Váci Hirlap, 1916 (30. évfolyam, 3-53. szám)
1916-01-30 / 5. szám
Honvédhítdikérházunk halottéi. Kovács János, 21 éves, nőtlen, ág. h. ev. fölmives, a cs. és kir. 52. gyalogezred népfelkelője lőtt seb következtében beállolt szivhüdésben hétfőn este meghalt. A hazáért elhunyt ifjú katona holttestét szülei a pestvármegyei Csővár községbe szállit- tatták, ahol ünnepélyesen, az egész község részvétele mellett temették el. — Kiss József, 39 éves, nős, r. kát. földmi vés, a m. kir. 13. honv. gyalogezred nép felkelője, aki Sütíör községben (Sopron vm.) született, pénteken délelőtt a honvéd hadi kórházban szívhűdés következtében hősi halált halt. Az elhunyt népfelkelőt katonai dísszel ma délután temetők el. Mindkét hősi halott koporsójára a város koszorút helyezett. ifjúság áisíKspe. A váci főgimnázium ifjúsága minden évben február elején Kalazanti ünnepélyt szokott rendezni. Ez az ünnepség az idén a volt kanyaró járvány miatt a szokástól eltérőleg február 26-án (szombati napon) lesz este a kúrián. Az élvezetesnek ígérkező ünnepség programját később hozzuk Ob'ösz fogságban. Zölley hure m. kir. 1, honvéd gyalogezredben népfőlkelőröl, a jól ismert váci fooíbaüstáról még 1915 január havában át a hir járta, hogy a kárpáti harcokban elesett. Egy pár váci fiú meg is irta haza Zölley szomorú esetét, bánatos szülei meg s siratták fiukat, de most annál nagyobb- az örömük, mert a vöröskereszt tudakozó irodája táviratilag értesiti a szülőket s a 345. számú veszteségi lajstrom is jelzi hogy Zölley Imre mint orosz hadifogoly Szamarkandban van. Egy váci úri ember monienegroi óíeményei. A nagy világháború előtt mintegy két évvel egy váci úri ember nyaralt a dalmát tenger parton. Egy szép napon aztán kirándult osztrák-magyar katonatiszt fürdő' ző-íársaival a fekete hegyek országába, Nikita király birodalmába. A mikor a határ-szélre értek, a montenegrói határőrök feltartóztatták a kis kiránduló csapatot, de — érdekes —, hogy az egyenruhás katona tiszteket mennyire respektálták! Nem is kértek tőlük igazolványt. Annál szigorúbbak voltak azonban a polgári ruhás, váci úri emberünkkel szemben. Tőle igazoló jegyet követeltek, a mi azonban — természetesen — nem akadt nála, legföljebb az arcképes vasúti igazolványa, de hamarjában ezt sem találta meg. Az egyik magyar katonatiszt a ki már úgylátszik ismerte a montenegrói állapotokat, észrevette utitársa zavarát, de csakhamar segített a baján : — Sose keresse az igazolványát, adja oda a névjegyét!— A crnagóc határőr pedig szakszerűen rápislantott a névjegyre s nyugodtan tisztelegve tovább engedte a kis csapatot. A mint beértek Cetinjébe, természetesen első-dolguk volt képes levező lapokat vásárolni, aztán felkeresték az állami postahivatalt, hogy bélyegeket szerezzenek. Meglepő volt, bogy Montenegrónak nem volt külön bélyege, hanem a mi bélyegeinket árusították. A társaság ki akarta fizetni a bélyegek rendes árát, azonban az állami poslahivaíalnok mégegyszer annyi pénzt ; kért értök. — De hiszen rá van Írva, hogy mi az ára — méllalankodik az egyik magyar kiránduló. — Azt látom én is — mondja a postatiszt —, de azt is tudom, hogy maguknál otthon el szokták adni az elhasznált „külföldi“ bélyegeket s igy maguk a bélyeggyűjtőiből újra visszakapják értük a pénzüket. Azért kérem én a dupla árat! A nagyszerű üzlet után a királyi paloia elé igyekezett a társaság. Éppen országos vásár volt s rengeteg (?) nép tolongott a paloia előtti téren. Nikita király is kint ült a háza előli egy karos székben, pipázga- tott és mosolyogva szemlélte a vásárt. A mint megpillantotta a feléje tartó idegeneket, már messziről barátságosan mosolyogva integetett feléjük a pipaszárral. A mikor odaértek, csak úgy ülve sorba kezet fogott velük s beszédbe elegyedett a a társasággal. Közben egy ősz, öreg montenegrói bácsi egy szép kecskét bököge- teít szöges botjával, a királlyal beszélgető csoport előtt hajtva el a kecskét a vásár felé. Az atyafi — vesztére — alázatosan nagyot köszönt a királynak, a ki a köszönésre oda fordult az öreg felé s látva a szép kecskét, igy szóit :- Nini, hiszen ez az én kecském,ejnye, be szép áilat, hajtsd csak be fiam az udvaromba! — S mintha semmi sem történt volna, tovább beszélgetett az idegenekkel. Az öreg crnagóc pedig még szépen kezet csókolt Nikita királynak, hogy volt kegyes tőle elfogadni ajándékba az egyetlen kecskéjét, a miért — ha nem hozza össze őt a baisors a fejedelemmel — milyen szép összeget kaphatott volna a vásárban ! A mi váci kirándulónk pedig még ma sem tudja, hogy azok a könnyek, a mik annak a kecskés montenegrói parasztnak a szemeiben csillogtak ennél a megható jelenetnél, az örömkönnyek voltak-e vagy p e a kecskéjét siratta-e a hű alattvaló ÉJféíI taiáSk©sás. Rég bebizonyúlt dolog, hogy az Állandó mozgószinház műsorait csupa jó filmek dominálják. Mégis akadnak olyanok, melyeket kiválóságuknál fogva a sok jó közül még külön ki kel! emelni, Ezen kiváló filmek közül való az Éjféli találkozás, ez a gyönyörű, izig-vérig magyar film, a Prója filmgyár műve. A miliő Erdély, főleg Kolozsvár környéke. Látjuk a szivdobog- iatóan gyönyörű Szamost a fantasztikus hírű tordai hasadékoi; egyáltalában áz elragadó erdélyi bérceket. Ha pedig már ennyit elárultunk, megsúghatjuk még azt is, hogy melyik hires népszínművünkből scenirozta dr. Janovics oly sok bravúrral ezt a filmet. „A betyár kendőjéből1. A tő- szerepeket a szépséges Várkonyi Mihály, a kolozsvári közönség kedvence (az ottani Nemzeti színház tagja) és Berky Lili, budapesti művésznő alakítják. A tolongás elkerülése végett ez a film két napig marad műsoron, s úgy szerdán 2-án, mint csütörtökön 3-án a következő időben kezdődnek az előadások: fél 4, félő, fél 8 és fél 10 órakor. A számozott helyekre már hétfőn és kedden délután 2-től 4 óráig válthatók jegyek a mozi pénztárnál. A besszarábiai frontrő 1. Bentze Tibor tüzér tiszthelyettes küldte e levelet, mely az oroszok legutóbbi offenzivájukról ad hiteles híreket. Ma, január 9-én van az első csendesebb éjjel, a mikor a muszka nem támad, pedig már elmúlt éj tél után egy óra. Talán majd reggel megint megkezdi. A mint az újságok is teljesen hűen megírták igen kemény napjaink voltak, pláne kint a lövészárkokban. AAár már azt hittem, hogy baj lesz, de a mi ágyúink előtt nincs maradás, mert olyan tüzet adtunk, hogy végre is felülmúltuk a muszkáét. Az ember percekig mást sem hallott, mint egyforma, dobolásszerű, de hatalmas morajt, fülszaggató óriási zajt. Ezer meg ezer ágyulövés egy aránylag kis területre s hüllőit a lövedék mint a jégeső. A muszka meg csak jön előre, hat-hét sorban is törtet s már alig néhány lépésre van a mi drót-akadályainkhoz. Derék honvédőink csak ekkor kezdenek tüzelni, meg szólalnak a géppuskák is s az eldugott ágyúk. — AAegindu! egy pokoli tüzelés s a muszkák ledobják magukat a földre. Túr a muszka kezével, fejével, hogy csak egy kis földet kaparjon maga elé, hogy eldughassa magát. Mindhiába, nincs menekvés, s az egyedüli vigasz már csak egy olcsó temetés! Maid újabb és újabb sorok jönnek, ezeknek már sikerül magukat vagy 100 lépésre a drót sövényünk előtt beásni. Repül a föld, még egy gőzeke sem túr gyorsabban, egy-kél perc és a puskagolyó ellen védve vannak. AAár embert nem is . látni, csak a homok túrást. így van mostan vagy 1000 ember előttünk, de már nem ártalmasak. Nehéz tüzérségünk kezdi meg a munkáját s oldalról iparkodik kipiszkálni a mu- szikat a lyukakból. Több ágyúnk ezalatt a visszavonulás útját vágja el előlük. Élve visszamenni már nem lehet, Ez tart vagy 20 percig, a mikor a muszka tüzet szüntet s feltűnnek a piszkos színű, fehér ingek, mindig több és több, végre egy egész zászlóerdő leng a mi jószivű, derék honvédeink elé. Ők is abbahagyják a lövöldözést, mire a muszkák előbujnak és kullognak a honvédek felé. A szemtelenek azonban a drót akadály előtt kézi gránátokkal kezdenek dobálni s újra támadnak. No de erre aztán söpörnek a gépfegyverele meg a puskák. Nincs irgalom, nincs kegyelem, parancs, hogy mindenkit lelőni! A végén mégis meg marad 175 ember. Ezek azután tényleg meg adják magukat, fegyvereiket eldobják, kezüket magasra emelik és rimánkodva könyörögnek kegyelemért. A jószivű honvédnek nincs többé lelke lőni, mert nem Iát ellenfelénél puskát, a muszkák pedig átmásznak a drótsövényeken és mint nyomorult férgek, könyörögnek életükért, reszketnek, fáznak, majd egysorba állnak, vagy térdelnek és úgy rimánkodnak. Honvédeink meg vigasztalják őket s kenyeret, cigarettát adnak nekik. Ezek lassan felbátorodnak s a kérdésekre felelgetni kezdenek. Némelyik már mosolyogni is próbál, de örömük nemsokáig tarí, mert viszik őket édes hazánk felé. Csakhamar megtudják, hogy élve maradnak és nem lesz báníódásuk. Ekkor örvendenek csak igazában az életüknek. Ez volna rövid leírása a mi egyik szép ütközetünknek, mely a napokban volt, de azóta már több, szebb, jobb is akadt ennél, de az én emlékemben ez fog megmaradni mindig, örökre. Ma csend van,de azt hiszem, hogy még nem vagyunk készen. Most már jöhet a muszi, mi készen várjuk őket s reméljük, hogy Csernovitzban ezentúl is mi fogunk járni, kelni és nem a muszka, hiába jött ide az aíyuska, ezen már ő sem s,egit. A jó isten segítségével s honvédeink vitézségével szilárdan tartjuk összes állásainkat, veszteségünk semmi, egynéhány sebesültünk volt csak, pedig a muszka körülbelül 20 ezer ágyúlövést adott le. Reméljük a legjobbakat ! litt es ís o traft.
