Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)
1881-09-25 / 39. szám
J Vagy nézzük ennek édes álmát melyre szemei záródtak az éj idején és figyeljük meg azt, ki egész napot tespe- désben félálomban áthúzva — az álmatlan éjszakán könnyelmű gondolatoknak rabja és ismerjük be, hogy itt tenni kell, tenni sürgősen. Éljen e naptól mindnyájunk keblében e gondolat, mint önvád, ne nyugodjunk mig nem létesül. Váczon; hol fögymnasium s any- nyi elemi tanoda van, hogy ezrekben számítjuk a torna hiányát sinlöket és fejlődésben gátolva látjuk jövő nemzeti erőnket; hol az értelmiség oly számmal van: Szakértők, tanárok, tanítók, pénzáldozatot ily nemes ügytől soha nem kímélő magas klérus, hatóság, képviselő testület, szülök! fáradozzunk a módozatokon s látni fogjuk a lehetőséget. Gondolkozzunk s érezni fogjuk az az égető szükséget. Mert könyvekből nyer tápot az ész, világ zajában fejlődik a jellem. Az ember e kettővel egész. Tornát az ifjúságnak! Jogaink élvezete a kötelmek tudatával forrjon össze. Édes hazánknak — hol a nagy Széchenyi az apagyilkosnak is szeretett volna megbocsátani — szüksége van minden fiára, minden karra. A torna okos önérzetet,bátorságot nevel. Sok gyenge testet ment meg e hazának, mert mümozgás, mely az ember fejlődési törvényein épült. A vérmozgásnak szabályozója. Sok rósz tettnek tiltó ura. Minden múló perez felelősség érzetével hasson reánk. Csak akarjuk és lesz, mert lehet. Levelek a szerkesztőhöz. T. szerkesztő úr! Uram, uram szerkesztő uram tudja-e, hogy Váczon csoda esett, — még pedig akár hiszi, akár nem, valóságos csoda? Nevezetesen kövezik az utczát, legalább úgy mutatónak tessék-lássék módjára — no de ez is valami. Múlt héten kezdődött ez a csodás munkásság, mely megzavarta egy helyütt a százados ágyukban elkopott ut- cza köveink nyugalmát. Késő este volt, hogy Maradi Jeremiás barátommal a régi jó időket dicsérő kvaterkázásból való hazaballag- tunkban észre vettük e csodát. Olyan setét olvasott s most az olvasottak felett, gon- dolkozék. Lassan közeledék feléje. Lépteim zajára felrezzent merengéseiből, s felém forditá fejét. Egy angyalfő fordult felém, s meglepetve szemléiéin e bájos teremtést. Alig 18 éves, bájoló szőke nő vala, aranyszin selyem haj, epedő kék szem halvány rózsás arczczal ; egyszerű, házias öltönyben volt, mi kecses termetét, csak vonzóbbá tévé, kláris abroncsba szorított hajfürtéi kibontakozva csókolák hófehér vállait, s körülfolyták karcsú termetét. A rózsa és tej vegyületét előtüntető arczán sziv- jóság s szendeség kifejezése ömlött el, szemeinek ragyogó fényét gyöngédséget tanúsító érdekes epedés mérséklé. Szép szemeit rajtam pihenteté, s várni látszott megérkezésemre. Közeledve hozzá üdvözlőm őt s bocsánatát kérém a háborgatásért. Barátságosan nyujtá feléin kezét, melyre önkénytelenül egy csókot ejték, mondván — „Engedje meg Nagyaád, hogy e csók által fejezhessem ki köszönetemet, e kezek ápolásáért habár még bemutattva sem lóvén egymásnak, csak sejteni merem, hogy volt, hogy akár a silbakoló baka szuronya is megakadt volna benne, és a koromfeketeséget sehogy sem tudta világosra szűrni amaz utcza sarkokon pislogó egy két lámpás, mely akár volna akár nem. No de jobb is, hogy olyan sötéten pislognak, legalább nem látják meg, hogy melyikünket mikor és honnan veti haza az éjszaka. így történt, hogy amaz emlékezetes éjszakán is végig botorkálván városunk girbe gurba kövezetének változatos ormozatain lábam egyszerre valami homok félébe süppedt — Jeremiás barátom pedig egy kőrakás félébe botlott meg, közös közepén az utczának. Felijedtünk mámorunkból; azt hittük meg vagyunk babonázva. Jeremiás barátom ijedtében el- káromkodta magát — én pedig kezemmel óvatosan körültapogatódzván arra gondoltam, hogy tán valamelyik aranykereső polgártárs a kortesség aranyesője elmúlván kincsásásra vetemedett. Ebbéli meggyőződésemet azonban csak egy zavarta meg, hogy babonás útvesztőnk mellett egy lámpás pislogott vakoskodó fényességgel. Kincsásáshoz pedig nem szokás lámpást gyújtani. Jeremiás barátom és én összeraktuk minden bölcsességünket annak megfejtésére hogy itt micsoda furcsa dologi lappanghat az éjszakában. Végre nekem jutott eszembe, hogy valamikor a mikor még én is „fremdbe“ jártam, hát ilyetén formán szokták az utczákat flaszterozni — s az az éjszakába belevakoskodó mécses ép azért van odaállítva, hogy valamikép kár ne essék a magunkfajta tisztességes emberben midőn késő éjjel haza felé bandukol onnan, a hol nem búsulnak. Maradi Jeremiás barátomnak erre elömlött epéje e hallatlan újítás felett. így is kevés a munka, hát ha még laposabbra döngölözi majd az az átkozott flaszteros az utczát s nem törik rajta a kocsi, meg nem szakad a csizma, hát mi lesz belőlünk. így se bírjuk már az adót, itt az utolsó fertály meg az executio. Hej a régi jó időben ilyenre se volt szükség, még is jó volt minden. És szegény Jeremiás barátom úgy neki búsult, hogy csak akkor nyugodott meg, midőn a sötétben kitapogatta, hogy azok az áldott kocsi és csizmarontó utcza kövek épenséggel csak egy nyúlfarknyira vannak felszakitva — a többi meg marad a réginél. Hanem én mint a haladásnak a sok újság olvasás által nagyra nevelt barátja másnap már korán reggel ott termettem éjszakai kalandunk színhelyén. És higyje el a szerkesztő úr, hogy érdekes dolgokat tapasztaltam. Legelőször is megtudtam, hogy van Váczon egy olyan mesterember is a kinek eddig hírét sem hallottam, tudniillik : utczakövező. Megtudtam azután tőle azt is, hogy nincs mit tartani neki iparostársak versenyétől s ipara védelmére nem kell neki semmiféle jpartársulatba belépni. Azután maguknak a felszakitott köveknek is érdekes volt a formájuk. A földben pihenő oldala a kőnek azt vallotta, hogy több mint száz esztendeje fekszik háboritlanul homokágyában és azon a kivölgyelt felületén robogott végig valamikor a nagy királyné kocsija, mikor a kőkapu által megörökített látogatásával szerencséltette városunkat. Én mint a ki, mióta újságja az újdonságok mellett a régiségek gyűjtésével is foglalkozik és egy soha meg nem nyíló váczi múzeumnak hírét is hirdeti: a régiségek iránt is különösen kezdek érdeklődni, az egyik darab követ nyomban hónom alá is csapbajos ápolónőmet van szerencsém Nagy- sádban üdvözölhetni.“ — „Nem volt nehéz eltalálnia K e 1 e n- d i úr — válaszok! — miután vidékünkön egyedül lakván, kertünkben csak engem találhatott. Én ugyan már ismerem önt azon veszélyes pilanat óta, melyben ama vészes ugrást koczkáztatá s melynek véletlenül a park végén sétálván tanúja valék. Ugyancsak megijesztett!“ — „Ha szavaiból szabad következtetnem, úgy nem csalódom, ha Nagysád ajkairól eredettnek állítom amaz éles sikoltást, melyet bukásom perezében hallottam.“ — „Úgy van, az ijedség csalta ajkaimra ama kiáltást hogy figyelmeztessem atyámat, a veszélyre melyben ön forgott. De ne is beszéljünk erről; fogadja őszinte szerencsekivánataimat felgyógyulásához. Most pedig miután az esti lég káros hatással lehet még az ön lábára, támaszkodjék karomra még lába úgysem eléggé erős a támasz nélküli járásra, s menjünk be szüléimhez ; azt hiszem a vacsora is készen vár már bennünket.,, Útközben szivjósággal párosult, gondos ápolásáért rebegtem nehány köszönő szót, de csakhamar félboszakita e szavakkal: tam mint olyan kiváló régiséget, mely nem található sehol a fold kerekségén másutt, mint a mi városunkban. Hjah régiség-gyűjtő és muzeumot-csináló szerkesztő úr, sohse járjon maga holmi Pogányvárakba turkálni régi kődarabokért, mikor a mi utczáink kövezete a legpompásabb régiség, az ö csizmakoptató és kocsitördelő mivoltában- Ebből a kövekből gyűjtsön maga minél többet a múzeumának, hogy az esetre, ha az az átkozott flaszteros valamikor még is csak végig találná lapítani utczáinkat az ő dön- gölöző mesterségével — hát késő unokáink is megcsodálják városunk mai aczélhúros lábú nemzedékét, mely nem törődve a láb- ficzamok és tyúkszemek ezer veszedelmével emberöltők során nyugodtan járta azokat az élesre kopott kődarabokat. Régészeti merengésem közben azonban egyszerre Maradi Jeremiás barátom is mellém állított. Ő is korán kelt ma fel csodát látni. Fejét csóválva járt le s fel az utczai kőhalmaz mentén — s szomorúan nézte a kövező kalapácsoló munkáját, amint homokból sorra ágyazott mindegyik kődarabnak. — Hát asfait nem kék azoknak az uraknak — csak azután legyen a ki a pótadót fizesse. . . . Maradi barátomnak azonban elsohaj- tott bánata egész kétségbeeséssé fokozódott mikor a kövezötől még azt is megtudta, hogy a váczi újságszerkesztő, meg egyik városi képviselő ama régi sutba dobott határozat felelevenítésén fáradoznak, mely szerént mindegyik házi űr köteles a maga háza előtti járdát megcsináltatni, mert különben az a város által a házi úr terhére fog megcsináltatódni. — De már olyan nincs — csak azért is dongó. Most már azért sem kövezünk. A kinek nem tetszik, ne járjon a házam előtt. És Maradi barátom maradisága, már már az ékesszólásnak ama magaslatára emelkedett, melyet úgy hívunk magyarul, hogy káromkodás. Még a reggeli kva- terkára sem volt kedve bejönni, megszokott butellázó helyünkre. De én erre előszedtem rábeszélési tehetségemet és hosszan magyaráztam neki, hogy nem olyan fekete az ördög, mint a milyennek festik. Lásd Maradi barátom ne félj te attól a kövezéstől. Háziúrkodásodnak még egy hajaszála sem íog meggörbülni. Te még nem vagy olyan próbált a hazafiság terén mint jó magam. Én már tudom, hogy mit darál a városi közgyűlés szárazmalma. Tudom, hogy van a város házán irattár, mely arra való. hogy vasajtói mögött örök álmot aludjanak, a közgyűlésen ledarált határozatok. Azután régi dolog, hogy azért vagyunk magyarok, hogy sokat határozzunk, de keveset végezzünk. Elég ha kibeszéljük magunkat, minek volna még a beszélteket még meg is cselekedni. Ez a kövezés |is olyan féle. A szerb tövisre is kivan mondva, hogy rendszeresen irtassék; a szóri út mentén oda lenn a szóri völgyben, még is egész sorfalat áll hosszú tövisű leveleivel. Egész munkát nem szoktak végezni Magyarországon. Ládd a Drapkói két vármegyés hidat is megcsináltatta Nógrádvármegye, egész vasúti hid magasságú kapaszkodóra — előtte meg utána azután, tengelyig süppednek a hetivásáros kocsik a sárban. Igv lesz ez a kövezéssel is. Belekezdenek, egyenesre fordítják a kövek megkopott lapjait, egy egész nyulfark hosszúságnyira — a többi meg marad a réginél. És ez igy megy véges — „Semmi hálálkodás! nem kötelességünk-e gyámolitani a szenvedőt ? Mit önért tettem másért is meg tettem volna. A szenvedés felhője boritá el arezomat e szavakra s némi keserűséggel mondám: „Bocsánat ha tán enhiuságom gondos ápolását az egyénre irányzott figyelemnek tekintő. De szavai után Ítélve teljesen megértéin, hogy szivjósága csak a szenvedőt illette, lett legyen az bárki!“ _ „Nem — nem azt akarám mondani . . .“ szólt élénken, s aztán hirtelen mélyen elpirulva elnémult, nem fejezvén be mondatát, Lesüté szemeit s karja észreve- hetőleg remegett karomban — de ekkor már a házba beérve meg menekült zavarából. Vacsorához ültünk. Ekkor valék először együtt a családdal. Finom műveltséget tapasztalék mindnyájoknál s résztvevő, úgyszólván atyai gondoskodásuk embergyülölettel telt kedélyemre igen jótékony hatást gyakorolt. Igazad vala Gyula barátom, midőn e családot dicséréd, s midőn Szeréna angyal jóságát ecseteléd. Óh akkor még üres szavaknak hittem beszédedet s figyelem nélkül hagyám azt, de most már tudom érteni lelkesültségedct. végtelen. Ha nem hiszesz városi gondvisi lésünk régiséggyűjtő járásában, hát néz, meg a Dunapart bedőlt falazatát, melyi- épenséggel négy esztendeje határozta el közgyűlés hogy fölépül — s máig is beva; dőlve. És ez a beszéd annyira hatott Jeremi barátunkra, hogy menten ki ment a Dui partjára meggyőződni városi tanácsunk r mókát kedvelő régészeti szenvedélyéről < teljesen megnyugodott a látottakon. KüL nősen mikor elmondtam neki azt is, hoj. az iroda rendes felszerelésére sem érnek i ott a város házán, mert volt rá eset, ho£ 2—5 forintára nyomtatványért egy-egy s-"í rény városi hivatalnokunk mindannyisz* 6 — 7 forint úti költséggel járta meg Pesti mely dicső példákon azután egyik hivata nokunk annyira neki bátorodott, hogy 1 f 1 40 kr, ára nyomtatvány felhozásáért telje n 12 mond tizenkét^ forint útiköltséget szí mitott fel: hát egész kő esett le Marat János barátunk leikéről. Belátta, hogy ilye körülmények közt csak ugyan nem érün rá haladni, s Maradi Jeremiás barátunkna R nem lesz oka búsulni^ a dohok megszokot J rendének változtán. És ebbéli megnyugvá sát a közösen elköltött fölöstököm kifizeté sével kézzel foghatólag be is bizonyítottan! A fölöstökömnél azután persze élőké rült a hazadolga — a követválasztás é vizsgálat, - künn meg megeredt a szűre s. tét siettető eső és abban állapodtunk meg; hogy a vizsgálat nem helyes utón jár. Me,< kellene várni a szüretet s az idén szűrendő karezos itallal itatni a berendel korteseket és fogadom mindent kivallaná nak kinjokban. De azt a rabvallató vinkc ját — melylyel idei szüretünk megáldan készül — nekem bármily öröm legyen h í e£>y uj választás elrendelése: azt az egye' kikötöm magamnak, hogy a jövendőbei követek közöl egyik se mutassa magát va látni idén szűrendő itallal, hanem maradjunk a réginél — mert a bor dolgában csakugyan egy párton vagyok Maradi Je remiás czimborámmal és a torkom hangosan fog protestálni mindenféle úi féle ital ellen. Fogadja különben hazafias parolámat tisztelő polgártársa Vaskalap János. Egy rossz vers ügyében. Tisztelt régi barátom t Mesterségem kényszerit rá, hogy vagy ötven vidéki lapot olvassak, de a „Váczi Közlöny“ (kiadóhivatalod lelke rajta) soha sem kerül a „Függetlenség“ műhelyébe, így hát csak hallomásból tudtam meg és mondhatom, elrémülve tudtam meg, hogy a „Váczi Közlöny“ augusztus 21-iki szá- -h mába bele volt nyomtatva az a bolond vers, melyet én egy könyvem borítékára firkáltam akkor, mikor be voltam csukva a váczi államfogházban. Megszereztem azt a boldogtalan számot és mikor belepillantottam, a szégyenkezés mellett bizony isten elfutott a méreg is. Kérlek, ne haragudjál meg nagyon, tisztelt szerkesztő barátom, hogy rablom a drága papirosodat, de el kell mondanom annak a szerencsétlen verifikálásnak a történetét. Hát mikor én váczi fogoly voltam, Szeréna szelíd alakja volt tehát az, melyet lázálmaim közt láttam a mint az orvosságot nyújtván, föléin hajolt. Oh ha az s angyalszelidségü hölgy sejtette volna hogy egy kiégett szivü nőgyiilölőt ápol talán utálva fordul vala él tőlem. Nem érdemeltem volna-e ezt meg inkább mint a gondos ápolást ? Azon perez óta melyben Szerénát meg- ismerém, a nőgyülölet gyökerestől eltávozott szivemből. Hisz a csalódás okozta fájdalom csak oly kór, mely egész valónkat megremegteti, de midőn dühét kitölté rajtunk,. < elhágy, hogy utóizét sokáig érezzük. Éreztem én is mind ez ideig, de most eltávozott e fájdalom keserű utóizével együtt szivemből, hogy helyet engedjen egy más, nemesebb érzelemnek. Szeréna! te gyujtád meg ismét szivem kialvófélben levő tüzét: te adál vissza az életnek ; a te szemeid tisztiták meg lelkűmet a salaktól, s megtanitának pirulni. Légy áldott végzet, mely hozzá ve- zérlél! (Folyt, következik.)
