Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)
1881-10-30 / 44. szám
III. évfolyam. 44. szám. Yácz, október 30.1881. r H fi fi fi VACZI KÖZLÖNY HELTIS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI S IRODALMI HETIL Megjelen mlnaen vasárnap. Előfizetési árak: Évnegyedre.........................1 frt 60 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilttér sora...............................20 kr. Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „ A szerkesztőség és kiadó- hivatal czimzete: hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények, (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) küldendők : Yácz; Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen közleményeket figyelembe nem veszünk. JBérmentetlen leveleket csak ismerős kezektől fogadunk el. Magánvitáknal és személyes támadásoknak lapunkban hely nem adatik. Gondolatok halottak napja előtt. Az évnek 365 napja közül egy a halottak emlékének van szentelve. E nap November 2-ika. Talán azért szentelték az ősz ködös, borongós napjainak egyikét a halottak emlékének, hogy maga a természet is, mely ekkor készül téli álmára, eszünkbe juttassa múlandóságunkat. Ki mulasztaná el e napon felkeresni a holtak országát, az elhunytak iránti szokás szentesitette adót lerovandó? Bizonyára senki. Mert alig van e földön lény, kinek ne volna halottja. E kegyeletes emlék ünnepet megelőző hétről, azon hagyományos mondás áll fenn, — hogy azért oly borongós, hűvös, szeles, permetező, miszerint az idő is tisztelve a halottak emlékét, szomorú arczot ölt magára. Az ég komor felhők közé rejti arczula- tát, s nem engedi a nap sugarait áthatolni. Hosszú sóhajokban lejt át az őszi szél a téreken, s hideg érintése alatt a fák galy- lyai rezegnek s leveleiket hullatják. Az ég is könyeit hullatja, talán azokért kik a föld kebelében pihennek. — E szomorú idő az ember kedélyét még komolyabbá teszi s az ünnep komolyságához hangolja az érzelmeket. A komolyság e neme lepte meg kedélyemet e napokban s kiballagék ama kertbe, melyben egyenlő lesz a koldus a király- lyal, s mely felett lángbetűkkel megirva leng a szózat: „porból lettünk, porrá le szünk.“ Ledőltem egy jel nélküli, ismeretlen nyugvónak sirdombjára. Mély csend volt körültem, oly csend, mely szivemet szorítja. Van az embernek egy nagy ellensége, mely örömeit, reményeit megsemmisíti. Könyörületlen, arannyal meg nem vesztegethető. Elragadja a virágzó ifjat, az öreget, .a legjobb honpolgárt, a legszebb gyermeket. Irgalom nélküli kaszája előttt hullnak az emberek. E kegyetlennek neve halál. Nincs borzasztóbb név az övénél. Az apának reményét, aggkorának támaszát: fiát; az anyának büszkeségét, szeme- fényét: leányát, a szeretőnek kedvesét; a férjnek hitvesét elragadja, ha szeszélyének úgy tetszik. Néha váratlanul megrohan örömeid, mulatságaid közepett: máskor lassan közelit, behálóz, barátságot köt áldozatával, majd időt enged neki, reményleni engedi, s mikor már biztosítva érzi magát áldozata, akkor ragadja el. Szeszélye kimondbatlan. Azt, ki ragaszkodik a élethez, mint mágneshez a vas, elragadja; attól, ki óhajtja őt, eltávozik s hagyja tovább küzdeni, szenvedni. De néha mégis jótékony nemtőt üdvözölhetünk benne. A bajoktól fölment, az élet ferdeségeit kiegyenlíti, egyenlő sorsot készít királynak, koldusnak. Megszüntet minden fájdalmat, és mégis a legnagyobb ínségben szenvedő, a bánat sújtott, az éhező sem örömest mond le a világról, habár itt számára nincs egyéb szenvedésnél és bajnál. Hisz oly szép a nap fénye, oly gyönyö. rűk a föld virágai s oly édes az üde léget szívni. Nem csoda, hogy oly nehéz mindezeket elhagyni. Pedig, ki tudja, hátha a halál is gyönyör?! Még senki sem jött vissza, elmondani, mit érez a szív, mikor megszűnik dobogni, mikor megszakad. S ki tudja, nincs-e igazuk Madách e sorainak: „Édesnek, szépnek kell a dalnak lenni, Melyet tanyáján a halál susog, Hogy a létnek hullámi ráfigyelnek, S a vad szenvedély elandalog.“ De épen azért, mert tulvilágróli fogalmaink nem elég tiszták, nehéz megválni az élettől. Pedig „a halál eszméje csak addig rettentő, mig benne az elválás eszméjével a viszontlátás gondolata nem egyesül s ha e kettő egyesül könyebb megválni a földiektől.“ „A koporsó négy deszkaszála. Egy életet rejt magába ..." Egy életet, mely csak pihen, nyugszik, mig ama nagy szózat fel nem ébreszti uj életre : „feltámadunk" „Boldogok a hívők“ mondja a szentirás, de „boldogtala. nők a szkeptikusok" mondja Victor Hugó, mert a kétkedés az érzelmek rozsdája. * * * De tekintsünk szét s vegyük figyelem alá ama számtalan bús arczot, kik valamely kedves elhunyt sírja fölött keseregnek. Amott egy virágtalan sirhalom előtt egy agg nő siratja élettársát; emitt egy nefelejts virággal benőtt sir előtt szivszag- gatóan zokog egy gyászoló fiatal nő, élte tavaszán van még, s arczrózsái már eltűntek, a nagy fájdalom, a bánat lehervasztá azokat, élte boldogságának küszöbén ragadá el kedvesét karjai közül a zord halál; — amott egy igénytelen sirdomb mellett két vagyontalan árva siratja jó szülőit, kik a járvány áldozatai lettek, őket a világ könyörü- letére hagyva; odább a természet gyermeke siratja elvesztett férjét, s fájdalma tetőpontjára érve, a közönséges fájdalom nyilatkozattól eltérőleg, más alakba önti fájdalmát, dallamba megy át s keserves hangokban nyögdel. Mindenki siratja elvesztett övéit. Minden sírnál egy vagy több mécsvilág. Tovább haladunk. Egy nagyszerű sarcophag tűnik szemünkbe, sem mécsvilág, sem koszorú nem ékíti, kivéve azon zöld bársony szőnyeget, melyből az anyatermészet egyaránt juttatott mindenkinek, — ez egy zsugori sírja ki még élt nem mert jól lakni, s most vagyonát a tékozló unokák fecsérlik el, s az elhunyt emlékével nem törődnek. De hagyjuk el a szomorú képet s lépkedjünk a közeli domb felé, melyen mindnyájunk közös halottjainak emléke a honvédemlék díszéig s tekintsük meg, vájjon ama sok mécsből s koszorúból, mely annyi sirdombot ékit, jutott-e honvédeinknek is ? * * * Az érszobor áll, magas fenséggel tekint szét a mezőn. Ki emelte? Kinek emelte? A kegyelet — vi 1 ághősöknek! „Talpra magyar, hi a hazai“ e lelkesítő szózat hangzott végig Kárpátoktól Adriáig s felvillanyozá a nemzetet; e szózat dühöngött végig orkánként az 1848-ki év háborgó vértengerén s feltüzelő a nemzet fiait a nagy tettre, szabadságunk kiküzdésére. Ifjú, öreg vetélkedve sietett a szabadság harczi zászlója alá sorakozni, százanként ezrenként mentek a a szabadságharcz dicső terére győzni, vagy meghalni. Ha az elsővel végzék hazájok iránti kötelmeiket: s z é p volt; ha az utóbbival: dicső! S nem csak a győzők érzék magukat boldogoknak, hanem azok is, kik elvérzettek, mert lelkök azon tudattal költözött egy jobb hazába, hogy a harcz vérmezején elhullott testük a haza szent földjében fog nyugodni — s pihenni azon reményben hogy: „ők győzni fognak!“ Mindmegannyi Marsjai valának ezek a hazának; — kardjaik — a boszuálló ég menyköveihez hasonlók — egy harmad százada ott villogának ama halmokon melyeken szemem elmereng, az elkeseredettség fellegeiből alácsapva elleneinkre; s most ama csöndes kert fái alatt nyugoszszák fáradalmaikat, mely kert fái közt az esti szél e szót suttogja: „halál", de a hit s remény szava azt mondja. „feltárna- d u n k 1“ Igen feltámadnak ők, s ha veszélyes napjaid jönnek oh hazám, — gondoljatok ama sorokra, melyek az emlékoszlop egyik oldalára vannak írva : „Ha zsarnok lába nyomja e hazát, Ne csüggedj ! hisz ők csak nyugszanak Széttörni békót, szolgalánczokat Felkelnek újra, ők, a hősfiak !“ Igen felkelnek! szellemük átlengi az utódokat, kik nagyszerű példájukat köve- tendik. Habár hiába küzdöttek, hiába vérzettek s ha önfeláldozásuk az óhajtott eredményt nem szerzé is meg — ők megtették hazájuk iránti kötelességüket, s életöket áldozták a hazáért. A kegyeletes utókor háláját az elhunyt világhösök iránt az által ohajtá némileg leróni, hogy e szobrot emelé emléküknek; feljegyezve oldalára a késő utódok számára három dicső csatánk évnapját, melyeken ezreknek lett sírja e környék s melyeken véres habokban kömpölygött alá a Duna. Szemem át téved ama hely a — sir- kert — felé, hol a jeltelen sírokban mély álmukat alusszák honunk vértanúi. Száz és száz mécsvilágot pillant meg szemem, melyeket a kegyelet keze gyújtott egyes sirhalmok fölött, mindenki siet elvesztett kedveseinek sírját virágfüzérek s gyertyákkal ékesíteni, a legszegényebb is igyekszik filléreiből legalább egy szerény mécsvilágot gyújtani elhunytjának halma fölé, s a kisded világ halvány fényénél nehány sóhaj és könnyel áldozni az elhunyt emlékének. Vájjon jut-e a sok közül egy szerény mócsvilág, egy igénytelen virágfüzér az ősz rózsáiból a nemzet halottjainak? Vájjon eljön-e a kegyelet ez emlékhez, nehány mécsvilágot áldozni mindnyájunk közös halottat emlékének ? Ha egyenként, minden egyes elhagyott begyepesedett, fejfa nélküli sirdombhoz külön nem zarándokolhatunk is el, szent kötelességünket lerovandó, — a közös emléknél mindnyájunknak meg kell jelenni s a szeretett vértanuk emlékének áldozatul nehány virágfüzért hozni s mécsvilágot gyújtani. Jöjjetek városunk ifjai s lelkes leányai! ékesítsétek fel sírjait azoknak: „Kik elhagyva anyát, apát, hű testvért Rokont, kedvest, nőt és gyermeküket, Kik a Honért és a szent Szabadságért Hősen áldozák fel éltüket!" .... s leborulva moh- s bozóttelt sírjaikra bocsássatok az ég felé nehány fohászt közös halottainkórt. * # * Mutassuk meg, hogy nem csak ajkainkon tudjuk hordani a szabadságharczban elhullottak dicsőítését, hanem tettekben is tudjuk nyilvánítani azt. Az év e napján, melyet a kegyelet a halottak emlékének szentel, ne mulaszszuk el kötelességünk e parányi részét leróni azok iránt, kik mindenüket készek voltak feláldozni a szabadságért s az utódok jóllétéért. Él bennem a hit, hogy városunk fiai nem fognak elfeledkezni e kötelezettségűkről, hiszem, hogy nem halt még ki belőlük a kegyelet szabadsághőseinek emléke iránt s ha a nagy közönség nem is, de legalább a még élő baj társak, s a dalkör tagjai mindenesetre fognak gondoskodni arról, hogy a tisztelet s hála méltó jeleit lássuk közös sirján feledhetlen honvédeinknek. ügy legyen 1 Ifj. Varázséji G. Levél a szerkesztőhöz. T. szerkesztő úr! Azon reményben és óhajommal, hogy a tornázást sürgető és e lapokban eddig megjelent eszmecsere az ügyet a második stádiumra: a létesítést eszközlő szóbeli megbeszélésre megérlelte s az elmaradni nem fog — nem kívánok szó elemzést folytatni, bármily gazdag anyagot nyújtson is félreértett állításaim taglalása, mert mindig csak igazolva volna: Quisque suorum verborum optimus interpres. A mi gróf Széchényinek általam idézett szavaiban rejlő halvány vonatkozásra adott hatályositó kommentárt illeti, az ellen nekem, mint S. S. úr „én“-jén kívül állónak természetesen semmi kifogásom nem lehetsőt tartozom annak kijelentésével, hogy
