Váci Hirlap, 1913 (27. évfolyam, 1-99. szám)

1913-02-16 / 13. szám

2

VÁCI HÍRLAP

ügyes zsebtolvajok sikeres működése ellen fordul. Október 16-ika van. Déli fél egy órakor megtörténik a beszállás, mit nyomban a vonatvezeíő éles füttye követ. A vonat elindul. Eleinte búsan, lomhán ballag, mintha tudná, mintha érezné, hogy utasai lelkében valami mély fájdalom lappang, a melyben él a tudat, hogp szülőhazáját, a bérces rónát, az aranykalászt rengető édes anyaföldel talán utoljára látja . . . elhagyja végleg, talán örökre . . .

Az úton, melyen a vonat elhalad, az őszi szellő suhogása közben marasztalóiag bó- lintgaínak be ablakain a fák sárgult lombjai; a mocsarak csörgedező-vizei mintha azt beszélnék : ne hagyjatok el bennünket, maradjatok velünk, gondoljátok meg, hányszor pihentetek lombos fáink aiaít s ha fáradt testetek üdítő vízre vágyott, mindannyiszor felfrissítettük bágyadt testeteket.

S még igy beszéltek a fák lombjai, a csörgedező kis patak, addig a vonat szakaszába betévedt egy öreg, fekete képű muzsikus, hogy hegedűjével az utasok szivéhez szóljon s a mint rátette vonóját a hurra, búsan, keserű érzéssel hangzott a búcsúdal : „Kitárom reszkető karom ölelni földemet,“ melynek nyomán ott ült az utasok szemén a köny, mely siratta a vonat haladásával mindig messzebb és messzebb maradó édes anyaföldet . . .

Késő délután volt már, mikor a vonat berobogott Sárbogárdra. A régen Ihres „Hallottad-e Sáibogárdon mi történt ?“ kezdetű magyar nóta jutott itt eszembe, melynek ütemeire a magyar faluk legényei vígan roppják a legszebb táncot: a csárdást. De nem soká gondolkodhattam e nóta fölött, mert gondolataimat egy uniformisba öltözött, szigorú arcú ember zavarta meg: a határrendőr volt, mely igazolásra szólított fel. Nem sokat érthetett hivatásához, mert dacára, hogy irataim minden tekintetben rendben voltak, mégis este 10 órakor, mikor Gyékényesre értem, a vonatról leszállított és csak föllebbvalója utasítására térhettem vissza helyemre és folytathattam utamat.

Másnap kora reggel az állomásokon betérő újabb és újabb utitársakkal már nem igen érintkezhettem, mert azok horvátok voltak, igy nem érthettük meg egymás nyelvét. Szürkületkor a vonat ablakaiból hatalmas kősziklás hegyek bámultak felém, melynek csúcsait az alászálló ködben látni sem lehetett. Majd mintegy tíz percig koromsötétség tátongott előttem: a vonat hosszú alagút alatt robogott. Végre kilenc óra tájban gyönyörű festői látvány tárult szemeim elé : a tenger kékes-zöld vizében ott fürdött a felkelő nap bíbor sugara, melyen vígan siklottak tova a számtalan ki- sebb-nagyobb vitorlás csónakok.

Kilenc óra múlt, mikor a vonat berobogott a fiumei állomásra. Már a kiszálláskor a Cunard társaság hivatalnokai várták az érkező utasokat s azok kalauzolása mellett haladtunk a kivándorlási palotába, hol az utasok elhelyezése után a reggelihez ültem. Nem érdektelen az étkezés lefolyását is íeljegyezni. A kivándorlási palota étterme a váci Kúria szálloda nagytermét belső nagyságára háromszor múlja felül. Az utasok párosával vonulnak a terembe, előre kerülnek a nők, illetve az anyák gyermekeikkel, utánuk a férfiak. A reggeli, ebéd és vacsora elköltése idején az étterem előtt egy hatalmas fonográf játsza a

szebbnél-szebb magyar dalokat. Monológokat és kuplékaí ad elő. Mindenki az étterembe való belépéskor egy jegyet (ían- timet) kap, melynek ellenében az ételeket szolgálják ki.

Két napot töltöttem ebben a palotában, de e két nap sem volt unalmas : az iratok rendbehozása, orvosi vizsgálatok, a pénz beváltása s egyéb szükséges leendők elvégzése tette az időt röviddé.

Október 19-én délelőtt 11 órakor ismét a társaság hivatalnokai kíséretében mentem a „Pannónia“ hajóhoz, hol beszállás előtt ismét az angol orvos szemvizsgálatot tartott, melynek megejtése után léptem a hajóba. Délután egy órakor fölszedte a hajó horgonyait és 22 napos útját ekkor kezdte meg. A hajóban három óra tájban ültem ebédhez, mely húslevesből, borsó- főzelékből és kenyérből állott.

Részben anyagi viszonyaim, de leginkább a Cunard társaság előre hirdetett és a m. kir. kormány védelme alatt történő utazás, nem kevésbbé a magyar konyha, az utasok mikénti bánásmódjáról kívántam meggyőződést szerezni s ezek vonzottak a harmadik osztályba. Tapasztalataim, melyeket itt szereztem, méltók arra, hogy a társaság által előre hirdetett kényelmet, bánásmódot megcáfoljam és azt a nagy nyilvánosság elé hozzam, de méltó arra is, hogy a magyar nép drága pénzén nyomatott katalógusokban a kényelemről, az élelmezésről és bánásmódról szóló útbaigazításait csábításnak, hazugnak nevezzem.

Már a beszállás napján kellett tapasztalnom, hogy a „Cunard Magyar Amerikai Vonal“ csak köntös, mely alatt ott lappang az idegen nyelvét nem beszélő egyén réme: az értheteílenség, a mennyiben a hajó személyzete, melynek hivatása a magyar utasokkal való érintkezés, egy, kettő kivételével mind angol és német. Ez még tűrhető. De lássuk sorjában az élelmezést, a szállást, a bánásmódot.

A hajó konyháján három szakács működik. Mondanom sem kell, hogy valamennyi született angol. Ezek készítik az utasok számára az eledelt, melyet — bocsánat a kifejezésért — Magyarországon háziállataink sem ennének meg. A hajó étterme 20 gyalulatlan deszkából készült festetten asztalból és ugyanolyan padokból áll. Teríték rajta nincs. A levest bádog kupákban szolgálják fel és szerencsésnek mondhatja magát az az utas, a ki elé ilyen ut| bádog edény jutott, mert a többi Rozgonyi kardjára emlékeztet, í. i. rozsda inarja, nem ragyog . . . Ugyanilyen kivül-belül rozsdás kupákban szolgálják fel a „pincérek“ a bort is, melynek színe hasonlít a magyar siller borhoz, ize azonban ha van valami az ecetnél is savanyúbb, úgy akkor ez a bor lehet az.

Van a harmadik osztályú utasok mellett van ápolónő is, kinek minden szemre való magyar legényre van gondja, csak éppen az ápolásra nincs. Ezt onnan állíthatom, mert feleségem „tengeri betegségbe“ esett és nyolc napig fekhelyéről képtelen volt a felkelésre. E nyolc nap alatt a m. I. ápolónőkisasszony feléje sem tekintett és talán mindaddig tudomást sem szerzett nőm állapotáról, mig a nyolcadik napon hozzá nem fordultam ételért nőm részére. E kérésemmel úgy, látszott, hogy háborgatom kacsinlgatásaiban, mert egyszerűen eluta- , silóit és csak akkor juthatott nőm az ételhez, mikor a panaszkönyv keresésére in- duíam.

A mi a szállást illeti, az úgy van elrendezve, hogy a nők a gyermekekkel a hajó orránál, illetve elején emeletes ágyakon, melyekben csak egy szalmazsák van, nyernek elhelyezést. Takaróul pedig minden egyénnek egy lópokróc szolgál. A kiadott katalógusban nem feledkeztek meg említést tenni arról, hogy lehetőség szerint a családok külön kabinban szállásoltalak el, de ez a lehetőség mindenkorra ki van zárva, mert a hajó egyáltalán nincs is kabinokra felosztva. Együttesen alusszák át éjszakának idején a cigánynők a jobb megjelenésű nőkkel álmukat és ugyancsak óvatosnak kell lenniök. hogy a mindenki által megvetett, sőt gyűlölt szegény kis fehér állatkáktól megmentve legyenek.

Nem feledkezhetek meg azonban a hajón uralkodó tisztaságról sem. Minden étkezés után a hálótermet és éttermet fölsu- roiják. Ilyen súrolás alkalmával az utasokat (még zivataros esős időben is, mikor mi otthon a házőrző ebet is sajnálnánk kitessékelni) a fedélzetre kergetik, — nem túlzóm, mikor azt írom, hogy kergetik, mert nem egyszer hallottam, mikor a nem éppen hízelgő „mars“ szóval ürítették ki a háló- és éttermet, ■— hol a szélvihar következtében több férfi utas búsan tekintett kalapja után a hullámzó tenger habjaiba, a mint az búcsúzás nélkül hagyta el gazdáját.

Október 21-én délelőtt 10 órakor a földrengés következtében néhány évvel ezelőtt elpusztult, de ma már nagyobbrészt újból felépített Messinában kötöttünk ki. A déli nap forró sugara tűz a hajó fedélzetére, honnan gyönyörű látvány kínálkozik a természet alkotta kösziklás olasz városra. Látni azonban még ma is a rettenetes pusztulásra emlékeztető füstös égett romokat; de látni a mesteri kézre valló remek alkotásokat, a mint azokat a hegyoldalba épített tetőtlen házak mutatják.

Az ember emlékezetében még vissza sem gondolhatott tökéletesen a természet rémes pusztításaira, már is 22-én reggel fél hét órakor egy másik olasz kikötő városban: Palermoban gyönyörködtethette

szemeit. A reggeli órákban a déli gyümölcsök kábító illata járta be a hajó födelét, kikötés után pedig az olasz gyümölcskereskedők csónakokba szállva hozták a hajóhoz a narancsot, almát, fügét. Kosár számra vásároltak.

Október 23-án reggel fél nyolc óra volt, mikor a hajó az olasz városok legszebbi- kében, Nápolyban kötött ki. Nincs toll, mely le tudná Írni e város szépségét és gyümölcsökben rejlő gazdaságát. Bármiképen szeretné az ember e várost ismertetni, az mind csak abban az egy szóban összpontosul, hogy gyönyörű. S mit érthet az ember e szó alatt? Azt a mi az ízlésnek, a szemnek vágyait mindenben kielégíti. És ezt Nápolyban az ember megtalálja.

De a mint elhagyjuk Nápolyt, Itália díszét, komoly hangulat támad a hajón. Az ügyeletes tiszt egy matróz kíséretében végig járja az utasokat kezében a mentő övvel s bár a megértés nehéz, mégis kioktatják annak veszély esetén való használatára, kezelésére.

Október 26-án végleg el hagytuk Olaszországot és este hat órakor már Spanyol- ország kikötő városában: Almeriában álltunk meg E város sem marad hátra Olasz-