Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)

1881-07-31 / 31. szám

III. évfolyam. 1881.

31. szám.

Vacs, július 31 1881.

Előfizetési árak:

J Évnegyedre

.........................1 frt BO kr.

házhoz hordással vagy postai szétküldéssel.

Egyes szám ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében.

Hirdetések:

a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek.

Nyilttér sora...............................20 kr.

Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „

A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete:

hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények,

(előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) küldendők :

Yácz; Gasparik-utcza 151. sz.

Ivézirsitokat nem adunk

vissza.

V é v í e 1 e ii közleményeket

figyelembe nem veszünk.

Bérmentetleii leveleket

csak ismerős kezektől fogadunk el.

Magánvitáknak

és

személyes támadásoknak

lapunkban hely nem adatik.

rr X -Jrr

Újra a tornászat ügyében.

Múltkoriban, hogy a nemzeti tor- ia-egylet tagjai városunkat látogatónkkal és mutatványaikkal megtisztelők, e lapok behatóbban foglalkoztak , tornászat ügyével. De már az előtt óval is egy vezérczikk jelent meg igyan e tárgyról e lapokban, azonban nint Váczon minden, úgy ez is mind nyom nélkül veszett el az általános espedés mindent elölő közönyében. i czikkeket tán egy-két jóakaratéi el- dvasta, a tornászokat pedig a nagy lözönség megtapsolta, azután újra napirendre tértünk a felvetett kérdés fedett. Mentségünkre tán még hozzáte- aetnők, hogy jött a követválasztás, a lortesség bőség szarujával és a dinom- Anomok lármáival de ma már ennek s vége és hiányos társadalmi intéz- nényeink kiépitésének újra megjött az Jkalma.

És a véletlen úgy akarta, hogy nőst a múltkoriban szives vendéglá- ásban részesült tornászok újra eljöjje- enek miközénk kisérve az ország ninden részéből Budapestre összese- •eglett tornatanároktól. E látogatás

újra napirendre tűzi városunkban a tornászat kérdését s kivánjuk maradjon is állandóan napirenden, mig csak a régen sürgetett eszme meg nem valósul, mert e megvalósulás immár elodázhatatlan szükséggé vált.

Városunknak vannak dicséretre méltó tanintézetei, van nyolez osztályúvá gyarapodott fő-gymnásiuma, de a szellem kiképzése mellett nincs alkalma a jövő nemzedéknek teste edzésére és ereje fejlesztésére. Fő gymná- siumunknak, — és azt szinte rösteljtik leírni — nincsen semmiféle torna helyisége. A legutolsó város, a legelha- nyagoltabb tanintézet is siet e részben gondoskodni ifjúságáról, csak miná- lunk nem gondol erre senki. Az ifjúság fejét iparkodunk megtörni mindenféle ismeretekkel, de a lélek hordozóját és eszközét a testet egyidejűleg fejleszteni nincsen alkalma az ifjúságnak, s nevelünk iskoláink falai között satnya nemzedéket, mely idő előtt elcse- nevész az élet viharaiban.

Régen igaz, hogy nem sokat törődtek az ifjúság testének fejlesztésével s a tornászat mesterségével. De régen csekély is volt az a tananyag, melyet az ifjúságnak meg kelle emésztenie, s

az iskola falain kívül töltött idő elég volt arra, hogy az ifjúság felüdüljön s a négy fal között el ne satnyuljon. A régi időkben elenyésző csekély számmal voltak az ifjúság között azok a korán vénülő, szűk mellű, és rövid látó alakok, kik testi véznaságokkal ijesztő módon szaporítják a katonaságra „nem alkalmasok“ százalékát, s maga a nemzet ifjúsága egy ember nem járta Őserdőhöz hasonlóan pompázott erőben és üde életkedvben. És ma a nemzet eleven ereje, az ifjúság satnyul és gyen- i gül. Pedig a jövő nemzedéken s magán az ország jövőjén helyre hozhatatlan bűnt követünk el, ha nem sietünk segíteni e bajon.

Épp ezért nem nézhetjük tovább is közönynyel ifjúságunk satnynlását és teste fejlesztésének eme rendszeres elhanyagolását. A tornászok és a torna tanárok váczi látogatása juttassa újra eszünkbe eddigi mulasztásunkat és sürgős jóvátételének szükségét. Ugyan az az áldozat készség mely nagy gym- náziumunkat nyolez osztályúvá emelte egy kis jóakarattal szülhet még annyi áldozat készséget intéző köreinkben, a mennyi egy kezdetleges torna helyiség felállítására szükséges. Nem ezrekről

van itt szó, hanem csak százakról. Es ha a közénk jövő torna tanárokat meg fogjuk kérdezni, hogy mint áll a tornászat ügye az ország ama különféle részeiben, a honnan összesereglettek a tornászat testedző művészetének tanulására : úgy meg fogjuk hallani, hogy az iskolák fentartói, a testületek, városok, egyházak, egyházi hatóságok s maga a kormány mindenütt tanintézete első szükségletének ismerte a torna helyiség felállítását. S ha ezt hallani fogjuk méltó okunk lesz pirulni a mi tétlenségünkön.

Pedig milyen kevéssel lehetne a dolgon segitni. A fő-gymnásium fentartói, a püspökség és a város igen csekély anyagi áldozattal létesíthetnék e közhasznú intézményt s szükség esetén még a kormánytól is lehetne valami segélyt e részben kieszközölni. Csakhogy ehhez a kezdeményezés ereje és bátorsága szükséges, nálunk pedig e részben is a sült galamb várás léha politikája uralkodik. Pató Pál módjára azt sóhajtjuk folytonosan, hogy ráérünk arra még; hazafiasságunk kimerül a nagy mondásokban és feledjük, hogy a hazafiasságnak is csak úgy van értelme ha a nemzet ifjúságának romlatTárcza.

Egy vén leány története.*)

— Hallgassa meg csak édes barátom, íallgassa csak meg az én történetemet. Azután máskép fog Ítélni rólam.

Olga szólott így hozzám.

A szegény Olga, a kit a leányok ki- néletlenül gúnyoltak, kinek a fiatal asszo- íyok a szemébe nevettek s kit az éleme- lett nők nem győztek eleget megszólni.

A ki nem mehetett valahová anélkül, togy uj keserűségeket ne szenvedjen, s a ki lem maradhatott odahaza anélkül, hogy égi emlékei fájdalmasan ne érintsék.

Egyedül állott a világon.

Senkije se volt néhány kis csicsergő madárkáján kívül. Egész magányosan lakott !gy félreeső ntcza még félreesőbb házában . hová nagy elvétve fordult be valaki a régi smerősök közül. Csak pénteken volt sok endége. Mert a város, majd valamennyi tofdusa oda gyülekezett. És nem hiába, mert i)lga jó szive valamennyin megkönyörült.

Nagy, fénytelen szemeivel olyan esdő- eg tekintett rám, hogy teljesítenem kellett :érését. Melléje ültem s Olga mély sóhajai kezdte történetét.

— Nagyon régen történt. Ritkán is be- zélem el. Mert nagyon kevés ember iránt an bizalmam. Nagyon szegény leány voltam des barátom. A kisváros leghíresebb szép*) Mutatványul Dr. KiírÖsy László-nak „Rajok és Elbeszélések“ czimli, sajtó alatt levő müvéből.

ségeinek ruhát varrtam, és igy kerestem mindennapi kenyeremet. Engem mindenütt lenéztek, mert az édes apám, a ki egyszer jómódú kereskedő volt. igen szomorúan fejezte be életét. A börtönben halt meg. Engedje el édes barátom a többit. Édes anyám nagyon korán elhunyt, hogy annál nyomorultabb legyek.

Mikor a szépekről beszéltek, az én nevemet is emlegették. Tudtam, hogy milyen módon emlegetik a szegény varrólányok nevét azok, a kik a szép lányokról beszélnek. Sehol sincsen annyi fenhéjázó lenézés a boldogtalan sorsú leányok iránt, mint a kis városban, hol már maga a születés határozza meg a jövő boldogságát.

Nem igen törődtem a szép mondásokkal, mert nem láttam tartalmukban egyebet léha csábszavaknál. Tudtam hogy szép vagyok, de azt is, hogy nagyon szegény. A nagyon szegény leányoknál gyakran nagy csapás az, ha nagyon szépek, édes barátom.

Jött egyszer egy amerikai kereskedő ügynök, a ki egy nagy gyár számára magyar varró leányokat szerződtetett. — Azt mondotta, hogy jó sorsunk lesz, szép jövőnk lesz, ha tiz esztendőre lekötjük magunkat s finom munkákra szerződünk. Nem igen sokat tanakodtam magamban. Árva leány vagyok, a magam sorsa, a magam jövője. Elmentem.

Senkise tudta hová. Egyszerre csak eltűntem.

Hoszú volt az út, de rám nézve örökre emlékezetes. Huszonnégyen mentünk ki Magyarországból. Egy váczi leányka iránt volt legmélyebb rokonszenvem Mindig sirt s mindig magába merült. Soha se vigasztalhatta senki. Nehány óra műve volt, hogy barátságra léptünk. Elmondta kimenetele

okát. Istenem, milyen egyszerű, és mégis milyen vészes. Valami csekélységért összezördült jegyesével, a ki forróan szerette. A büszke leány nem békült meg vele, hanem folyton folyvást evődött, végve egy fájdalmas órában elhatározta magát az útra, mely számára nem a boldogság felé vezet. Ilonkának hitták. Tizenhat esztendős volt mindössze, mint magam is.

A nyolezadik tengeri napon Ilonka nem sirt, hanem hozzám lépve, igy szólott :

— Olga,minket rútul megcsaltak 1

Soha se láttam a kétségbeesést egy

tekintetben annyira kifejezve. Soha annyi rémülést néhány reszkető szóban.

Meg semisülve tekintettem barátnőmre.

— Olga, mi nem tarthatunk azzal az emberrel . . .

— Hát mit csinálunk?

— Elhagyjuk.

— Idegen világban . . . Azután kol- dúsbotra kárhoztatva . .

— Megélünk, mig visszamehetünk . . Vissza a szép hazánkba. . .

Mind a ketten sirtunk és nem bírtuk vigasztalni egymást.

Megérkeztünk Amerikába, a hol a becsület roncsai minden más világrészből biztos partra szoktak vetődni. A hol a becsületes munka kitörli a leggonoszabb élet legsötétebb lapjait. A hol a munka hatalmasabb mint szerelem s a szerelem kevesebb, mint a becsület.

Mikor az uj világ földjére léptem, megdobbant bennem a szív. Valami kifejezbet- len érzés fogta el lelkemet. A kor éreztem legelősször, hogy hazát vesztettem s veszteségem annal nagyobb volt, mert nem bírtam cserét találni. Ifjúságot, ártatlanságot, szépséget hoztunk ide. Oh mit viszünk el

innen ... ha ugyan még egyszer visza- térhetünk.

Ilonkának nem támadt mentő gondolata. Kételkedni tudott a szerződő becsületes szándékában; gyanúsítani bírta a vállalkozás czélját; de bebizonyítani semmit se birt.

Valami kínos sejtelem súgta neki. hogy minket rutul megcsaltak. Sok ilyen kinos sejtelme van édes barátom a tizenhat esztendős leányok . . .

Az a német ur, a ki gyári munkásokat is hozott magával velünk együtt, páratlan gyöngédséggel volt irántunk, Uiíy hogy mikor kiszál tunk, Ilkának is, magamnak is már nem volt aggodalmunk. Gyorsan szoktak változni az indulatok és érzések olyan nőknél, a kik olyan gyorsan tudnak szakítani hazával, kedvessel, szülőkkel, barátokkal jó emberekkel, mint mi. Pedig mi valameny- nyien ilyenek voltunk édes barátom. Egyik szebb lány a másiknál. A merre csak mentünk minden felé nagyon élénk figyelem és kíváncsiság kisért.

Néhány nap múlva már valamennyien munkát kaptunk. Igen jól fizették fáradozásunkat. Együtt laktunk mind a huszonnégyen s lassan-lassan hozzá szoktunk az uj viszonyokhoz. Sokat és szépen dolgoztunk, a gyáros egészen meg volt elégedve velünk.

Csak Ilka nem birt megvigasztalódni. Háromszor irt haza Váczra és háromszor összetépte leveleit. Istenem, mennyi fájdalom beszélt a sorok közül Minden betűjét értettem es éreztem. És mégis nagyobb volt büszkesége, mint fájdalma. Nem küldött levelet kedvesének.

Egy székesfehérvári leány tűnt el leg-