Váci Hirlap, 1913 (27. évfolyam, 1-99. szám)
1913-09-24 / 73. szám
Huszonhetedül évfolyam 73. szám. Vác, 1913. szeptember 24. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Gróf Csáky Károly-nt 4. sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora öO fillér. Telefon-szám 17. 1.000,000-s Vác város háztartása. Vác, szept. 23. Madarak távozása idején, kitudj a hányadszor, lelkiismeretes pontossággal állít be Fóti Gyula számvevő „Vác rendezett tanácsú város háztartásának költségvetési előirányzatával.“ Évről-évre több, nagyobb a munka nemcsak a füzet terjedelmében, hanem főleg abban a művészi techniká- zásban, hogy a rettegelt pótadó ne kövesse érzelmeit s ne lépjen magasabbra a múlt évinél. És ezt az óriási munkát a költség- vetés realitásának veszélyeztetése nélkül évről-évre csodás türelemmel, még bámulatosabb rátermettséggel végzi Fóti Gyula, kinek pénzügyi tudását igazán akkor fogjuk értékelni, midőn megúnja a végtelen számsorokat és a veszekedő adóalanyok nem találják majd meg pontosan hivatalában, mert nyugalomba vonult. Ez az idő azonban legyen minél távolabb, mert elfogulatlan szemlélőnek látnia és tudnia kell, hogy városi és állami érdekeknek hűségesebb sáfárja nincs ennél a csendes, munkás tisztviselőnél, a kit ma, midőn keze alatt a milliót először érte el Vác háztartása, munkálkodása közben tisztelettel köszönt a város lakossága. Tehát egy millió! Beléptünk az igazi nagy magyar városok sorába, melyek büszkén tekintenek át számsoraikon és — haladásukra hivatkoznak,"melyek az egy, vagy több milliós költségvetést megkívánják. És tít szeretnénk egy igen szép gondolatot most már megvalósítva látni: A milliós költségvetést akár függelékként, akár elől- járókép gyönyörűen egészítené ki a — polgármesteri, vagy ha éppen jobban tetszik : a pénzügyi bizottsági program és kritikai tájékoztató. A miről a város vezetői mit sem tudnak: úton, útfélen mennyi hívatlan kritika hangzik el, mert nincs útmutatás, nincs vezető fonál arról, mi fog történni ebben az esztendőben, mire van pénzünk. És mi a tervezés, mily gondolatok foglalkoztatják az öreg városházát a város fejlesztésére, a polgárság boldogulására. Lehet, lesznek, a kik ezt a gondolatot nem tartják beilleszthetőnek a minden évben megjelenő száraz költségvetési előirányzatba, de ezek ellenébe vetjük, hogy régebben, újévkor polgármesterek szokása volt a tisztikart és a bizottságokat az üdvözlés visszhangjaként informálni a titkos jövő teendőiről. Ezek a megnyilatkozások évek óta elmaradtak, ezért úgy fest ma a közigazgatásunk, mintha csak a csendes adminisztrálásra rendezkedett volna be. A nagy koncepciókról csak kevés ben- fentes tud (ezek is szavukat alig hallatják) igy tág terel és alkalmat adnak, hogy a jogos kritika mellékutakon egész más következtetéseket vonjon le, mint a minőt a városát szerető polgár még hallani sem akar, de meghallgat, hogy igazán és végleg — elkeseredjék. Megbántanék azokat a tiszteletreméltó vezéreket, kikhez az igazi nagyrabecsülésen kívül az őszinte baráti érzés is fűz, ha azt állitanók, hogy manapság nálunk csak a személyeskedésbe fúló sajtónak van visszhangja. De negativ bizonyítva: a jóra és nem kiáltozásra, rágalmazásra berendezett újságoknak szavát, a minek mégis csak van gyökere a közönségében, mert hiszen ha nem lenne, nem is olvasnák, mikor hallgatták meg ? A stereotip „pusztába kiáltó szó“ — váci újság. Nem is várjuk tehát ismét a közérdeket szolgáló gondolatunk honorálását. Lemondás azonban — nincs. Mert a hogy végig lapozzuk a régi sárgult újságokat, büszkén mondjuk a Váci Hírlap egy-két évtizedes lapszámait, látjuk, hogy az eszmék megérnek, sőt meg is valósulnak. A mit a ma gúnyos, lenéző mosoly fogad, azt a holnap megszivlelésre méltónak és a holnapután már kivitelre érettnek lát. Bizony, az is a későbbi évtizedek vizsgálódásának tárgya: miért volt gyűlöletes anno 1880-tól a mindig okoskodó sajtó? * A mit az 1914-ik évi költségvetési előirányzatról még mondani kell, az tiszta statisztika. Örvendetes, hogy a pótadó marad a régi. Épen ezért a szükséglet szerepel az első helyen 600,555 K 43 fillérrel, a fedezet második helyen 461,251 K 62 fillérrel, a hiány 139,303 K 81 fillér, mely pótadóból fedezendő. Ezjjakét „álláspont“ már többé helyet nem fog cserélni, mert egy haladni vágyó, szegény város, minő Vác is, pótadót nem nélkülözhet. Hát szegény a mi városunk? Erre is felel a költségvetés: Jövedelmező ingatlana van 1.039,281 K értékben, nem jövedelmező 109,298 korona. Értékpapír és alapítványok 369,499 K, jogok 1.180,000 K értékűek. Jövedelmező ingók 565,673 K, nem jövedelmező ingók 26,929 K. Ezek összesége 3.290,690 korona s erre tartozik a város csak 857,528 koronával. És itt látjuk a mi várospolitikánk félénkségét. A nehéz viszonyok között úgy lavíroznak, hogy a jövő generációt nem terhelik meg anyagi kötelezettségekkel, pedig a ma alkotott intézményeket a mi pénzünkön inkább a jövendő polgárság élvezheti ki egészében. A költségvetés realitását jellemzi, hogy a bevételek minimálisan vannak felvéve, így a jogokból 234.699 koronát, ingók és ingatlanok jövedelméből 64,336 koronát külön kivetésekből 46,885 koronát, rendkívüli bevételekből 60,000 koronát várnak. Ezzel szemben a személyi kiadások 112,261 koronát tesznek ki, az adó, illetékek 154,421 koronát, a gazdaságiak 132,226 koronát, egyházi és iskolai célokra a város 3J,105 koronát költ, az egészségügyi kiadások csupán 11,550 koronát emésztenek fel, a tartozásokra 54,297 koronát fordítanak. 1913-ban 438,236 korona volt a bevétel előirányzata, jövő évben ez 461,251 koronára emelkedett. Ezzel szemben 1913-ban 572.450 koronával szerepeltek a kiadások, 1914-re 600,554 koronát vettek fel. A művész lelke. (Felolvastatott a váci kát. líceumban.) Irta : Dr. Kisparti János. 2. Nemzeti imádságunkká vált a magyar költőkirálynak Vörösmaríynak szép ódája a Szózat. Sokat szenvedett nemzetünk dicsőséggel és gyásszal teli története vált ebben imádsággá a melancholikus, a jövőt sötéten látó költőnek ajkain. A mi ebben a költeményben értelmünkhez szól, azt a magyar történet néhány mondatban foglalja össze és abban az elemi iskolás kis könyv- vecskében sokkal érthetőbben meg van, mint a költeményben. De a költő nem tanítani akaTja a hazaszeretetei. Ő nagy nemzeti átalakulások, viszontagságos körülmények között érezte, hogy mivel tartozik a magyar ember hazája iránt, a hazaszeretet lelkének élménye lett s ezt adta költeményében. Tudhatjuk a történetet, ismerhetjük a verselésnek a technikáját, a Szózatot csak akkor élvezzük, csak akkor lesz ránk hatással, ha a költővel együttérzünk. Petőfinek a szüleire vonatkozó költeményei csengő-bongó rímeikkel, átlátszó szerkezetükkel, esetleg humorukkal leköthetik valakinek a figyelmét, de mindezeken kívül találunk ezekben a költeményekben olyasmit, a mit nem lehet a poétikából megtanulni, a mit érezni kell, hogy a költeményeket élvezhessük: Petőfi lelkének lángoló élményét: szülei iránt táplált szeretetét. A költői alkotást nemcsak érteni, hanem érezni is kell. Érzés nélkül a költemények üres frázis halmazok, semmit mondó szóvirágok lesznek, mig ha szivünkkel értelmezzük azokat, a legegyszerűbb képek is sokat jelentőkké, kifejezőkké válnak. És ez az, a minek a^megismerésére nem tanít meg a tiszta ész logikája, a mit kifejezni leírni, elmondani nem, csak érezni tudunk, ez a költő lelke. így van egy másik művészi ág termékeinél : az ének és zenénél is. A legnagyobb zeneköltők legkiválóbb alkotásai merő hangzavarnak tűnnek fel azok előtt, a kik a melódiákon át nem érzik meg a művész lelkének élményét, mig máskor a legegyszerűbb melódiák az érzelmek egész viharát korbácsolják föl a megértő lélekben. A költeményben a rímek csengése, a ritmus szabályossága van reánk hatással ? Van, valami más, a mit megérzünk a zenében, mint abban a bús magyar nótában, a miről a nem magyar bámulva kérdezheti: Mi azon a sírni való — hogy a ménes ott delelget — valahol a csárda mellett ? Mi
