Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)
1881-07-24 / 30. szám
I 4 III. évfolyam. 1881. / 30. szám. H ti Vaoz, julius 24. 1881. ti m HELYI S VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI. KÖZGAZDASÁGI S IRODALMI HETILAP. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: Évnegyedre.........................1 írt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel.' Egyes szám ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilttér sora...............................20 kr. Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „ A szerkesztőség’ és kiadó- hivatal czimzete: hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények, (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) küldendők : Yácz; Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen közleményeket figyelembe nem veszünk. Ilérmentetlcn leveleket csak ismerős kezektől fogadunk el. Magánvitáknak és személyes támadásoknak lapunkban hely nem adatik. Saját érdekünkben. Városunk fekvésétől, Budapesthez való közelségétől, az ország fő közlekedési vonalának, a Dunának és a vasútnak érintésétől, határának a népességhez viszonyított kicsinségétöl és a körül levő községek gazdászati viszonyaitól nyert helyzeténél fogva minden időre, főleg az iparra és kereskedésre van utalva. Az is bizonyos, hogy városunknak a közgazdászat átalánosan elismert elvei szerint az a hivatása, hogy gyárvárossá fejlődjék, hogy úgy az ipar, mint a kereskedés körében a folyton terjeszkedő fővárosnak elővárosa legyen. Tagadhatlan tehát, hogy minden törekvésünknek — ezen hivatás eléréséhez szükséges minden eszköz, minden mód felhasználásával, minden előnyös alkalom, minden kedvező körülmény kiaknázásával — arra kell irányulnia, hogy iparunk és kereskedésünk jövőben képes legyen a közgazdászat követelményeinek e tekintetben megfelelni; mert ha csak úgy „more patrio“ „napról-napra“ számítva élünk a közgazdászat nagy processusában természet adta helyzetünk daczára is kimaradunk a nagy vállalkozók számításaiból és helyünket más talán sokkal kevésbbé hivatott város, vagy község fogja kipótolni, és elpangunk, elcsenevészesedünk magunk és a nemzetgazdaság végtelen kárára, mint a gabonaszem, melyet a Dunába ültetnek. Ez a természet és közgazdaság törvénye. Azonban, ha már is azt láthatnám, hogy a gyárak kormos kéményei egész sorokat képeznek városunk valamelyik részében, ha láthatnám, hogy munkás népünk ezrével vándorol napszakadtával gyáraikból nehéz gyári munkában kimerült tagjaikat pihentetni, és haláthatnám, hogy kész gyártmánynyal vagy nyers anyaggal terhelt nehéz vasalásu kocsi, kocsit érve von- szolog utczáinkon a gőzköcsi, gőzhajó állomás felé vagy onnét vissza: még ez esetben sem merném elhinni azt, hogy telkes gazdáink helyesen cselekedtek akkor, midőn az alsó határbeli legelő felosztását az urbér és határrendezési per folyama alatt elhatározták. Amint tény az, hogy az ipar és a kereskedés a megizmosodott állami lét és a nemzet-vagyonosodás két hatalmas tényezője; amint tény az, hogy a minden népre egyformán szükséges haladásnak és reformtörekvéseknek — legalább az európai nagy nemzeteknél — az iparos és kereskedői osztály szokott lenni legbuzgóbb pártolója; amint tény az, hogy a személyi (vállalkozói) hitel kellő kifejlődését és bámulatos hatását, a töke tömörülésének a munkaassociatióval (a nemzetgazdaság ezen két alaperöjének) összehatá- sát csak az ipar és kereskedés bírja kellőkép előteremteni : ép úgy tény az is, hogy a nemzeti lét alapja, az állami tartósság talpköve a jól kihasznált őstermelés, az okosan miveit mezőgazdaság: úgy tény az is, hogy az ősi hagyományoknak, a szülőhelyhez, az örökös otthonhoz, földjéhez való hú ragaszkodásnak, a helyes és a folyton előre törő haladás által megtisztelt conservativ elveknek, a nemzet egyéni jellemének, a hazaíiszeretetnek, legbuzgóbb fentartója a szokásaihoz, nyelvéhez, viseletéhez, nemzetiségéhez, övéihez, ruházatához, hazájához, oly szívósan ragaszkodó mezőgazda, és tény végre az is, hogy a szállításra legkevésbbé alkalmas, az életfentartás- ra, és az ipar fentarthatására még is legszükségesebb östermelvénynek helyben, vagy közelben való elö-állitása az élelem és igy a munka olcsósága, az anyag beszerzés és feldoldozás kényelmessége és jutányossága tekintetéből úgy az ipar mint a kereskedelem élénkülhetése végett föfeladata minden országnak. A mezögadának már jóval előbb vérévé, természetévé vált hazájáról azon aranyeszme, amit a költő igy énekelt meg: „Itt élned és meghalnod kell“! Nem kell ahhoz több érvelés, hogy a mezőgazdára és a mezőgazdaságra ép oly, sőt joggal mondhatjuk, hogy nagyobb szüksége van a társadalomnak, mint bármelyikünkre. Ugyanezért az őstermelés érdekeinek előmozdítását még akkor sem hanyagolhatja a város (gyermekeinek életej ellen elkövetett bún nélkül) ha városunk már is annyira volna gyárváros és az ipar és kereskedés telepe, mint aminönek természetadta helyzeténél fogva lennie kellene. Hogy rnit kellene e téren tennie első sorban az államnak, és még mit tehetne a társadalom, nem kenyerem — nem vitatom. Hisz az iparosok és kereskedők részére megteremtett iparkamarák sem felelnek meg ez idő szerint még feladatuknak: igy járhatnánk a mezőgazdák kamarájával is. De ahhoz, amit a város közönsége és maguk a mezőgazdák már most is megtehetnének, ahhoz joggal hozzá szólhatunk. Egyelőre azonban csak azon egy bajra mutatunk, hogy városunkban a mezőgazdaság mellett baromtenyésztés a szó betűszerinti érteimében: „nin-'l csen.“ Atalános igazság, és nem is uj eszme, hogy minden mezőgazdaságnak ha csak egy kissé okszerű akar is lenni, elengedhetlen feltétele a hozzámért baromtenyésztés. A ló, ökör, tehén, sertés, juh (ha az utóbbi nem is mindenhol) minden mezőgazdának nélkülözhetlen a gazdaságában. Ha azokat, valahányszor másikra van szüksége, mindenkor készpénzben kell megvennie, akkor annak a gazdaságnak a sorsa: „a tönkre jutás“. Talán nincs igazunk? Talán még nem egészen bizonyosodott be ez ami mezőgazdaságainkkal ? Minden jól tartott mezőgazdaságban van és kell lenni annyi takarmánynak, hulladéknak, illő áron el nem árusítható élelmiszernek, amiből barmai megélhetnek. Egy lónak, egy pár ökörnek, egykét üszőnek, sertésnek felnevelése alig észrevehető anyagi áldozatba, talán inkább valami kevéssel több fáradságba kerül és mire másik kell, már van. Nem kell kiadni értök a drága pénzt. Minden mezőgazdaságnak fő elve hogy amit termel, önmaga képes legyen consummálni, saját körén belül értékesebbé tenni, reproducálni, egyszóval: (bár nem egészen találó) felhasználni és mindent — amire csak a gazdaságnak szüksége van — ameny. nyire lehet a gazdaságban előállítani. Hogy a gazdaság minderre képes lehessen, fökellék, hogy a gazdaságban mindennemű mivelési ág meglegyen. A mely mivelési ág a gazdaságból hiányzik, annak pótlása „nem belterjes“ gazdaságnál fölötte nehéz. Olyan gazdálkodási rendszer, mellett mint aminö városunkban dívik, a baromtenyésztés lehetőségének egyik feltétele a legelő. Alsóvárosi mezőgazdáinknak az úrbérrendezés végrehajtása óta egy talpalatnyi legelője sincs. Ökrét, lovát, tehenét, sertését az alvárosi mező gazda otthon kénytelen kész takarmánynyal tartani. Jó, az igavonó marha megérdemli az istállóztatást, de a tenyészmarhának meg a gulyabéli, vagy növésben levő fiatal marhának a mi gazdasági viszonyaink között legelő kell. Hogy ez igy van, mutatja az, hogy az alsóvároson alig-alig akad gazda, mióta legelője nincs, kinél csikót, tinót, üszőt vagy tenyész-sertést lehetne találni. A bajon vajmi keveset van azzal segítve, hogy ío frt bérfizetés mellett a püspökuradalmi legelőn legelhet egy egy tehén. Ma ugyan a bajon már igen nehéz segíteni. A legelő az uradalomé, azt attól senki el nem veheti, annyi legelöbért köteles fizetni a gazda, amennyit kérnek, vagy nem legeltethet. Van azonban egy mód, amelyet meg lehet próbálni. A püspök uradalomnak a határban ezen legelőre nincs nagy szüksége vagy talán semmi. Annyi hasznot húz belőle, amennyi legeltetési bért fizetnek a legeltetők. Az uradalom arra sincs rászorulva. De mindegy, a legelő az uradalomé, az attól ingyen el nem vehető. Az is igaz, hogy ezen legelő egyházi, vagyon, és el nem idegeníthető, einem adható, r e n d e s körülmények között. Ez egyházi törvény, s ezt nálunk a világi törvény is úgy rendeli. Van azonban három ok, amelyen az egyházi vagyon is eladható, elidegeníthető. Egyik: „az egyház jelentékeny haszna“ (evidens utilitas), a másik: „a keresztény szeretet“ (charitas Christiana), a harmadik ez ügyre nem vonatkoztatható. Az a legelő nagy hasznot a püspöki uradalomnak nem hajt: mig ellenben ha az készpénzen eladatnék, azon pénz máshová fordítva az uradalomnak is több hasznot hozhatna. Ezen az alapon ha folyamodnók gazdaközönségünk Ö Excellenti- ája, aváczi megyés püspök emberbaráti szivéhez, hitté vált meggyő- désünk, hogy pangó mezögadaságunk érdekeinek előmozdítása czéljából kitűnő jótékonyság czimén „a Christiana íz*» n
