Váci Hirlap, 1913 (27. évfolyam, 1-99. szám)
1913-04-30 / 33. szám
Huszonhetedül évfolyam 33, szám. Vác, 1913. április 30. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Ny Szerkesztőség és kiadóhivatal: Qróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) ilttér sora 50 fillér. Telefon-szám 17. HÖLGYEK váci kis parlamentje. Vác, április 28. — Gyűlés van az óvodában ! — kiáltással röppent szét a sok apróság három óra után a nőegylet vidám gyermek-zsivajhoz szokott otthonából és rögtön rá egymás után komolykodó úri hölgyek gyülekeztek, alig hogy idő volt a kis székeket nagyokkal pótolni. — Miért oly sokan vannak együtt ? kérdem álmélkodva — hiszen még négy óra sincs! — Csitt! csak csendesen, hangzik a felvilágosítás, Lukács István cselédoíthont tervez, azt jöttünk leszavazni! Kedvesen őszinte vallomás, vájjon van-e okom tovább kérdezősködni, mikor pont oda jutottam, a mit tudni akarok, A női szemek megvillannak hozzá, a vallomáshoz, mintha mondanák (de ezt csak kombinálom:) Most az egyszer megfizetünk a cselédszekaíuráért! És várom a „fizetést.“ Miként vihar előtt a csend és nem mozdul a falevél sem, úgy az ovoda gyermeklármájához szokott terme. A síructollas kalapok alatt vagy várakozva hallgatnak, vagy suttogva mondják el apró megjegyzéseiket, de aztán megint a bántó csend. Mintha nem is hölgyek gyülekezete lenne! Legtöbb szava köztük egynek van., az is férfi: a titkár Lukács István, a kit oly ritkán látunk, hát mindenkinek tud kellemest mondani . . . Elvégre a hölgyek gyűlésében vagyunk. A bántó csend, a mi most megint megüli a széksorokat, feltűnik a titkárnak s kedvesen könyörögue mondja: — Még öt percet várjunk, hátha jön érdeklődő ! Pedig már majd minden szék elfoglalva, majd minden arcon türelmetlenség. És ezt látva dr. Freysinger Lajosné elnöknő ke- j rek mondatokba kezd : köszönti a nőegy- | let gyűlését, köszöni a szokatlanul nagy érdeklődést. Ennyi az elnöknő szava, azután a mi következik két órán át, az kevés megszakitássai Lukács Istváné. De előbb egy csomó sablonon kell átesni: A titkár alapszabályválíozásokaí javasol és azok stílusát javítja. A pénztári jelentésről is szól, hogy harmadfélezer korona bevétel mellett majd ennyi volt a kiadás, a felesleg tizennyolc korona múlt évről. Farsangi bál nem volt, szinelőadás nem volt, a jövedelem nem szaporodott, majd máskép lesz a jövőre. Azután teljes bizalommal a mai vezetők-iránt újra megválasztják az egész tisztikart, jövő évben az uj alapszabályok szerint azonban már nem egy, hanem három évre választanak. Hogy aztán a taggyűjtésről lett szó és buzgó hölgyek egymás után jelentették be, hány tagol szereztek, megélénkült a némaság: éljenezni kezdtek, a mi harmincegy uj tagot jelentett, de jelentette azt is, hogy a hölgyek szeretnék a váci jótékony nőegyletet a régi fényében látni, a mikor a családapa szivét nem ezerféle anyagi gond tépte és mellékesen harminc jóságos egyesület, hanem a dicső múltú nőegylet báljának sikere . . . Ezek után eljutottunk a közgyűlés végéhez, az indítványokhoz, a mi pedig hosz- szabb, sokkal hosszabb volt, mint minden egyébb, de legalább a tagokat érdekelte. Özv. Jolészi Cházár Károlyné, a magyar siketnémaokíatás megindítójának egyik leszármazottja, már a múlt évben indítványt nyújtott be a váci jótékony nőegylethez cselédoííhori létesítése iránt. Talán már el is felejtette indítványát, de Pista bácsi végtelenül udvarias és kötelessége volt rá kitérni és hozzá fűzni, hogy kapcsolatosan neki is vannak tervei ... A női szemek villogni kezdtek ismét és a páratlanul naiv indítványt csendes mosollyai kezdték hallgatni. íme egy, két részlet belőle: Legyen cselédotthon Vácon, a melyben a szegény szülők gyermekeit, az állam állal átengedett (?) árvákat cselédeknek nevelik. Nem az egyenruha és a jól, divatosan fésült haj, hanem a háziasszonyoknak szükséges „tökéletes“ cseléd nevelése legyen ebben az intézetben fontos. Főzni, sütni, vasalni, mosni tanulnak majd. Az intézeten kívül állók is bejárhatnak, ha fizetnek. A kiket a cselédoíthon elhelyez, azok csak úrnőik társaságában mehetnek sétálni. A házban kosztoló férfiakkal nem találkozhatnak. Az intézetnek kell igazgató, titkár, szakácsnő, mosó, vasaló, főző és még néhány más tanítónő ... No de ezt már nem bírták a hölgyek nevetés nélkül: nevettek, nevettek szivükből. Szívesen konstatálták, hogy igazi humanizmus vezette Jolészi Cházár Károlynál, de hogy többek közt a sok terve közt mosó-tanárnőt alkalmazzon a cselédotthon, azt már nem bírták el és nevettek szivük egész őszinteségével. Pista bácsi meg is mondta (bárha ideális lelke fájt érte,) hogy mindez ma lei nem vihető, de a váci cselédoíthon alapját megvethetik. És pedig így : tűzzön ki a nőegyleí négy hosszú ideig szolgáló cseléd jutalmazására tiz-íiz korona pályadijat, adja át ünnepélyesen (talán a vármegye alispánjának felesége eljön ezt a nagy munkát teljesíteni) aztán legyen a ligetben népünnepély és vásár, annak a jövedelmét évről, évre a cselédoíthon javára fordíthatnák . . . — Tessék az eszméhez hozzászólni — egész őszintén! kérlel most a titkár. Mély csend, a melyet az óvatos hang tör meg nagy sokára: — Talán az elnöknőnk elmondhatná a véleményét ez ügyben ? ! — Oh kérem, én majd csak az utolsó leszek — mondja dr. Freysingerné előzékenyen. Mit volt mit tenni erre a diplomatát is megszégyenítő ügyes riposztra, mint egymás között vitatni az ügyet. (Meg kell állapítani, hogy . . . ámbár szónok nem vagyok! felkiáltással egy hölgy sem kívánja a vezető szerepet a nőegyletben, de annál lelkesebben kezdődik a szomszéd — ka- pacitálása. Mintha bizony nem lennének egy nézeten!) A vitatkozásból nagy nehezen lehet egy-egy töredéket elkapni: — A nőegylet egész bevétele alig háromezer korona és mi vágjunk ilyen vállalkozásba ! — Majd a mai cseléd eltűri a felügyeletet ! — És hogy a mi pénzünkön tanítsuk! — Szépen megy majd a leány „intézetbe“, mikor örül, hogy a szülői gyámkodás alul szabadult! Bocsánatot kérünk, de ennél sokkal több és érdemesebb és jellemzőbb felkiáltások hallatszottak, de egyszerre nincs az a gyorsíró, ki lestenografálni tudná a vélemények különféle, de most az egyszer egyöntetű megnyilvánulását. Csak egy női hang kérő, suttogó szava hadik most: — És a titkár úr milyen cselédet fog jutalmazni a tiz koronával? — Legalább is a ki húsz évet szolgált egy helyben! — mondja őszinte meggyőződéssel Lukács István. — Óh, óh, szállnak feléje a vélemények, nem lesz elég két esztendő? Pista bácsi magának nincs háztartása? Mit szaporítsam a szót? Az úrnőknek nem kell sem testüknek, sem lelkűknek cselédoíthon, sem cselédjutalmazás, leszavazták szivük egész melegével, őszinte érzésével. Lukács István idealizmusát azonban le lehet szavazni, de nem lehet leverni. Most hat egyszerű indítvánnyal állt elő. A váci leányokat akarja a nőegyleí kebelébe bevonni. Az apró gyerekek nem mosdanak, legyen egy leányagiíáló bizottság, a népet fel kell a higiénia áldásáról világosítani, itt vannak a leányok, felolvasásokat kell tartani, jók erre a leányok, francia, angol, német nyelvet kell taníttatni minden családban, ez is váci leányokra tartozik, íag- gyüjíést kell csinálni a nőegyleínek, senki sem alkalmasabb, mint az összes váci leányok, mulatságot, szinielőadást kell rendezni, erre is a leányok kellenek. A hölgytársaság kábulían hallgatta, mit vár a titkár a váci leányoktól, (A váci leányok olvasva e sorokat pedig máskép fogják fel mondván: Pista bácsi mégis a mi emberünk!) Mit szaporítsam a szót ? — Gyönyörű eszmék! — Aranyba kell foglalni! — Lelkes egy ember! — Nem mehetünk túl anyagi erőnkön! és ennyi összhang után megint egy nézeten, a tagadás álláspontján voltak..
