Váci Hirlap, 1917 (31. évfolyam, 1-51. szám)
1917-02-25 / 8. szám
VÁCI HÍRLAP Siposs Antal búcsúzása. A magyar zeneművészet gárdája ismét szegényebb lett: egyik kiváló nagy mestere, Siposs Antal február 18-án a Váci Zeneiskolában mondott búcsút egy egész emberöltőn át-viselt művészpályájának. Hogy ebben a búcsúzásban mi is részt vehettünk, az csak egyedül Ságh Józsefnek, a Váci Zeneiskola igazgatójának érdeme, aki a nagy mestert a mi városunkba hívta, hogy művész életének e jelentős dátumát nálunk jegyezze be a zeneművészet örökbecsű lapjaira. Siposs Antal városunk szomszédságában, Ipolyságon született. Atyja kántor-tanító volt, aki gyermekében felismerte a zenei tudás kiváló hajlamát s igy ezen a pályán nevelte fel. Weinmarban 1858 61-ig Liszt Ferenc tanítványa volt s zenei nagy tudásáról számos elismerő levélben nyilatkozott növendékéről. A magyar zeneművészet elnyomatása idején találjuk Siposs Antalt abban a nagy kulturmunkában, amikor nemcsak hogy megmentette az életnek, dszéles körben fejlesztette a magyar zeneművészetet az iránta érdeklődő nagy közönség szellemi épülésére. És amikor örömmel látta, hogy mesteri munkáját a haladás útján mi sem állíthatja meg; akkor eljött hozzánk, hogy rajongásig szeretett művészetében nyilvánosan utoljára bennünket gyönyörködtessen. A Váci Zeneiskola igazgatója, Ságh József az ünnepelt mesterrel előzőleg megállapított gazdag műsorral lepte meg a hallgatóságot, melynek első számaként Liszt Ferenc-. nek Szózatát és Himnuszát Halászy Erzsiké, és Elvira négy kézre adták elő. Valóban nemzeti ima volt ez a két dal, mely angyali kezek érintésén szállt fel a zongora húrjaiból. Utána Szlacsányi Olga szavalta el Kökény Lászlónak Siposs Antalhoz irt prológusát. A költemény és szavalat nem tudott volna nagyobb hatást kelteni, mint a hogy az Írva és szavalva volt. Még égett az örömtől az ünnepelt arca és Szlacsányi Olga hálás szavalatáért kapott tapsokat még el sem tudta rejteni szerény gyűjteményében, mikor Siposs Antalnak Damjanich rohama alatt megpendítitek a zongora húrjai Nagy élvezettel hallgattuk a búcsúzó mesternek e saját S/erzeményű alkotását, mely után Ságh József tartott a zenéről gondolatokban tartalmas értekezést. Ezután Fúrnék Gabika az iskola növendéke Kökény Lászlónak alkalmi strófája mellett megkoszorúzta Siposs Antal arcképét. mely bizonyára kedves emlék lesz mindenkor a Váci Zeneiskola növendékeinek Majd az ünnepelt eljátszotta nekünk utoljára Petőfi apotheozisát, melynek lágy dallama még akkor is a fülünkbe csengett, mikor Weinberger Irénke örömtől mosolygó arccal a mester elé állt, hogy hatalmas, babérból font művészkoszorúját átadja Siposs Antalnak. „Babérba fontuk nagy örömünket“ mondta a szép szerephez jutott Weinberger Irénke, de mi úgy érezzük, hogy e nagy öröm közé a magyar zeneművészet veszteségének mély bánata vegyül Siposs Antal távozásával. A hatás csak emelkedett, mikor az előkelő hallgatóság ismét a zongora mellett látta a művészt, ezt tudta ,ő maga is, mert oly kedves és vidám játékot csak ritkán hallhatunk, mint Liszt Ferencnek Korcsolyatánca volt. Ismét egy szavaiét jelentett a műsor kilencedik száma: Békési Margitka volt a szavaló, ki Böszörmény Zoltánnak Siposs Antalhoz irt költeményét hozzáillő naivitással mondta el. A legjobb szerep Farkas Annusnak jutott, hogy megköszönje Siposs •Antalnak „amiért a lelkünk megtölté dallal.“ Az örökké mosolygó arcú kis leánykának hálás köszöneté annyira szivéhez jutott a mesternek, hogy műsoron kívül még négy maqyar dallal szerzett hallgatóinak kellemes perceket. „Lekaszálták már a rétet“, „Valamit súgok magának“ és ,rNe menj el, maradj itt“ című, varázsos hangú zene csak az ő dalos leikéből fakadhat. Aztán amint körülnézett az ünnepeltetésére eljött hallgatóságon, megértette, hogy ezekkel a zengő hangú, de bús melódiákkal elborítja a fáradt lelkeket, vidám hangok mellett akarta lezárni művész pályafutását s erre legalkalmasabbnak találta a „Selyem kendő, selyem kötény“ című. friss ütemű népdal eljátszását, melynek hangjai fel üdítették a búcsúzás gondolatától elfáradt, bánatos lelkeket. Bánffy Gyula. Liceum*esi. Igazi téli estét töltöttünk szerdán a líceumban. A hideg teremben elég szépszámú hallgatóság gyűlt össze. Dr. Galcsek György prelátus-kanonok, elnök jelentette, — mint már sokszor az idén — hogy a hirdetett egyik előadás helyett más előadás lesz. Pékár Mihály egyetemi in. tanár egyéb elfoglaltsága miatt nem jöhetett. Dr. Réthl Antal meteorologiai int. assistens a légköri tüneményeket megfigyelő állomásokról tartott előadást, ismertetve vázlatosan ez intézmények történetét s elterjedtségét. Pékár Mihály helyeit Zsigmond János piarista tanár olvasott fel az oroszországi rendőrségről, az orosz közállapotokról. A tudós tanár Oroszországban tett utazása alkalmával szerzett ismereteit, tapasztalatait foglalta össze szellemes, tanulságos felolvasásában. H váci munkapártiak szervezkednek. Farsang^ keddjén este hat óra felé világosak voltak a Kúria vendéglő kistermének ablakai Nem volt se szinielőadás, se bál, se felolvasás, miért hát e világosság ? Napok múlva tudtuk csak meg, hogy néhány helybeli munkapárti polgár jött ott össze bizalmas meghívásra s elhatározták, hogy a már évek óta nem működő, helybeli munkapártot megszervezik. A kedd esti gyűlésen egyelőre csak annyit végeztek hogy február 27-re egy újabb gyűlést hívnak ‘gybe, a hol majd a szervezést fogják nyélbe ütni és az esetleges indítványokat fogják letárgyalni. Két év sjtásrs*. Kulich János váci cipész, honvéd népfelkelő örvendeztette meg a héten elszomorodotí családját, a mikor két .hosszú évi hallgatás után hirt adott magáról. Kulich még 1915. február elején irt utoljára a harctérről családjának s azóta nyoma veszett. Hozzátartozói már régen elsiraííák s most hétfőn megjött a levél 1916. decemberéről keltezve Katta-Kurgánból, Turkesztánból, melyben azt Írja a honvéd népfelkelő, hogy él, egészséges és nem kap hazulról levelet — Ugyancsak hosszú idő után, 18 hónapra adott életjelí magáról Moór Ferenc 32. gy. e. beli népfelkelő, váci ács iparos, aki most irt először Ekalczinenburgból (Persniki Gub.), orosz fogságából s boldogkarácsonyi ünnepeket kíván szüleinek. Hősi halál. Múlt szombaton temetés volt a váci vöröskeresztegylet katonai kórházából, a hol Erdélyi János, Rád községi születésű, 35 éves, nős, r. kát. vallású föidmives, a m. kir. 16. honv. gyalogezred népfelkelője szivhűdés következtében hősi halált halt. Az elhunyt honvédet katonai pompával temették el. Népfelkelői szemle. Az 1872—1891. évek között született és Vácon tartózkodó összes népfelkelő-köteleseket, a kik eddig még besorozva nem voltak, március 2-án (pénteken) állítják a Kúria vendéglő nagytermében népfelkelői szemlére. Egy vidéki lap Fikó Sándorról. Az Esztergom és Vidéke cimű jóhirnevű politikai és társadalmi hetilap, melynek a most elhunyt Fikó Sándor évek óta munkatársa volt, legutóbbi számában az alábbi szép sorokban emlékezik meg boldogult munkatársáról: f Fikó Sándor. Csütörtök délután táviratot kaptunk, mely Vácról lakonikusan tudatta velünk, hogy „Fikó Sándor meghalt, temetése pénteken 3 órakor.“ Igaz megillelődéssel olvastuk el a szomorú gyászeselet, mely egy szép reményű s becsületes törekvésű fiatal munkatársunktól fosztott meg bennünket, rokonait s mindazokat, kik benne egy ideális lelkű irót ismertünk meg és szerettünk. Több közvetlen hangú verse s élénk tollal irt társadalmi s irodalmi cikke jelent meg lapunk hasábjain. Tudjuk, hogy közönségünk szívesen olvasta őket. Sajnos, neki is a végső sors jutott, ami most annyi ezer meg ezer magyar ifjúnak: a háború áldozata tett. A haza hivó szavára katonának állott. Mint akkor irta nekünk: „a legna yobb lelkesedéssel teljesiletíe honfiúi kötelességét.“ Ám gyönge szervezete nem sokáig bírta a katonáskodás viszontagságait: beléjük betegeded, tüdővészt kapott, a mely lassú sorvasztással halálba vitte őt. Legutóbbi levele már nem jót sejtetett velünk; azt irta, hogy napról-napra gyengébbnek érzi magát, folytonosan köhög. Most aztán bekövetkezett, a mitől tartottunk: a halál diadalmaskodott derék munkatársunkon. Emlékét sokáig fogjuk őrizni szivünkben. Nyugodjék békében! Fas'sasig volt ilyenkor, még egypár évvel ezelőtt is és ki tudta volna megmondani, hogy a kirakatok röhögő álarcain rövidesen megfagy a mosoly? Az utcasarkon, óriás szines plakátok bálokat hirdettek, díszes meghívókat hozott mindennap a posta s az átellenes házsorok tetői közölt kifeszitett kötélen, jóíékonycélú mulatságról fecsegett a hirdető zászló szövetjét paskoló februári szél. Művészi, kedves táncrendek fityegtek selyem zsinóron, aranyos horgon, a kirakatokban. Lakkcipőben mosolyogva jártak a muzsikus cigányok s a fiatalok „ébren álmodozva.“ Gummikerekű zártkocsi lengett el a téli estben a bálterem felé s a kiknek a bálok bűvös-bájos, boldog (?) világát ismerni meg nem adatott, azoknak sóhaja kisérte. Szóval farsang volt! Még méltóztatnak emlékezni rá valamennyien?... ~ _______ _ 3 A szerkesztő távolléte alatta szerkesztésért felelős: BORBÉLY ISTVÁN.
