Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)
1881-11-27 / 48. szám
III. évfolyam. 48. szám. Yácz, november 27. 1881. ft ft VACZI KÖZLÖNY HELYI S VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI S IRODALMI HETILAP. I .. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: Évnegyedre.........................1 frt 60 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szára ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilttér sora ..........................20 kr. Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „ A szerkesztőség és kiadó- hivatal czimzete: hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények, (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) küldendők : Yácz ; Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen közleményeket figyelembe nem veszünk. Bérinentetlen leveleket csak ismerős kezektől fogadunk el. Magánvitákn ak és személyes támadásoknak lapunkban hely nem adatik. Magyar betegség. A tékozlás. Tíz esztendő óta jöttünk csak rá lég, hogy sokkal többet költünk, mint mennyi pénzünk van. Nem is köny- yü dolog volt észrevenni a tejjel-méz- el patakzó ország szülötteinek, kik o iozzá voltak szokva, hogy minden sndelkezésükre áll e földi világon, ha- Uuk után pedig égbe viszik őket az ngyalok. Külön Istenük volt, (a ma- yarok Istene) hátmért ne költhetnénk átran, majd visel az gondot reánk? Nem is volt soha semmi bajunk, la valaki elköltötte a pénzét és min- [enét, nem valami nagy baj volt, ma- :adt a többinek még. Vagy örökölt az mber vagy beleházasodott valami jmődú famíliába. Mikor egy magyar államférfi ki- nondta nagy pathosszal, hogy az ég >oltjára kellene felírni lángoló betük- ;el „takarékosság“ hadd olvassa minien nap minden ember, megmoso- yogtuk. A frázisok korában éltünk és i frázisok nemzete vagyunk. Hát azt ;ondoltuk, hogy ez is csak egy nagy rázis s ha utánna kiáltjuk a szokásos ,éljent“ egészen eleget tettünk honfiúi kötelességünknek. Hanem hát egy idő óta, kezd nagyon hátba ütögetni ez a mondat, hogy „a takarékosságot az égboltra kellene felírni,“ és hogy azt akkor jobb lett volna nem felírni .... (mert fájdalom sokan nem tudnak olvasni azok közül, a kik költeni jól tudnak) hanem figyelmesebben meghallgatni. Összes miseriáink abból származnak, hogy a jövedelmünknél többet költünk. Már az is baj lenne, ha any- nyit költenénk mint a mennyi a jövedelmünk, (az angol ember lelkiismereti furdalásokat érez, ha évenkint nem tehet valamit félre) de hát mikor még többet költünk! Szóljuk a kormányt, a mostoha időket, panaszkodunk kis jövedelmeink miatt, de azért adjuk az urat. Tudósaink könyveket Írnak, államférfia- ink beszédeket tartanak annak kiderítése czéljából, hogy miért szegényedik a magyar közép osztály? S a mig a könyveket Írják és a beszédeket dek- lamálják, ók maguk is egyre szegényednek, mert nem takarékoskodnak. Egyik ezt az okot süti ki, másik is felhoz argumentumokat, és azt mind igen érdekes lehet olvasni, de azért mind nem igaz az, összes ziláltságunk oka az, hogy nem vagyunk takarékosak. Vagy az van benne ezekben a könyvekben és beszédekben s akkor elég lett volna egyetlen szó, vagy nincs ez benne és akkor egészen fölösleges okoskodások. De hát fatalisták voltunk örökké nem tudtuk elhinni s még ma sem tudjuk, hogy minden ember a saját szerencséjének a kovácsa, azt tudjuk, hogy a kit az Isten egy garasra teremtett, csinálhat az amit akar, soha sem lehet két garasa, ha pedig a jó szerencse kegyeli, még a lyukas hídon is pénzt találhat. Ázsiai természetünk jellemző vonása ez, s még ki nem veri belőlünk a nyomor a végszükség, addig a feje tetejére állhat a kormány és törvényhozás egyaránt. A tékozlás ellen nincs arkánum. Lehetetlen, hogy itt eszembe ne jusson a török dal: „Jó dolga van annak, kinek semmije [sincs. Nyugodtan fekszik, nyugodtan kel. Nincs rá semmi gondja mit hova du[gott el.“ Akárcsak illúzió lenne ez a nóta. A felfogás édes magunkra vall. De az ilyesmi jó volt régentén, a XIX-ik század keretébe már be nem illik. Ma már ki lehet mondani, hogy elpusztul az a nemzet a melyik nem takarékos. De ezt a nemzeti takarékosságot nem úgy értjük, hogy egyedül csak Szapáry miniszter legyen takarékos s krajczáros szivart szívjon mint hajdan Duschek, hanem legyen takarékos minden egyes állampolgár, mert ezen nyugszik a családok jólléte, s a családokon nyugszik az állam. Ha csak egy kis statistikai bepillantást teszünk ide velem, meggyőződünk róla, hogy sehol sincsenek olyan laza, szomorú viszonyban a családok mint Magyarországon. A családi életet itt senki sem veszi komolyan. Az emberek élnek máiul holnapig, s az a ledér felfogás jut érvényre, hogy „a ki utánam jön csukja be az ajtót.“ Itt a humoros jóizü mondás, ha valaki felemlíti, hogy ö neki ugyan nem fog kelleni testamentumot csinálni, mert csak az adósságot örökli a családja. Más államokban megvetik az oly ember a ki úgy áll, itt joviális becsületes embernek tartják. Sajátszerü felfogás ez, mely a T ÁR CZ A. Szivem elegiája. Van nekem egy kis madárkám Mely eddig oly vidám vala, Szivet, lelket fölviditott Édesen csicsergő dala ; De most szegényke oly beteg! Ajka néma, nem zeng nekem, Azelőtt vig volt kis lakom Oh de most bus, élettelen. Van nekem egy kis virágom, Bimbajában volt nem régen, Reggelenkint megfürösztém Gyöngypatak kristályvizében . . . . De most szegényke hervadoz S bár könynyim hullanak értté Fonynyad, mert a zord halálnak Fagyos fuvallata érte. Van nekem egy árva szivem Elhagyatva, eltemetve, Elmúlt tőle minden jókedv, Hervadt virág lett örökre: Ha majd kis madárkám elhalt S drága virágom kiszáradt Kitépem óu is szivemet S elültetem — sirvirágnak. Hédervári F. Egy szobaleány miatt. — Beszély. — Irta: Sz-u-lcáts X^sijos. Még csak két hosszú nap volt az esküvő előtt. — „Azt mondom édes, jó, egyetlen fiam, ha bút, bánatot, sírig tartó fájdalmat, kiengesztelhetlen gyűlöletet nem akarsz ébreszteni a te szegény, öreg atyád keblében — ne vedd el azt a leányt 1 Sokat, bizony nagyon sokat próbáltam már az életben, az élet, ez a sanyarúságos, sok mindenfélére megtanított nagy szomorúságomra. Szomorú egy iskola volt ez eddig nekem. És még te is szomoritani akarsz 1 Mintha csak előre látnám s hallanám, hogy halmozod el szitkokkal és átkokkal azt a hűtelen, csapodár nőt, a kit most ártatlannak és a legállhatatosabb leánynak tartasz ezen a kerek világon. Istenem, de vak és süket az ember, mikor először szeret, mikor még nem érte a keserű csalódás! Az a nagyon gyakran rövid ideig tartó boldogság nagyon elfoglalja a gondolkodó tehetséget. A szív — az a baj — nem hallgat a fejre. Pedig hallgathatna nálad, egy keveset ráférne 1“ — „Élet s Teréz, vagy Terkát vesztve halál. Ezt mondja szivem és a fejem ezt tanácsolja.“ — „Akkor nagyon kevés ész van a nagy fejedben, s nagy szerelem abban a kis szivedben ! Inkább a fejed volna oly nagyon tele helyes megfontolással mint a szived a meggondolatlan szerelemmel. . . . Fiam! egyetlen fiam én csak azt mondom, s nem is szűnök meg százszor is mondani: ne vedd el azt a leányt!“ — „De meghalok, ha szivemre nem hallgatok !“ — „Fiú gondold meg van ám sok hozzád illő, jóravaló leány nem egy szobaleány!“ — Megvetéssel és gúnnyal mondta ki ezt az öreg. — „Atyám!“ — szólt fellobbauva a fiú. — „No ? 1 mi a’? szobaleány hát! kit soh’sem láttam, szobaleány hát! a kiről sohasem hallottam még jót. Most már azt mondom verd ki a fejedből, mert . . .“ — Itt elállt az öreg szava egy kissé. Indulatosan állt fel az asztal mellől, kezét pedig fenyegetőleg emelte fel, ezzel akarta megértetni azt, a mit nem mondott el. — „Tudj’ Isten miféle mihaszna szobaleány!“ — „Atyám!“ — kiáltott fel erősen Mihály kezeit ökölre szorítva s arcza olyan lett mintha paprikával kenték volna be. —• „Igenis egy mihaszna szobaleány lesz!“ — „Ne ejtse ki, csak azt mondom ezeket a szókat! Ne halljam becsmérelni azt, a kit teljes szivemből szeretek, mert a mi még nem történt meg, ne adja az Isten, hogy megtörténjen! Legyen bár szobaleány Teréz, de azért becsületes!“ — „Volt ám, de mikor? De mindegy, jelenleg csak egy nyomorult szobaleány, s ezt akarja Körtós Dezső váczi háztulajdonos fia Körtés Mihály elvenni. Egy pesti szobaleányt!“ — szólt ingerülten az apa, s homlokát össze ránczolva és oly szemekkel tekintett az indulatos fiú szeme közé, hogy benne szorult minden kitörni akaró féktelen düh. Egy szót sem birt szólni Mihály. Az az erős tekintet lefegyverezte, mintha csak némává tette volna. Ott állt egy darabig majd megpukkadva mérgében, végre szemei önkénytelenül az ágyon levő kalapjára estek. Mintha azt mondotta volna neki az az együgyű kalap: innen jobb lesz most gazdám elmenni, mert iszonyú fog különben történni. Utánna is nyúlt reszkető kézzel a benne rekedt düh rángatta. — „Okosabban is teszed! Szedd a sátorfádat és takarodjál a házamtól! Az oltár előtt pedig jusson az eszedbe, mikor esküszöl, hogy apád Rostás Mariskát akarta nődül egy jómódú és becsületes leányt, s te önfejű ! nem hallgattál apádra, hanem egy nyomorult szobaleányt vettél el!“ Mihály fejére csapta a kalapját, mely sehogyse akart a fején maradni, s azt mondotta még atyjának: U/Vf
