beszélni, tessék cselekedni“ erősiti a másik. — „Az már igaz komám uram, hogy most kapkodnak, majmolnak az emberek mindent“ fűszerezi a harmadik. „Istenem — vegyül közbe a negyedik — nem igy volt ez a mi időnkben.“ E szavak hallatára kiúszott a fekete léből az eddig mereven tartott hírlap széle és megmozdult az asztal mellett ülő másik úr is, ki e közlöny mai számát maga elé helyezve törüli fáradt szeméről levett üvegeit és szánalmas mosolylyal fordul polgártársához. „Olvasta szomszéd úr ezt a „Társadalmi élet“ féle czikket ?“ „Még nem — válaszol ez mély sóhajjal folytatva: nem önt már a mi társadalmi életünkbe „életet“ száz czikk sem. Pénzt teremtsen, ez kell Váczon.“

Én, ki hogy véleményt halljak ott sompolyogtam az emberek között, kezdtem magam kellemetlenül érezni, s azt hittem hogy minden szem raj'am függ, meg hogy tervszerűen törik a borsot orrom alá.

Hogy leküzdjem keserű bérem feletti felháborodásomat, sétára indultam; de — Scyllából Charibdisbe jutottam. Két szép ifjú hölgy halad előttem ily társalgást folytatva: „Láttad már a mai közlönyt, szeretném olvasni, múltkor elragadóan volt benne a szív élete festve.“ „A maira ugyan ne légy kiváncsi — viszonzá barátnője — ismét a társadalmi életet vették elő, már unom hallani.“ Erre már melegem lett.

^De még egy kísérlet, a végső 1 Rohanok az 0 ablaka felé, és ime Eliz nagysád e közlönyt olvassa, szivem hangos dobogással felel ennek látására s a remény utolsó szikrája lángra lobbantja egész valómat.

Talán nem is az ujjam, de szivem hangos verésére válaszolt az az angyali „tessék,“ mert én e lelki állapotomról hiányos jegyzőkönyvet vehettem fel. Tiszteletteljes üdvözlésemet Eliz nagysád a csak tőle telhető kedvességgel viszonzá. Czélom volt, minden áron sürgetni a dolgot és segélyemre is jött az a mindig alkalmi társalgási kezdet: „Mivel foglalkozik nagysád?“ pedig elárulhatom : biz én jól láttam és láthattam. „Éppen a mai közlönyt olvasom“ — volt válasza.

Jaj neked Sisyphus —- gondolám magamban — jól kapaszkodj kövedbe, mert ha most visszagurul, egész jövőd a múlt lesz.

— „ön olvasta már a tárcza czikket?“ folytatá.

— „Még nem“ — mondám magamat kíváncsiságot tettetve s helyezve e kimondott szavaim hangsúlyába, hogy többet halljak.

— „De olvassa el, érdemes.“ — Mintha a paradicsom ajtaja nyílt volna meg előttem e szavakra. Azonban még egy pillanat, kis kezét összefogva látom és gúnyoro3 bo- szankodást fejezve ki e szavakkal közeledik felém: „Mert kérem mégis nevezetes, hogy ezek Írnak társadalmi életről és ha tánczolni kell, egy sincs a teremben.“

Sisyphus véged van! A kő nem csak leesett, de a földbe is fúródott. Az édenkert, a paradicsom eltűnt, még egy zöld éretlen paradicsomot sem látok, csak muszka tövist.

Ez már sok. Ennyit és ilyet hallani e sorokról, mielőtt megírtam volna, elég arra, hogy most már bosszúból is megírjam. De hol kezdjem? Be kell látnom, hogy mindegyik mondott valami kis igazat és mind ellenem szól. Nincs más hátra, keresői kell bűnbakot. De hol ? A mindenség ellenem, én magam, kívülem senki, az az hogy én magamon kívül vagyok — mérgemben. Jól van, ebbe is megnyugszom, keresem magamon kívül.

Tűrhetlen állapot! most veszem észre, még a nyelvszólás is ellenem van; azt parancsolja mondanom, hogy én magamon kívül vagyok mérgemben és én érzem, hogy a méreg van bennem. Abnormis helyzet. A méreg bennem, én a méregben, kívül méreg, belül méreg és magam csak kívül vagyok. Tessék itt eligazodni!

No de tisztelt olvasóim! Eddig a tréfa, a többinek fele sem lesz tréfa, kikapunk mindnyájan, igy határozta az osztó igazság. Ez az én boszúm lesz, a boszuló igazság s hogy még igazságosabbnak tűnjem fel kijelentem, hogy a mondandókra nem kívánom az „úgy van“ feleletet.

De legyünk komolyak.

Lesznek t. olvasóim között, kik a szellemes irályú Vaskalap János mulattatva oktató leveleire gondolva azt hiszik, hogy elmélkedésem felesleges. De talán nem csalódom, ha azon reményemnek adok kifejezést, hogy az ellenkező véleményüek sem fognak hiányozni, kik hisznek ezen életnek (a társadalmi életnek) még halála előtti feltámadásában, vagy ha a feltámadásra nem tekintenék elég holtnak, tehát hisznek feléledésében, felvirágzásában. Ez utóbbiakkal akarok én kezet szorítani s ez érdemben vetük elmélkedni. Azonban csak úgy tárcza czikkben, mert ott, a nyomda- festékes vonal felett nem érdemes.

Egy jó barátom ugyanis említette múlt-