Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)
1881-08-07 / 32. szám
Hogy és mily alakban fejezze ki elismerését városunk képviselete — abba mi egyelőre nem teszünk indítványt. Mi esak kimondjuk az eszmét azon reményben, hogy képviseld testületünk nem fog késni alkalmas és illd módot találni az elnök úr érdemei megkoszorúzására. A város mutassa meg, hogy tudja méltányolni az érdemet és hálás . elismerésével adózik annak, a ki váro- \ sunk emelkedése körül annyi eredménnyel fáradozott. Az érdem hálás v elismerése legszebb erénye a szabad polgárságnak s ha közönyösek vagyunk minden iránt, legalább ne legyünk azok városunk emelkedése iránt és mutassuk meg elismerésünk nyilvános kifejezésével, hogy becsülni és tisztelni tudjuk az érdemet s a városunk emelkedésén munkáló fáradságot. A váczi hölgyekhez. óh mily nehezen, mily kinosan esik a távozás körötökből Ti megtestesült angyalok. Elválunk a szél rózsa minden irányában, — de egy kedves emléket, a feledbe- j tetlen visszaemlékezést, melyet keblünkben szeretetre méltóságtok s irántunk tanúsított barátságos és önzetlen vonzalmatokkal keltettetek szivünkben viszünk magunkal. Mint idegenek jöttünk ide s csak nék- tek köszönhetjük azt, hogy mint ösmerősök távozunk. Igen Ti véghez vittéték rövid pár óra alatt azt, a mit évek hosszún során alig nyertünk volna el. Ti voltatok Vácz város nemes lakói közt az úttörők, kik szivünket meghóditák. Ti voltatok azok, a kik véghez vittétek azt, hogyha a sors bennünket ismét e barátságos városba vissza hoz — s adja a Mindenható, hogy ez jövőre megtörténjék — nem mint idegenek, hanem mint régi ösmerős és jó barátok térünk. Vácz város bájos hölgyei! Emléketek mélyen szivünkbe véstük s a vissza, az édes vissza emlékezés örökké élni fog abban. Fájó szívvel távozunk körötökből de a viszontlátás reményével. Isten veletek s csak arra kérünk, csak egyért esedezünk, hogy Ti is tartsatok meg emléketekben úgy mint mi kiknek sziveit Ti meghódítottátok. A néptanítók budapesti torna tanfolyamának hallgatói. Csarnok. Időszerű csevegések. Körülbelül egy éve annak, hogy e lapok hasábjain bizonyos dolgokat mondtam vendéglő“ kisebbik udvarára. Kissé bo- rongós idő volt. Itt az akáczfák ágai és a folyondárok indái mellett való elrepültöm- ben világosság üti meg szemeimet és emberi beszéd félét hallok. Szemeim a gyertyavilágosságot nem tűrhetvén, fekete pápaszemet tettem fel és az étterem kis udvari ablakának felső bal sarkába megkapaszkodva végig szemléltem az étkező, iddogáló és beszélgető emberiséget. Egyik asztalnál épen három ur vacsorái. Egyikök sonkát eszik tormával és sört iszik, a másik paprikás halászlét parancsol, a harmadik szeletet aprózgat és nagy pohárból vizes bort szopogat. Az egyik épen inni szeretne, de apin- czérre már háromszor hasztalan kiáltott. Ekkor szól reá mégegyszer, hogy: „Jóska urí“ .... A pinczér megjelen, bókot csap és mosolyog. Az a barna ur pedig folytatja: „Jóska ur, azon alázatos esede- zéssel bátorkodom járulni kegyes színe elé“ ............Félre huzza bajszát s úgy tesz, mintha mosolyogni szeretne. A „Jóska" pedig fogja a nagy poharat s szótlanul tovább áll. Erre belép a szomszéd szobából egy zöld hajtókán emberi alak, keresi az „alázatos oscdozüst,“ keresi rajta a . . . s t e mp 1 it, s mert nem talált, meglelotezto. > el, melyeknek jeligéje a Sokrates féle ^yvöjd-i. oeavrov“ (ismerd meg tenmagadot) volt. Ma már bízvást mondhatom, hogy akkor csak koczkáztattam, mert az a czikk sok eredményt szülő tettet kívánt és semmi tevékenységet, még kevesebb eredményt szült. A „dolce far niente" veszélyesen boldogító lepelébe burkolva nem törődünk a bölcs „ismerd meg tenmagadat“ tanácsával hanem cynikus egykedvűséggel, minden törekvést megvető közöny nyel fordulunk el, azaz hogy még el se fordulunk, mindattól mi nemes, jó és tettet igényel. Gazdászati állapotainkról jeremiádokat sírnak e lap vezérczikkei, társadalmi és egyleti fonákságokról beszélnek minden héten a szerkesztőséghez küldött levelek. És ez igy történik évek hosszú sora óta a néi- '• kill, hogy csak valami is történt volna mi ! egy jobb, egy rendezettebb jövőre engedne j közétkeztetést vonni. No de én nem akarok sem vezérczik- keket, sem levelet a szerkesztőhöz írni, csak időszerű dolgokról szeretnék egyet- mást csevegni. Talán a legidőszerűbb, ha erről a nagy | melegről beszélek. Te kedves oivasónőm, kaczér hanyagsággal hordod ruhád, hogy | ránczaival minél jobban enyeleghessen és bájos testedet minél jobban üdítse e tikkasztó melegben a játszi szellő. Még egy ártatlan szalag sem alkalmatlankodik nyakadon, domború melledet, lihegő kebled csak a lenge gaze, e testhez simuló szövet takarja el a nagyon kiváncsi udvarlón szemei elől. És te, bajuszos olvasóm, csak a nélkülözhetlen ruhákat hagyod magadon és olykor-olykor keményebb kifejezéssel szeretnéd magad megóvni e kutya melegtől. Ha pedig mindkettőtök arczán nehéz verejtékek mutatják hogy a higany jó magasan áll, akkor elmenntek az uszodába és a Duna vizében kerestek hülitő menekvést. Őseink ugyanis nagyon jó perczben juthattak azon szerencsés gondolatra, hogy városunkat a Duna mentébe építsék és egy derék polgárnak valamely önfeledt pillanatában támadt az a jó eszméje hogy nálunk uszodát állítson. De van városunkban jó számmal oly ember is, ki nem adhatja, vagy nem akarja meg adni azt a pár obulust, melybe az egyszeri fürdés kerül és mégis elvetemedik annyira, hogy e nagy hőségtől lankadt, a nap fáradalmaiból bágyadt testét a Duna habjaiban szeretné feléleszteni. Ez aztán elmén a „szabadba“ fürdeni. És bölcs város atyáink még ma sem látták át, hogy jó volna oly helyről és viszonyokról gondoskodni, mely az ingyen Az utczára nyíló ablakok egyikénél kerek asztal mellet, mintegy hatan a hegy levét iddogálják és disputáinak. Foly a vita ép úgy, mint a közgyűléseken, egyszerre három is beszél. A kis udvari ajtó mellett balról az oválasztal körül, szakállas göndör hajú német ajkú urak ülnek. Szapora taglejtésük után ítélve szakbizottsági ülést tarthattak. Ezek nem igen ittak, de annál bodorabb füst felleget eregettek. Az udvari ajtó jobb szárnyán elhelyezett oválasztal mellett egy komoly képű, redős homlokú, közép korú, német nadrá- gos ur üli, — külsejéről ítélve, — idegen. Folyton azon bosszankodik, hogy bizonyos és bizonytalan ebek úgy körül veszik, mint arató tótok a gombóczos tálat. Alig utasítja vissza „Pincsi" baráti jobbját, midőn a „Mopszli" urfi vesepenye- nyés tányérját fenyegeti piros nyelvével, „Bizsi" úr pedig kenyere után nyújtózik. A képet veszekedő czigányok zenekara egészítette ki. A prímás egyre stimmelt, a czimbalmos egyre liúzta-eresztette ócska faszerkezetének rövidebb-hosszabb drótjait, A kis bőgős a fogadóssal áll szóba, a többi pedig az előszobában levő két asztal körül poharazó népgyülés előtt tart lelkesítő beszédet. Valóságos belső gyönyörrel andalogtam | fürdést biztosabbá, rendezettebbé tenné; pedig már az eddigi emberi áldozatok részén is juthatott volna busásán a philan- tropia e legzsengébb követelményéhez. Ja de minek, hisz a világ úgy is elpusztul! Aztán ha jó városatyáink még arra sem gondolnak, hogy az emberfia a szárazon, a Duna partján, hát csak biztosan járjon annyira nem fogja el őket a buzgóság, hogy a vízben is lelket őrizzenek ! Azt már meg kell hagyni, hogy jó és türelmes ember a váczi ; nem törődik az a közügygyei, elég annak a maga baja. Csak így — de csakis igy képzelhetem el, hogy a Duna part még mindig olyan a milyen ; hogy még ott eddig nem törte ki senki kezét lábát; alkalma volna ám hozzá elég. Egy éve annak, hogy e lapokban említés lett téve azon vasrácsokról, melynek tulajdonképeni rendeltetésük volna a Duna partját nemcsak szépíteni, de a közbiztonságot, a sétálókat bizonyos kellemetlen gymnasticai productióktól megóvni. E helyett azonban sokkal czélszerübbnek tartják az intéző körök, ha az emlitett vasrácsok nem tudom melyik zugban a rozsdával kötnek szerelmi viszonyt, míg városunk egyetlen számbavehető sétánya kihalt, hacsak nem találkoznak jó emberek, kik végtagjaikkal kevesebbet törődnek és ennek íölibe még azon piszok buczkákban is telik kedvök, melyek ma-holnap az erre hajón utazók kedves gyönyörűségére és a város lakosai szépérzékének nagyobb dicsőségére egész bástyákká fejlődnek ki. Hallom, |hogy nehány optimismusban gyönyörködő polgár azzal kecsegteti a város jövőjét, hogy Budapest nyaralójává akarja változtatni. Szép az eszme, mert nagy benne a phantasia, de csak az optimista jelemző gondolkodásmódja lesz mindaddig, mig az ember egy kilogrammal lesz nehezebb, ha a hajókiállástól a Csillag vendéglőig mén — mert ennyi port szív magába, és városunk úgy nevezett sétányát a hétkápolna fasorát az aklokból jövő dohodt bűzzel telitelt sűrű porfelhők borítják. Ha a piszok buczkák nem emlékeztetnének arra, hát biz ma-holnap azt is egészen elfelednék, hogy a Duna partján lakunk, oly vízhiányban látszik szenvedni városunk, oly kevéssé használjuk fel az alkalmat, hogy folyónk medrének kavicsával palástoljuk azt a magas porréteget, mely utczáinkat oly bőségesen ellepi. Ha ily állapotok uralkodnak minden dunaparti városban, akkor valóban elhiszem, hogy „hazám könye“ e nagy folyó, mert oka reá ugyancsak van. Léteznek ám oly emberek is, kik a testi el a tarka látványosságon és talán azon éjjel el nem hagyom e helyet, ha a „Pista" szolga kényelmes helyzetemre kaján szemekkel nem tekint. — Különösen megtetszettek a zenészek, kik barna bőrüknél és kenyérkeresetük módjánál fogva leginkább beválnának a mi birodalmunkba is. Átröppentem az udvar alacsony falán s szerelmes Istenem ! Mit látok ? Egy szegény ember, felebaráttól, ápolótól, támasztól, vigasztalástól elhagyatva, egy lombos akáczfa tövében magával tehetetlenül hever a sárban I Szent Iíleofás! Tépelödtem. Közelében se rendőr, se jó lélek, se taliga, ami kínjain segíthetne. Épen élete utolsó perczeit olvasható a szegény, midőn elhagyóm. Már bizony Vá- czon igy kell a szegény elhagyatottnak az élők sorát egygyel kevesbíteni. Még elég közel voltam, midőn a porhüvelyt elhagyta, és „öt“-öt mondott ajkain a „Spiritus.“ A Yelzer-féle kávéház még nyitott volt. Kissé szeles idő járta be a teret, hol a szél utcza folytonos szele még élesebbre köszörülte a levegő bicsakját. Mondok; betekintek ide is. Meghúztam magam a bejárat bal felére vágott ablak felső jobb sarkában fejjel lefelé. — Szemben ült velem a kávés kökényszemü leánya, kinek a fecsegő urfiak roppant nagyo- k a t mondottak. mozgást az egészség fentartására szükségesnek tartják, ilyenek különösen a nyári hónapokban időznek itt számosán. A minap meg pár váczi diákkal találkoztam és csupa „associatio idearum“ alapján csakhamar az éji homályban késő tornaszerek jutottak eszembe. Görbe hát, gracilis izomzat, beesett mell, vézna csőn tok, ezek mutatják meg, hogy a tornázás üdvös intézménye jámbor óhajjá sem érett j még városunk atyáiban. Ha pedig, türelmes olvasóm, kedved van, hát egészítsd ki belátásod szerint e T sajátságos lajstromot, tudom, hogy iménti soraim sem fognak nagyobb eredményt szülni mind a te szelíd halgatag gondolata id. Hisz erre nálunk szokva vagyunk! Es most talán a legidőszerűbb csevegés az lesz, ha — elhallgatok. Sándor. Az augusztus 1-ji tüzeset. Hétfőn este kilencz óra tájban, csendes időben Goldberg Guttmannak a felső deszkasoron levő háza kigyuladt. Csakhamar égett rombolt a tűz hatalmának egész teljével. Goldberg 1382. sz. háza kimért négy szegben építve udvarának szűk volta miatt már az égés kezdetén belülről hozzáférhetlenné lett. A közvetlen mellettte épült délnek fekvő 1383. sz. kis ház, mely szintén Gold- bergé, leghamarabb sötétedett el! A Jelenffy-féle házban az udvar alig egy öl széles. És ez mégis, valamint a lángba borult épületek előtt a Dunafelé mintegy 7 ölnyire épült és teles-tele rakott épületfaraktár a tűz ereje elül szerencsésen megmentetett. Az érdem egyesegyed ül tűzoltóinké. Az égés eltartott éjfél utáni egy óráig és még sem égett el több, mint ami már t mind lángban volt, mikor tűzoltóink megérkeztek. Amily arányban emelkedett ez eset alkalmával az életüket a halál markába játszó buzgó tűzoltók érdeme az oltás vezetése és tettleges eszközlése körül, époly arányban emelkedett a megbotránykozás okainak száma a lótartó gazdák és munkaképes polgárok részvét-hiánya miatt. A tűzoltók fecskendője ott van, az egyik támadó cső a Jelenffy-féle ház tetején Velzer János ur kezében támadásra készen ; mihaszna, ha szomszédház lángjaitól ló tüzet fogott saját nadrágját kezével kell eloltania. Yelzer Lajos urnák vize nem lévén, mikor látja, hogy a Jelenffy-féle ház teteje 8-10 helyen is égni kezd felmászik és tenyerével veri le a tüzet. A Bajtay-féle ház megmentése egyedül Cseko Pál úrnak s Lapunk szerkesztőjének köszönhető, kik elsők érkeztek a vész Yan itt tarokk, preferancz, piquett, huszonegy, szinjátszma.*) Ki bort, ki kávét, ki theát, ki barba- rast, ki labardiát iszik. Jól megy minden, mint színi próbán. Legtöbb ingerültség, de egyúttal legtöbb kaczaj mégis a biliárdozók között esik meg. Kvartot anzágol és tripla sül ki belőle, ez Ez persze disznó! De meg van a méreg, meg van a kaczaj. Duplára játszik, jól is megnézi és triplára ferlaufol. Malőr ! Megint meg van a méreg, meg van a kaczaj. Erős rekuzét, vagy nagy falschot akar adni, gikszert kap, a közép lyukban elvesz, „Uber- ksicht“-refelül és a veressel kézből „maszkja lesz. — Ez aztán „Pech,“ melyen mindnyájan sajnálkoznak és mindnyájan nevetnek. Lélekemelő szórakozás! Yolt itt egy-kettő olyan is, aki akkora papirlepedőt terített el maga előtt, mint egy denevér vármegye. Úgy rá szegezte szemeit, hogy majd bele meredtek. Ez nem szólt senkihez, ő hozzá sem beszélt senki. Unalmas volt a többinek, s őt is majdnem az unalom ölte meg. Egy külön asztalnál két ur egymással i *) Az az, amit mi íérbliuek hívunk ? »Szedő.
