Váci Hirlap, 1914 (28. évfolyam, 1-98. szám)
1914-05-31 / 41. szám
ü 2 VÁCI HÍRLAP teli, hogy nagyon messze kellene gyalogolni, mire az automobilhoz visszatérnek s mig Dőry vezérkari őrnagy (nagy sárga övvel a vállán keresztül) előttük való ülésen, hátrább a miniszter és Kopriva ezredes foglal helyet. A száguldó autó nyomában két városi fogat a vasúti ezred váci tisztjeivel bizony elmarad, a hogy az érdeklődés közepette a Csáky-úton fel Kisvác felé hajtatnak. A hadügyminiszter majdnem teljesen másfél órát töltött a vasúíezred részére kiszemelt gyakorlótéren. A mint mondják, rendkívüli fürgeséggel bejárta az egész területet, a kétszáz holdat és informáltatta magát. A vasutas tisztek alig győzték követni a gyors járású minisztert. Kopriva ezredes, mikor a kaszárnyánál az autóra szállottak, az egész terület részletes tervrajzát, egy 6—8 kilos kötetet, vette magához s ebből magyarázta a miniszternek, mit, hogyan és hová tervez a gyakorlótéren. A hadügyminiszter, külön is kiemeljük, mindent jóváhagyólag tudomásul vett, helyeselte az országút áthelyezését a vasút túlsó oldalára, a rakodó, kaszárnyák elhelyezését, a már álló két barakk elrendezését. ónkor az alapos és nagyfontosságú szemle, melyen csupán a vasútezred tisztjei vettek részt, véget ért, a hadügyminiszter teljes megelégedését fejezte ki Kopriva ezredesnek és kijelentette, hogy bár inkognitóban van Vácon, nem mulasztja el, hogy a város vezetőjét, Zádor János dr. polgármestert fel ne keresse. Erre bizony nem számítottak a városházán. Ott már délelőtt óta folyt a „puhi- tás“, hogy a kisváci gazdák ne tartsák ki földjeik árát, adják azt méltányosan, mert jön a hivatalos kisajátítás és akkor talán még a most megajánlott árat sem kapják meg. Katonai és civil bizottság egészen benne volt ebben a munkában, mikor hirtelen a hadügymiszfer autója megállolt a városháza előtt. Galcsek György dr., a pénzügyi bizottság elnöke fogadta olt a minisztert (a pénzügyi bizottság tagjait nem volt idő értesíteni a nem várt látogatásról,) a polgármester csak az ajtaja előtt tudta üdvözölni magasrangú látogatóját. A hadügyminiszter megjelenésére természetesen rögtön felfüggesztették a kisváci gazdákkal való tárgyalást s minthogy ez éppen kapóra jött, Krobaíin kifejezést adott annak az óhajának, hogy szeretné, ha békeséges megegyezés útján vehetné a vasútezred tulajdonába a kisváci földeket, melyekneki igazán tetszenek, mert a legalkalmasabb terület a vasútezred céljaira. A miniszternek megmagyarázták, hogy a város általános érdeke is ezt kívánná, de aligha van rá kilátás és a kisajátítás el nem kerülhető. — A polgárság és katonaság jó viszonyára pedig nagy súlyt fektetek! —- mondotta lehangolían a hadügyminiszter. Ezután megkérte Galcsek György drt., hogy itt, a városházán fogadja látogatását mert nincs módjában — sürgős útja lévén - a pénzügyi bizottság elnökének bécsi látogatását a szemináriumban visszaadni. Végül a polgármesterhez fordult búcsúzáskor és szives, meleg hangon kérte : — A vasútezred valószínűleg már júniusban az önök városába érkezik. Kérem ön által az egész város polgárságát, fogadják szívesen s nagyon boldog leszek, ha azt jelentik nekem, hogy Vác közönsége és a város új lakosai megértik egymást! Az autó előállott, a miniszter Dőry segédtisztével öl órakor visszatért Budapestre. Milyen nagy a világ? Neked nagyobb, nékem kisebb. A Te világod nagyobb az enyémnél. Hogy miért? Figyelj reám ! csúnya vén asszony. A féle boszorkány fajta. Mindketten a vízben élnek. Csak táplálékért, áldozataikért jönnek a viz felszínére. A partra csak ritkán jönnek. Akkor is csak pálinkáért. Mert ezt nagyon szeretik. Ez az egyedüli emberi vonás bennük S többnyire ez okkozza a vesztüket. Különösen a viziembernek. Ez jobban szereti. Minden folyóparti falunak, városnak meg volt hajdan a maga viziembere. S inkább féltek tőle, mint óvakodtak. Egyszer — mint a nép mese mondja a viziember a molnárék egyetlen fiát pusztította a vízbe fürdés közben. A molnárék- nál meg lett a szomorúság. Egyetlen reménységüket, örökségüket, utódukat fojtotta a vízbe a víziszony s csak harmadnapra dobta a partra élettelenül, holtan. Megsiratták, eltemették: egyetlen volt magzatjukat. Emléke maradt csak meg s csak a bosszú élt tovább. A viziember ellen, mert — ki más? — ez pusztította el Sokat tanakodtak a malomban, mikép bosszulják meg magukat. A viziember! pedig folyton szidta az anyja, hogy miért nem kegyelmezett meg a molnár fiának, hisz a molnár mindig jó szívvel volt irányukba. Nem egyszer juttattak nekik lisztet, sőt sokszor pálinkát is. A viziszörny azonban csak kacagott s kéjes gyönyörrel monda: „Ilyen szép gyereket már száz éve nem nyeltem el. Ha, ha, ha, . . .!!“ S messze hallatszott a rémes kacagás. Hisz a viz viszi a hangot, messze, messze. Elvitte a malomba is, a hol azután még inkább tanácskoztak, tanakodtak azon, hogy mikép bosszulják meg egyetlen kedvencük halálát. Végre, egy tapasztalt, öreg molnárlegény tanácsára nagy dáridót csaptak a molnárék. Halászlé, túróscsusza, bor, sör s pálinka. A malom nyitva állott mindenki számára. Jöhetett, a ki akart. Ott is volt a falu apraja, nagyja. S mindenki jókedvű volt, még a cigány is húzta. Szólt a zene s a legszebb zene, a pohárcsengés eljutott a viziember fülébe is. De már ennél sokkal elébb: orrához a pálinka szaga. Csak azt akarták a molnárék! A viziember elébb csak a szemét, majd az orrát is kidugta a Dunából s úgy nézte vágyakozó pisllantásokkal a vig mulatóst, ez evés- ivást. S mindegyre közeledett a malomhoz. Az anyja hiába tartóztatta: „Ne nézz oda! Ne menj oda! Hisz csalafintaság az egész! Téged akarnak csak a vízből kicsalni. Tudják, hogy a szárazon elbánhatnak veled. A fiuk miatt. Ne menj no!“ Nem hallotta ezt a viziszörny. Közeledett mindinkább közeledett a malomba, a pálinkához. Nemcsak feje, fél teste is künn volt a vizböl. A malomból már többen látták is, hogy a kis ujjából csöpög a viz. Az asszonyok keresztet hánylak magukra. A férfiak annál kurjongattak s koccintgaftak. Olykor-olykor Én még nem voltam messzebb Vác határánál, tudok azonban Verőcéről, Kosdról, Szódról, Tólfaluról. Sokat hallottam, sokat tanultam, még többet olvastam Budapestről, tudok a hazámról, van valami sejtésem Európáról, még halványabb sejtelmem a többi földrészekről. Ismerem a csillagos eget, a Napot, a Holdat. Bámulom, ha nézem ezeket, dolgozik a fantáziám is egy keveset. Tudok valami keveset a Föld állatairól, kevesebbet az emberiség történetéről. Tudok írni, olvasni, jól-rosszul számolni, ismerek néhány száz embert, egy pár növényt. Tudom mi az öröm, jobban tudom mi a fájdalom. Érzem a szegénységet, elképzelem a magam módja szerint a jómódot. Nincs senkim, se szülőm, se rokonom, nincs egy jó barátom. Még ismerősöm sincs. Ez a néhány valami s ez a nagyon sok semmi együttvéve, a volt és jelen életem: ez az én világom, az én kicsi világom. Bezzeg a Te világod sokkal nagyobb! Sok ismeret, nagyobb tudás. Amikről én hallottam, Te azokról saját tapasztalataid alapján tudsz. Nekem sejtéseim vannak, Neked biztos tudatod. Én tudok Amerikáról Te voltál is ott. Hát még mennyi dologról sejtelmem sincs s Neked mindezekről gyönyörű ismereteid vannak. Ezzel is nagyobb a világod. Ezerszer, milliószor többet fogtak fel az érzékszerveid. És ennek alapján agyad termékenyebb, könnyebben, eredményesebben dolgozik, következtet: termel. Folyton bővül a világod, az enyém a csillagos éggel zárul. Azon túl már a menyek országát meg a poklot tudom, Te még előttem ismeretlen világokat találsz addig Nekem véges, Neked úgylátszik végtelen a világ : De nem ! Hisz vannak még Nálad is íanultabbak, tapasztaltabbak. Ezeknek még nagyobb a világuk. Tehát nem egyforma nagy a világ. Mindenkinek más és más. Egyiknek kisebb, a másiknak nagyobb. S az én világom sem a viziszörny felé biztató pillantásokat vetettek s feléje is koccintottak. Ettől egészen elvesztette az eszét. A pálinka izét is érezte már. Most már szentül hitte, hogy elfelejtették azt az esetet, a miért az anyja óva intette ezektől. Még egy-két lépés, egy nagy loccsanás s fenn volt a malomban a viziember. Egyik keze már a pálinkás üveg után nyúlt, száz kéz azonban őt magát ragadta meg. Ö pcd ig — a szárazon tehetetlen — jóformán semmi ellentállást nem tudót} kifejteni. A száz kéz pedig millió ököl módjára ütötte, verte, a hol érte. A molnárék alig juthattak hozzá. Hiszen mindegyiknek akadt kifizetetlen számadása. „Ez az apámért . . . nesze egy a leányomért . . . testvéremért . . . egyetlen fiamért . . . nesze . . . neked nesze!!" Élet is már alig volt benne, de még mindig hallotta a vízből, anyja okos. de meg nem hallgatott szavát: „Mondtam, úgy-e mondtam?!! A mikor már semmi élet sem volt benne, a malomkerékre kötötték. Hogy íoszlassa szét még a csontját is az a viz, melynek erejével annyi száz meg ezer viruló életet elpusztított. így pusztult ki az utolsó viziember. S egy lidércfénnyel több azóta a határban. Most már lekopott nagyrészben a költé. szét máza a vizbefult szerencsétlenekről A költészet helyébe a tapasztalat, a tudás
