Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)
1881-07-24 / 30. szám
J caritas“ indoka alapján szívesen beleegyeznék a legelő elidegenítésébe. Vagy ha a legelő tulajdon jogának elidegenítésébe nem is, de abba, hogy azon legelőn az alvárosí gazdaságnak legeltetési szorgalom adassék (természetes, méltányos árért) minden esetre beleegyeznék. ■ Hogy egy ilyen elidegenítés lehetőségéhez a szükséges jóváhagyást Ö Pels égé is megadná, az bizonyos. ^■ A gazdaság érdekeinek ez irányban vaíő előmozdítása végett lépjen közbe városunk testületé is; mert mezőgazdaságunk felvirágzása nem egyedül azon nehány gazdának, hanem mindnyájunknak közés érdeke. Amit ez ügyben teszünk, azt magunkért teszszük. Csányi János. Nyilvános köszönet. A f. hó 18-án megtartott honvédünnepély alkalmával, t. ez. ifj. Korpás Pál né és Stefan Ferencznó úrhölgyek, továbbá Koos Mariska kisasszony, elesett honvédeink iránti kegyeletöknél fogva, a honvédemléket virágos lombfüzérekkel díszítvén fel, — ezen gyöngéd figyelemért, valamint aváczi dalkör ünnepélyes közreműködéséért, őszinte köszönetöket nyilvánítják az 184%-ki honvédek. A váczi csata emlékünnepe. Nem akarjuk egészen azon véletlen szerencsének tulajdonítani, hogy lapunk az emlékünnep előtt való napon jelenvén meg, felhívásunk s buzdító szavainknak eredménye volt az ünnepély fényes sikere; hanem tulajdonítjuk annak, hogy harminczkét év után sem halt ki közönségünk kebléből a kegyelet, a lelkesedés, és tömegesen zarándokolt el a szabadsághősök emlékéhez hogy a névtelen félistenek iránt tartozó hálájának méltó kifejezést adjon. A ft. káptalan által 1868-ban a honvédé miék felállítása alkalmával alapított gyászistentisztelet rendesen a központ mely körül a közönség összecsoportosul, miután néhány óv óta a honvédemlék bizottság, vajmi kevés intézkedést tesz arra, hogy az ünnepélyesség jellegét megszerezze ezen évfordulati napnak. Már két év előtt is a fiatalság kebeléből alakult egy bizottság, mely az ünnepély rendezésének élére állott s tudjuk, mily impozáns eredménye lett az ifjúság mozgalmának azon évben. Múlt évben azonban már egész csendben folyt le az ünnepély s az ifjúság elmulasztotta teljesíteni szent kötelességét. Ez év folyamán Dr. Freysinger Lajos urmint a dalárda elnöke s lapunk szerkesztője tettek lépéseket arra, hogy az ünnepély a szabadsághősök emlékéhez csak némileg is méltóan ünnepeltessék meg. A szunnyadozóban levő dalárdát életre ébresztették s ez által elérték nem csak azt, hogy a honvédemléknél a „Hymnus“ s a „Szózat“ éneklése által az ünnepély fénye emelkedett, hanem dalárdánk jövője is megalapittatott. Az idő kedvező volt. A gyönyörű nyári reggel lehetővé tette, hogy közönségünk a „hét kápolnánál“ T auács János kanonok ur által mondott gyászmisén tömegesen jelenhetett meg. Nemcsak a kápolna belseje, hanem körülötte is telve volt buzgó közönséggel. Dalárdánk zászló alatt testületileg, a honvéd tisztikar, a tűzoltó egylet teljes díszben jelent meg, továbbá hatóságok egyletek s nagy számú közönség, melyben kivált a szépnem volt feltűnő számban képviselve. Gyönyörű koszorúkkal volt telve, mind a honvédemlék, mind a temetőben levő kis- sebb kőemlék. A „honvédemlék bizottság“ koszorúin kívül, még igen szép koszorúkkal ékesiték az emléket ifj. Korpás Pálné, Koós nővérek, Krenedics Erzsiké, Csőgl Karóla és Stefan Ferencznó. A „pesti nemzeti dalkor“ nagy selyem szalagos koszorúja szintén diszité az emléket. A „Dalkör“ nevében lapunk szerkesztője tett az emlékre egy díszes koszorút. A honvéd emlék bizottság kijelentett kivánata folytán az alkalmi beszéd tartása elmaradt, pedig közönségünk arczán meglátszott, hogy várta azt. Hisz oly jól esik mindnyájunknak hallani, ha felújíttatnak azon régi szent emlékek, ha a szabadság egyenlőség testvériségért elhalt dicső hőseink tettei felelevenittetnek, ha ifjúságunk felbuzdittatik lelkes szavakkal s például állittatik eléjök azok emléke, kik meghaltak a hazáért, mert nagyon szerették. . . . Nem csak azért tehát, hogy a honvédemlék bizottságának korlátozó befolyása alól felszabaduljon ez évi ünnep, hanem más, jelen sorainkba nem tartozó okokból is igen óhajtandónak tartjuk, hogy a vasrácsozat mielőbb elkészüljön s a honvédemlék, a bizottság ideiglenes kezelése alól a város tulajdonába menjen át a honvédemlék, hogy méltó fénynyel ünnepelhessük meg ezután évenként a csata évforduló napját. Apróságok. , Piaczunk országhirű „ifiasszonyainak“ a szótár profán nyelvén úgynevezett „kofák- nak ■ kik a savanyú ugorka ivad mindennemű czikkeivel körülvéve képezik piaczunk bokrétáját, melynek közepén az orruk hegyén pirosló borvirág tündöklik rózsa gyanánt, — múlt héten igen jó mellékkeresetük volt a gyöngéd (!) kacsóik által ápolt virágok elárusitásában. Valósunk nemeslelkű hölgyei ugyanis vetélkedve hezitálták egymásra a viola szegfű, verbena, muskátli stb. virágcsokrokat, hogy azokból koszorúkat fűzzenek a szabadságharezban elesett honvédeink emlékére. Boldognak mondhatta magát azon fiatal ember, ki nehány másodvirágzású rózsát hódíthatott s azzal kedveskedhetett a koszorúfonó hölgyeknek, mert bizonyára hálás mosolylyal vagy egy-egy meleg kézszoritás- sal lett jutalmazva fáradozása. A honvédemléket felkoszorúzó hölgyeknek Garay e szavait idézzük: „Magyar hölgynek születni, Szép és nagy gondolat“ „Magyar hölgynek születtél Tedd hivatásodat 1“ * * * Dalkörünk — a régi gárda tagjai, nehány fiatal műkedvelővel kiegészítve — megmutatta, hogy létezik, s hogy az erőket csak egyesíteni kell és dalkörünknek jövője biztosítva van. Meggyőződhetett közönségünk a honvédemléknél elénekelt „Hymnus és Szózat“ összevágó, szabatos előadásából, hogy „a leányzó nem halt meg, csak aluszik.“ Igen is, csak aluszik s csak fel kell rázni tétlenségökből az erőket s dalkörünk uj életre támad. Egyetlen próbát tartottak csupán daláraink Sebesté n y István ur vezetése alatt, Schön Nándor urnái, ki lakását szives volt átengedni ez alkalomra, — miután a szombatra tervezett első próba nem tartatott meg, még pedig azon oknál fogva, hogy alaki hibát követtek el a rendező urak akkor, mikor a zeneclubb karmesterét csupán a dalkör tisztelt elnöke és jegyzője kérte fel a próbák kegyes vezetésére a helyett, hogy legalább egy frakk, clakk és lakkba öltözött diszküldöttséget menesztettek volna hozzá. Ez utóbbi esetben talán elfogadta volna ama urakat, kiket ugyancsak ő 7 év előtt a kolosvári dalünnepélyre vezérelt, s talán nem mutatott volna ajtót a buzgó énekeseknek kik azon tudatban keresték fel öt, hogy a szabadság harezban elesett h o n v ó- deink iránti kegyeletből kegyes lesz azon két próbát megtartani velők Csodálkozunk eljárása fölött s nem értjük mi okból utasította vissza a próbák vezetését s a hozzá menő urakat, miután szombaton ő maga szíveskedett egyik buzgó közreműködőnek ledictálni azoknak neveit, kiket lakásába öszehivandóknak kijegyzett. Nem tudjuk, egyszerű szeszélynek vagy más mélyebben gyökerező oknak tulajdonítsuk ezt. Mi szeretnék inkább az előbbit hinni, de úgy látszik a utóbbit leszünk kénytelenek megtudni az események további folyamából. * Örömmel fogadtuk a megalakult zeneklubbot mely hivatva volt lanyha társadalmunkba kis életerőt önteni, örömmel hallottuk a zeneklubb tagjainak énekét is, mert azt hittük, hogy a zene és dal testvéri egyetértésben megfér egymás mellett s hogy a zeneklubból fogja magát ki nőni a régi dalkör, de csalódtunk, mert sajnálattal tapasztaltuk jelen esetnél, hogy a zeneklubb karmestere a dalkör feltámadásának ellensége, s hogy a zeneklubb tagjaiból alakított dalklubb nem más intentiókkal lé- tesittetett, mint hogy ez által a régi dalkör életre támadása megakadályoztassék. Ha csakugyan ez ok vezérelte a zeneklubb karmesterét „a dalklubb“ megalapításában, — a mit azonban nem akarunk föltétlenül hinni — csak sajnálatunkat fejezhetjük ki s nem commentáljuk tovább eljárását. De azért hisszük hogy ez által nem fog sokat szenvedni az ügy s találkoT Á R C Z A. A szerelemről. (1880. máj. 19.) Mindig kerültem azt az érzést, Mit szerelemnek mondanak . . . Bizonyságom te légy szivem, hogy Milyen remegve óvtalak. Mert láttam én, hogy szép tavaszkor A kis virág bár felvirul, De hogyha izzó nap mosolyg rá: Sziromja hervadottan hull. És láttam én a büszke rózsát . . . Lepék rajongták azt körül, S hogy szűzi pírját elrabolták: Most mind-mind más virágra ül. És láttam én a méla holdat, S az égető nap sugarát . . . Egymást szerették, hej 1 de hogyha Amaz jött, ez már messze járt. így űzték egymást — el nem érve, S a hold a bánat rabja lett, A napsugárt meg eltakarták Az összetorlott fellegek. S hogy mily csodás: azt láttam én rég A szerelem és útai . . . A szívnek üdvöt nem teremt, de Hitét le tudja rontani. S habár követ kövekre raknak, A gyenge oltár esszédül; A rombolás: a megcsalódás Irtóztató jelképéül. Herényi Kálmán. Megalkuszunk ? — Beszélyke. — Hajba is kaptak már azon, hogy a faluvégén lakik-e a Jónás zsidó avagy a közepén. Pedig hát se a közepén se a végén nem lakott. Épen azért vitatkoztak is fölötte oly nagyon, mert egyik se tudta bizonyosan, de akarta tudni. Azt azután legmulatságosabb végig nézni, meg végig hallgatni olyan két embert, mikor egyiknek sincs igaza s egyik a másikát megakarja győzni még pedig dühösen. Nem volt ott se a vége se a közepe a falunak ahol a vendéglős zsidó, egyszersmind trafikos is lakott. Benn volt a faluban punktum, hogy mégis milyen részen, annak meghatározására majd egy ügyes mérnököt leszünk szívesek felkérni. Az majd ki czir- kalmazza. Elég az hozzá, ott van az most is. Benne lakik az öreg Jónás Száli- jával, — ez a felesége, — Hátijával és Zsuzsijával, ezek meg a leányai. Volt még több is, de elvitték már őket főkötő alá. Még csak kettő maradt a Káti meg a Zsuzsi. Hogy nem maradnak hajadonok erre volt már kilátások. Gurkenzűsz Jakab és Spenótduft Maxi volt a két udvarló. Nem is volt semmi baj a lakodalomig, s meg is tartatott volna a Spenótduft és Gurkenzüsz-féle dufla lakodalom minden feljegyzésre méltó nevezetesség nélkül, ha két fiatal úri ember nem lábatlankodik (pedig mind kettőnek ugyancsak jó lába volt) a dolog édes menetébe. Mióta a polgári házasság érvényessége a törvényhozásban szóba jött, azóta jobban félnek a keresztény udvarlóktól a zsidó gavallérok. Hogy Gurgenzűsz és Spenótduft, Jakabfii és Maxi, erős kilátással bírtak Kati és Zzuzsi kezére, nem nagy csoda. Ha már más forma nincs gondola az öreg Jónás, hát jó lesz a két gavallér is. Inkább falubeli hóbortos vigye el, mint idegen hóbortos legény. Épen e fölött gondolkozott Jónás bácsi rácsozatos filagóriájában, motyogva a boros kancsók között, mikor két nagy városiasán öltözött 2d—26 éves úri ember lépett be az ajtón. Nagyon érdekes dologról beszélgettek. Lovat akartak venni. Épen Gurkenzűsz és Spenótdufttól jöttek. Zsuzsi és Káti nevű lovaikra alkudtak. De mikor azt veszi észre a lókereskedő, hogy nagyon is tetszik a jószág a vevőknek, sehogy se akar engedni az árából. így járt a két úri ember is. — Ami azt illeti nekem Zsuzsi jobban tetszik — szólt az egyik s az ajtó küszöbén beléptek. — Nekem meg Káti. — Lám mily jó, hogy mindkettőnknek nem egyen akadt meg a szeme. Nem kapunk legalábbb hajba értök. Az öreg Jónás erre a beszédre már-már ölelgetni akarta a boros kancsókat hallva, mily kapós lett most a két lánya! És még mily uraknak tetszettek meg! Szegény öreg. Nem jött ki a filagóriá- ból, hanem hallgatódzott tovább, hogyne! mikor oly jól esett az neki, hogy a más lovát dicsérik s ő ezt nem tudva, a leányaira vette. Mikor a két lovat is Katinak meg Zsuzsinak hívták. Kitehet erről? — Tudod nekem azért tetszik ez a Káti oly nagyon mert oly szép tartása van. Olyan méltósággal teljes büszkeséggel hordja fejét; folyton az ég felé néz, mintR a esi llagokat számlálgatná meg. Pedig nappal hiába keresi! osztán azok a tüzes szemek és szép lábak! Ojjé! sóhajtott magában boldogan Jónás. Hol láthatta azokat, különösen az utolsót, milyen gyanús ez a spitzpúb! — Csak apróbbakat lépne ne olyan nagyokat. — Az épen nem oly nagy baj, lehet azon könnyen segíteni. — Tökéletesen igaza van — gondolá az öreg Jónás. Mig fiatal a leány lehet addig ügyesen egreczirozni. Hiszen ha a férjnek az apró járkálás tetszik, lépjen a jó feleség olyan picziket, mint egy babszem s emelgesse jól mellette a lábacskáit. — No ja! — Nincs hiba nélkül senki sem. Én J meg azt szeretném ha Zsuzsi lépne nagyobbakat, s ha ide-oda hánykolódnék járás közben. Meg a nyakhoz leszorított fej tetszik s az a hamiskás tekintet, mintha mindég kacsintásra állna a szeme. Csak megalkudhassunk az öreg zsidajával, nevezhessem az enyémnek, majdrátanitgatom ő kelmét. —Most már nem állhatott ellent az öreg Jónás, hogy meg ne ölelje a kezében levő nagy kancsót. A nagy felebaráti sze-' retet folytatása képen a puszi helyett, — mert hát ennek kellett volna a processust követnie, jót húzott belőle. Le is tette mindjárt a földre nem csoda ha nagy örömében kicsit magasabbról találta a földre ereszteni. — No de itt nincs senki hon? Ebben a korcsmában szomjaztatni szokták a vendégeket, furcsa kedvtelése lehet a kormá- rosnak. — Kocsmáros 1 — He, he! Tessék parancsolni itt vagyok. Itt úgy látszik el van tiltva a boriyás ?\
