Váci Hirlap, 1914 (28. évfolyam, 1-98. szám)
1914-02-25 / 15. szám
HuszonnyolcadiK évfolyam 15 szám. Vác 1914. február 25. VÁCI HÍRLAP PolitiKai lap, megjeleniK szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz, (Iparudvar.) Nyilttér sora öt) fillér. Telefon-szám 17. Bizalmas! A Kormány nem engedélyezi a városoK Köleseméit. Vác sem fejlődhet! Vác, feb. 24. Végre megkapják bizalmas utón a városok a feleletet azokra az írásaikra, amelyeket a kormány kívánságára összeállitoí- íak a legsürgősebb közszükségleteikről. A városokat bizalmas írásban sorra értesili a pénzügyminiszter, hogy kölcsönfelvételi terveiket nem helyesli, mert a tervbevett kölcsönök drágák, ellenük szól a takarékossági szempont, meg az államhitel nemzetközi nívójának következményei. A pénzügyi viszonyoknak a múlt év vége felé kezdődő javulását leginkább talán a városok várták, melyek a legfontosabb szükségletek kielégítésére szolgáló közintézmények megvalósítását reméltéke javulástól. Ez a körülmény megokolttá tenné, hogy a kormány, mely inproduktiv célokr a j százmilliókat tud kipréselni az országból, a városoknak nyújtandó kölcsön ügyével komolyabban foglalkozzék és találjon módot arra, hogy a városok programjába fölvett közmunkák megkezdése lehetővé váljék. Különösen nagyfoníosságu most ez, J mikor sok ezer munkáskéz keres foglal- j kozást és megélhetést, akiken a közműn- I kák megkezdésével segíteni lehetne. De a j pénzügyminiszter ahelyett, hogy egy kis i jóakarattal maga segítene a városokon és j egyidejűleg a munkanékülieken is, inkább j a felajánlott kölcsönöktől is elijeszti őket 1 A városok kapnának már pénzt, amely j ha nem is lenne a legolcsóbb, de mégis lehetővé tenné a közmunkák megkezdését és igy munkaalkalom nyújtását. A pénzügy- miniszter azonban nem törődik a sok ezer munkában sorsával, hanem bizalmasan tudatja a bankokkal és városokkal, hogy nem engedélyezi a drága kölcsönöket takarékossági szempontból és mert azok j az államhitelf rontanák. Más viszonyok közt igen helyes lenne ez az elv, de nem helve^ most, mikor sok j ezer ember kenyeréről és közszükséglet j kielégítéséről van szósmikor az a miniszter hangoztatja ezt a princípiumot, akinek a legutolsó kincstári jegy kibocsátása hét és fél százalékba került. A jelen viszonyok között kicsinyes takarékossági szempon- j tokból sok ezer munkást éhségnek kitenni még ennek a kormánynak sem lehet joga. Most tessék aztán Vácnak kórházat, vágóhidat építeni, csatornázni, vásártért ! parcellázni. Eddig magunk nem siettünk, j hogy tegyünk, most mikor, tenni akarunk j végre: a pénzügyminiszter fogja meg a város kezét, hogy ne haladhasson! Ugyan hogy fogják ezért a kormány fizetett lapjai a Tisza-kormányí dicsőíteni? Líceum farsangja. Művészi hangverseny. Fényes táncmulatság. Lehetetlen — elsősorban is — nem Gal- csek György dr. elnök személyével foglalkoznunk. Annyira összeforrott a Licem neve az ö nevével, hogy a képtelenség akár ez utóbbira s még inkább az előbbire „egymagában“ gondolni. A hús és vér szoros kapcsolata e kettőnek egymáshoz való viszonya. A Liceum minden ténye dr. Gal- csekhez vezet vissza, annak minden sikere elnöke fáradhatatlan munkásságának gyümölcse. S bár a szombati estély a jellegzetességét, fővonásáí a művészektől nyerte, még igy is Galcsek preláíus az első személy, akiről legelsőbb is megemlékeznünk illenék, mint akinek főképen köszönhetjük ezt az elsőrangú művészeti élvezetet. Galcsek elnöknek ez önzetlen szereplésére az ügy érdekében és nem személyi kultusz szolgálatában legközelebb önálló cikkben térünk vissza s ezért most csak egész röviden fejezzük ki őszinte elismerésünket. Sok minden választott el bennünket, — a hangverseny százakra menő közönségét, -- egyéniség, politikai elv, felekezeti különbség, vérmérséklet, helyi politika, mindmind mindmegannyi kategóriába soroznak. Még magáról a művészi szereplésről is annyiféle lehet a vélemény, ahányan csak olt voltunk. Hisz valamennyien más és más mértékkel mérünk. A művészetet magát is egyénileg különféleképpen értékeljük. A fokozali megállapításokban mindnyájan eltérünk egymástól. De abban az egyben egyek vagyunk, hogy dr. Galcsek György, líceumi elnök személye és működése iránti tiszteletünk nagyobbodott, az egyéniségével szemben táplált rokonérzésünk mélységében növekedett. Őszintén kívánunk még számos, számtalan ily sikert, az Isten áldását kívánjuk minden hasonló gondolatára. Idealisztikus férfiú létére reális embernek tartom, a ki nem csak álmodozik, ábrándozik, nem csupán reménykedik, tervez, szónokol, hanem tesz és alkot is. Mégis azt kívánom, hogy valósuljanak meg álmai, ábrándjai is és pedig a magyar kultúra eleven dicsőségére! * Most pedig Írjunk a művész-estről, magukról a művészekről. A ki szakszerű kritikát vár, ne olvassa tovább e sorokat. Nem érzem reá magamat hivatottnak. Pedig ők egytől egyig hivatott aposíalai a művészetnek. Vérbeli művészek egytől egyig. Mindegyiket az a bizonyos isteni szikra űzi, hajtja, a melyet az én toliam nélkülöz s a melynek hijján nem analizálhatom művészetüket. Csupán azoknak az érzéseknek adok kifejezést, a melyeket az ő művészetük bennem, a laikus hallgatóban keltettek és másban is kelthettek. Adler Adelina, Venczell Béla,. Mossham- mer Román és Koncz János. Egytől-egyig telivér művész. Kettő közöttük olyan, a ki már eddig is fényes múltra tekinthet vissza, mind a négy előtt a tündöklő üstökös ismeretlen, de ragyogó útja nyitva áll. Csak felsőbb rendelés térítheti ki missziós útjukból. A mit persze — távolról sem kívánunk nekik. A saját érdekünkben sem. Hisz mi veszítenénk a legtöbbet. Mi — a kiknek életébe — derűt, melegséget árasztanak ők. Ők, a boldogság aposíalai. Mert a boldogságot, legalább is ennek főalkatrészeit, a jó és nemes érzéseket élesztik. Arra a néhány órára megenyhül a szív, felderül a kedély, lelohad a féktelen indulat, lecsillapodik a íúlfeszült idegrendszer, átszellemül a lélek. Hogy mily jótékony hatással vannak mindezek a gyarló emberre, köztudomású tapasztalat. Mindenki érezhette, ha ugyan őszintén vizsgálja érzéseit. Egy ilyen érdeknélküli szép élvezet után órákig, érzésben gazdagabb embernél napokig is megmarad a lélek nyugalma: nem tudja feledni azt a pacsirta éneket s ezért ő maga is szebb hangok énekel, finomabban beszél; hallja még mindig azokat a mennyei hárfa hangokat, melynek folyományaként mennyei boldogságot szeretné látni maga körül e földön is és ezért ehhez méltóan cselekszik; szive még mindig arra a bájos hegedűhangra rezonál, melyet hogy mentői tovább a maga tisztaságában megőrizzen: kerüli a rútat s azt a hegedüszót, melyet az üvegcsörömpölés tesz többnyire disszonánssá; és még sokáig cseng fülébe az az impozáns basszus, mely majd visszaíarja egy ideig az ilynemű, de borízű, duhaj nóíázástól. Ebbmi az értelemben, értékelem én a zeneművészeket, ebből a szempontból íe- j kintem őket a megtisztult érzések apostolának. Becsüljük meg tehát a művészetet, a zenét, a zeneművészet apostolait! Más értelemben is viszonylatban látom az ilyen hivatott művészeket a boldogsággal. Én t. i. a boldogság egy főlényezőjé- nek tekintem, hogy kinek-kinek az legyen a hivatala, a mi a hivatása. Fejleszíessék ki liáí mindenkiben az a bizonyos isteni szikra, a melyet közönségesen hajlamnak, rátermettségnek nevezünk. Az isteni gondviselés igazságos mértéke mindenkiben elhelyezett ilyen valami iránti különösebb rátermettséget. Persze, keveseknek adatik az meg, hogy ezt idejekorán szülőik, tanítóik felismerjék. De törekedni kell, hogy ez mindinkább úgy legyen. Kiki foglalja el azt a helyet, a melyre teste-lelke képesíti, a melyre az Isten adományai késztetik. A haladás gyorsaságának mértéke, a kultúra fejlődése sok mértékben függ ettől. Mert a tucatemberek kezében stagnál, az arra hivatottakéban előtör az általuk képviselt, a tőlük kulíi-
