Váci Hirlap, 1916 (30. évfolyam, 3-53. szám)

1916-10-22 / 43. szám

2

VÁCI HÍRLAP

— Egy ifjú hős emlékezete. —

Gróf Vay Sándor (helyesen Sarolta) országos nevű mágnás- zsentri írónő, a mintegy 30 évvel ezelőtt Vácon, Gallé városi ügyész családjánál és más környékbeli űri családoknál lakott úrnő irta e sorokat hősi halált halt rokonáról, br. And- reánszky István tart. huszárhadnagyról, a váci főgimnázium volt kiváló tanítványáról.

Őszbe áísuhanó. késő-nyári alkonyai voll. Teliive hulló falevelek méla, álmodozó sóhajával. A levelek suhanó hullása hasonlítóit valami aranyos felleghez és úgy terül- i tek el a nyirkos, mohos kerti úton. mint ; egy megkopott, halvány, óriási gobelin, a i melyiken a rászőtt, reges-régi jelenetek i melancholiás emlékké halványodtak. Méla, j álmodozó sóhajokkal, emlékezésekkel teli alkonyai. Emlékezésekkel: „of youth and j home

És mindenen ott lebegett az az indéfinis- , sable iilaí, az a kedves, feledhetetlen, a ■ mi a groszmama szekrényeiből áradt fe- j lénk gyermekkorunkban. A levendula illata. ;

Mintha a vén magna curiából táncos, enyelgő lépésekben a régen porrá vált ősanyák jöttek volna felénk. Széles abroncsszoknyában a karcsú derékon. Kezükben Waííeau-képes legyező. Virágós, préselt- bársony ridicule. Gavallérok, elegáns cap- riolával bókoltak előttük. Selyem mellényekben. Puderos fejjel. Rövid .copf-al, mint a josephinistikus időkben, a mikoron ; Beniczky Pál és a felesége, Meerwaal Zsuzsanna grófasszonyom szépek és fiatalok valónak.

Mikor a hat-ágú, nehéz-ezüst girandeo- lokban lobogó viaszgyertyák fénye meiielf, felhangzóit Don Giovanni, finom csipkézethez hasonlatos, játszi menuettója. Akkor, régen — a Spötrococo kedves, enyelgő, pajzán idején.

A lankában szedték már a korai szőlőt. Messze hangzott az elnyújtott kiáltás: Pu-u-tto-nyos. Tarka keszkenővel bekötőit fejű lányok danolászfak. Lassú cammogás- sal, szálas szarvú ökrök vontatták a kuko- rica-háncscsál bedugaszolt hordókat. A homokos úton egyeí-egyeí nyikordulíak a szekerek kerelíei, a hogy fordultak le az alj-nak.

Ezüstös pára ereszkedett alá a tájra, mig csendesen beszélgetve, drága, feledhetlen elhunytakról emlékezve, olt üldögélünk a széles veranda kosár-székeiben,

Egyszerre csak, a falu másik oldaláról, a tarló felől, vidám zaj, lárma, kacagás hallatszott. Fiatal, jókedvű sihederek, vállukon vadászfegyverrel, egy pár íapsifülessel fogolylyal a tarisznyán, robbanlak be az udvarra.

— Két nyulat lőttem, Sanyi bácsi ... — kiáltott felém nagy büszkén Pisti unokaöcsém. — De éhes is vagyok ám, mint egy farkas, — fordult aztán a spiriíus familiáris, a jó Puczi kisasszony felé. Szolgált is ez menten mindenféle drága földi jóval.

Életöröm, jókedv, ezer rózsás reménység töltötte el akkoron a Pistink lelkét. Teljes szivvel élvezte jó nagymamájánál a szüreti vakációt. Élvezte, a hogy a falut, az ősi-hazát csak egy igazán romlatlan, minden szépre, nemesre fogékony ifjú képes.

Csend volt akkor a magna curiában. Csönd a levél-huliásos kert álmodó platánjai alatt. Csend a politikai arénában is.

I Ki gondolt volna erre a rettenetes, a vilá- I [ goi minden fundamentumában megrázott !

j háborúra?

Abban a nagy, mélázó csendességben diskuráiíunk halkan. Pistit érdekelték az j ősök. Azokról meséltem neki. A dédanyjá- j ről, a legnagyobb magyarasszonyról —- Veress Pátné, Beniczky Herminről. Az én anyai nagyatyám nővéréről. Aztán nagy- : bátyjáról, a korán elhunyt, eminens tebet- ■ ségű ifjúról. Feledhetlen kis cousinomról, Rudnay Józsikáról, a kivei annyi ragyogó álmot álmodtunk együtt, Annyi merész tervet szőttünk a jövőre. — Elmegyünk a Józsika emlékoszlopához — mondottam Pistinek Mikor odaértünk az árnyas fák alá, nekem régi emlékektől eifáíyolosodolí a szemem. Lehajtottam a fejemet a hideg, márvány-emlékre.

— Milyen kitűnő ember, jeles hazafi lett volna Józsi bátyámból, ha a végzet oly korán nem ássa meg a sírját. — Jegyezte meg Pisti. Ő nem mondta Józsika. Tisztelettudóan emiitette korán elhunyt nagybátyját, mint a hogy mindig tisztelettudó, megbecsülő volt a szülök, idősebb rokonok, barátok irányában. Nem volt Pistiben semmi, a háború-előtti ifjak léha nyegleségéből. Vidám kedélye, derűs mosolya mögött komolyság, igazi szorgalmas törekvés, minden jóra való fogékonyság, íudvágy rejtőzködtek. Mindig, mindenben is kitűnt tanulóíársai közt. Mindig első eminens volt. Úgy törekedett, vagy tanult, igyekezett, mintha egy szegény, ismeretlen kántortanitó fia lett volna. Mintha nem hittak volna lipíószentandrási Andreánszky Istvánnak, a kinek hét-ágú korona ragyog büszke ősi címere fölött.

A törekvésben, tanulásban csak megerősítette néhai atyja, Andreánszky Gábor. Hosszú évekig tagja a magyar parlamentnek. Házelnök is egy időben. Abban az időben, a mikor a nagyon érdekes magyar parlament lures karcolatéit még Scarron, — Mikszáth Kálmán, — a halhatatlan nagy palóc irta. Miután édesaíyjáí korán elvesztette, édesanyja folytatta ezt a rendszert.

A Rudnay-lányok — Ilona és Lenke — a pesti társaságnak ünnepelt szép leányai voltak. Szépségükkel még az udvari bálokon és feltűnést keltettek. — Mikor férjhez mentek azonban, visszavonultak mindentől. Családjuknak éltek csupán, mint ama római asszonyok, a kiknek főtörekvésük az volt, ephitaphiumul egykor csak négy szót megérdemelni; „otthon ült és font . .

Andreánszky Gáberné, az egykoron szép, bájos, ünnepelt Rudnay Lenke, a mikor esküvője után belépeti férje házába — annak a háznak a jó angyala lett egyszerre. Férjének, gyermekeinek élt csupán. Ezek voltak mindene. Főkincse. Mint a Grachú- sok anyjának a fiai egykor.

— — És jött a végzetes 1914. A démarche keserves, vészes esztendeje. A mikor lobogó zászlók alatt, virágos úton ment a harcba Magyarország reményteljes, déb cég ifjúsága.

És elmentek az Andreánszky-fiúk is. István és Gábor. Akkor, az elején még, falán ki lehetett volna menteni valamiképen a fiúkat. De a két kis hős hallani sem akart erről. Még a legkisebb, a Sanyi druszám is, el akart menni. Azzal allegált egyre, lelkesen, nekipirulva: „Má’ mér’ ne meit- ' nék? Mohács óla tizenhét Andreánszky

esett el a hazáért. Mi se legyünk hitványabbak.

— No nem . . . Mondta Pisti komolyan. Szűkszavúlag. És a világ minden kincséért sem egyezed volna bele holmi „kimentési kísérletekbe“ .. . egyik Andreánszky- fiú sem.

Elmentek. És úgy verekedtek, mint igazi hősökhöz illett.

Az én drága jó anyai rokonaim mind nagyon összetartok. Hol egyik, hol a másik taníe irt a „gyerekek“-ről. Ide, messze idegenbe. A télen irta az egyik: „— — Pisti meg Gábor itthon voltak szabadságon. Mikor visszamentek, ki kisértük a pályaudvarra őket. Édesanyjuk a búcsúzásnál keserű könnyeket hullatott, de a fiúk vígan, lelkesen, mosolyogva mentek, egyre hajtogatták: Dicső a hazát védelmezni...“

Egyszer kilőtték kedvenc, telivér lovát Pisti alól. Akkor iría: „ez a golyó nekem voll szánva, de megmented a jó isten“. Meri vallásos is volt Andreánszky Pista, mint minden igazi vitéz. És nem hiába nevelték a gondos, kitűnő piarista atyák.

Verekedett tovább... Védte a hazát lelkesen Pistink. És jöttek iiaza a rózsaszínű Feidposl-kárlyák. Teli hősi elszántsággal, örömmel, mert hát „dicső a hazát védelmezni . .

Védelmezte. Aztán jött egy enyhe, lanyha szeptemberi nap. Olyan, mint a melyiken a tarlón a nyulakat kergette hajdan. És jött a nir, egy muszka golyóbis kioltotta az oly nemes, annyi reményekre jogosiló szép, viruló, fiatal életet.

Jó pajtások elküldték a Pesti Hírlap ke- gyeletes Pantheonját. Olt olvasom keserű érzésekkel íeit lélekkel: Lipíószentandrási báró Andreánszky István huszárhadnagy, Halicsnál, ifjú élete huszonnarmadik évében, hősi halált halt.

És megírják Pistinek szomorú, de dicső halálát szeretett rokoni kezek is.

Kézitusában, gyalog harcolt a hős kis huszár. Úgy érte a gyilkos golyó. Kis- és nagy ezüstje voll. Signum laudisa. Egyik érdemrendjét maga Károly főherceg, trónörökös tűzte a mellére. Ebből az alkalomból az ezredes is irt a büszke, boldog édesanyának. De milyen levél volt ez. A szeretet, tisztelet és magaszíalás oly hangján emlékezik a gyerek-hadnagyról, ahogy nem is szoktak ilyen ifjú emberekről emlékezni a feljebbvalóik.

És most jött az utolsó levél: „— den 5-íen September um 5 Uhr, mit der Pistole in der Hand, im feurigen Gefecht, und Kanonedonner, an der Spitze seiner Esea- dron, brachte er den Feind zur Flächt. In dem Augenblick traf ihn eine Kugel, und er fiel, als leuchtendes Vorbild der Tapferkeit und des Heldenmuthes . . •“

Minden nehéz föladatra önként vállalkozott és mindig az elsők közt verekedett, teszi még utána az ezredese — még pedig oroszláni bátorsággal.

A tiszti szolgája, a ki ezt a szomorú levelet hozta, nem győzött beszélni vitézségéről. Szivjóságáról. És a kemény harcok fiának is szinte belérezdült a hangja, a mikor mondotta:

— AAéllóságos asszony, a hadnagy úr elesett, itt hozom az átlőtt dolmányát . . .

És a hét fájdalom tőrével átvert anyai szív megroskadt fájdalmában. Könnyei omlottak a véres dolmányra, de mint hajdan