Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)

1912-04-07 / 28. szám

2

V A C í HÍRLAP

kitűnő borait (híres borait ismerték Vácon) azután vendégül látta az egész bizottságot. A fényes ebéd, vagy a nyomát követő a klasszikus időkre való visszaemlékezés okozta-e, de tény, hogy a vendégszerető házigazda hivatalos funkciót teljesítő vendégei gyakran elfelejtették kötelességüket s mig egyik percben Markovics jóizű erőszakolással kínálta a szerénykedőket dús asztalán, a másik pillanatban már sietett a szomszédos terembe, hogy a kellemetlen időbe jött árva szavazó titkos szavazatát elfogadja. Ezeknek a ritka aranjuezi napoknak a Forgó—Preszly megyebizottsági tagválasztás vetett véget. Addig patriarkálisan, szinte kinevezéssel ment, ennél a választásnál kezdődött a megyebizottsági tisztségért ga küzdelem. A titkos szavazás dacára megtörtént az ritka eset, hogy a két jelölt egyforma szavazatot kapott és Markovics Lázár elnök, bár a törvény előírja, hosszas kapacitálás után sem hirdetett eredményt. Az első felső forum természetesen megsemmisítette a választást, újat rendelt el. Ettől kezdve Markovics Lázár nem volt többé kapható semmiféle közéleti tevékenységre.

Politizáló kedve lassan ellohadt, de megmaradt szédületes históriai tudása. Erről kötetet lehetne Írni. Soha, egyetlen történelmi tényt nem lehetett előtte említeni, hogy azt Markovics jooban ne tudja. És hogyan tudta ! A „Századok“ egy-egy aprólékosságig kidolgozott cikkéhez Markovics Lázár még mindig tudott kritikai gondolkodással jellemzőt hozzáadni. Hol tévedt a történetiró, azt is megmondta és mindent oly természetes, logikus •előadásban. A következő percben pedig már uj kort világított meg, uj kornak újabb embereit, minden évszámával, napjának pontos megjelölésével ! Érdes, erős hangon beszélt, néha egy pillanatra megállt, mintegy a gondolatai összeszedésére és szinte várta az ellenvetést, hogy történelmi tudása gazdag tárházából lecsaphasson napfényes igazát igazolván.

Rideg ravatalánál is meg kell vallani, hogy Markovics Lázár imponáló egyéniség volt. Pedig az életrajziró igen keveset fog róla feljegyezni. Annyit, hogy 1835. december 16-án született s 1859-ben szentelték pappá. Négy évi káplánkodás után (plébános nem volt) 1864-ben a püspöki aulába került mint iktató s négy évre rá már a püspöki iroda igazgatója

(Keinemczky szerint a szlávoknál,) hogy a pap szakácsnéja indul el körútra a faluban tojást szedni, mivel ez bent van az illetmények között.

Husvét napján a legtöbb keresztény családnál szokásos, hogy tojást is szenteltetnek. Ezekből a szentelt tojásokból is adnak némely helyen a papnak tisztelet jeléül. Másutt azt mondják a gyermekeknek: „Mikor a harangok Rómából visszajönnek, piros tojásokat hoznak magukkal." Van is ám rohanás a naiv fiatalságnál, midőn meghallja az első harangszót nagyszombaton. Ki a kertbe és a rétre, hogy ott megtalálják azokat a tojásokat, a melyeket a harangok repülés közben elhullattak. A svájci alföldön, meg a sváb bajor medencében lakó népeknél az a hit terjedt el, hogy a piros tojásokat a „húsvéti nyúl“ hozza a világra, a mely azzal a csodás tulajdonsággal van felruházva, hogy husvét éjjelén tojásokat rak a kertbe a virágok közé. Abban nem is kételkedhetünk, hogy minden gyermek vérével esküszik ennek a csodálatos tállatnak ilyen bőkezű tulajdonságára.

(Folytatása vasárnapi számunkban.)

lett. A jószivű Peitler Antal oldalán dolgozott, ő is neveztette ki 1875-ben a székesegyházi asztalról nevezett kanonoknak. 1876-ban az egyházmegyei elemi iskolák tanfelügyelője, a kegyes alapítványok kezelője lett.

Azután emelkedett évek hosszú során át az első kanonokságig. Mig fiatal kora a munkába telt, öregségére megszerezte magának azt a gondtalanságot, hogy ne foglalkozzék mással, mint a mit neki az őrkanonoki stallum előirt. A reggeli káptalani mise, a délutáni vecsernye igen-igen ritkán nem találta helyén, azután sétáinak, barátainak élt. Nem is zavarta nyugalmas, csendes életét sokáig semmi más, mint a jó emlékű Virter Lajos dr. nagyprépost halála. Rangban legidősebb volt, ő következett arra tisztre, meiy minden kanonoki stallum között a legtöbb gonddal és munkával — bár a legszebb jövedelemmel is — van felruházva. A kívülállók, a felületes szemlélők egész természetesnek vették a legritkább esetet, midőn Markovics Lázár lemondott a nagypréposti tisztről, megmaradt őrkanonoknak. Ennek pedig története van, a mely igaz valóságában csak a késő kor fog egészében megismerni. Csak annyit tud teljes hitelességében a külvilág, hogy alapos nézeteltérése volt az aulával, a melyet bizony ő nyilvánosság előtt is nem késett a maga őszinteségével hangoztatni. Nem kívánt sem előmenetelt, sem kitüntetést, pedig nemcsak joga lett volna hozzá, de meg is kínálták azokkal. Ezekről azonban nem szólt soha, mert talán úgy tartotta, hogy az ő belső kis világa a nagy nyilvánosság elé nem tartozik. De két tényt mégis meg kell említenünk. Az egyik akkor történt, midőn tizenkét esztendő előtt gr. Csáky Károlyt installálták az ősi váci püspöki székbe. Akkor a Kúrián hatalmas bankett zárta be az ünneplés sorát. A banketten tömérdek felköszöntő. És mikor már senkit sem akartak meghallgatni, felállott Markovics Lázár, klasszikusan szép beszédet mondott a Csákyak történelmi szerepléséről Csáky Károly grófnak. A sok szónoklás közt a legszebbek egyike volt, azóta sem szerepelt nyilvánosan. Azóta történt a neheztelés. A másik: gróf Csáky Károly megyés püspök ma megy első kanonokjának végtisztességadására s az egyház előirt temetési szertartást személyesen végzi.

*

Markovics Lázár szerdán vett részt utoljára a székesegyházban lefolyt nagyheti szertartásokon. Csütörtökön már rosszu' érezte magát s orvosa nem engedte a templomba. Délután még tarokkozott. Vacsora előtt kijelentette, hogy végrendelkezni akar, mert érzi, hogy vége következik, Dr. Matisz Dezső kir. közjegyzőt hívták hozzá, a ki Markovicsot Íróasztalánál találta : a végrendeletét készítette. Sejtése valóra vált. Pénteken reggel felkelt ágyából és felöltözött. A folyosóra meni, de összeesett s bevitték szobájába, a hol néhány perc alatt kiszenvedett.

Végrendeletét pénteken délelőtt hirdették ki. Végrendeleti végrehajtóul dr. Galcsek György szemináriumi kormányzót, kanonoktársát nevezte meg. Mintegy 140—150 ezer koronát kitevő vagyonáról, mely nagyobbrészt részvényekben fekszik, rendelkezik. Az összes vagyonát a káptalan nemo-kasszája örökli, de meg- hagyja, hogy rokonsága abból évi járadékot húzzon. Igen szép könyvtárát a kát. körnek adományozta.

Az elhunyt végrendeletében meghagyta azt is, hogy holttestét boncolják fel. A boncolás pénteken délután ment végbe, dr. Hörl Péter( dr. Lencsó Ferenc végezték s jelen volt dr.

Rapcsák Imre is. A halál okául érelmeszesedést állapítottak meg.

A székeskáptalan a következő gyászjelentést adta ki az elhunyt társáról : A váci székes- egyházi káptalan szomorú szívvel jelenti, hogy szeretett kartársa, nagyságos és fötisztelendő Markovics Lázár casa-nova-i c. apát, olvasókanonok a szentségek ájtatos felvétele s rövid szenvedés után életének 77-ik, áldozópapságának 53-ik, kanonokságának 37-ik évében folyó hó 5-ikén reggel fél hat órakor visszaadta lelkét Teremtőjének. Az Istenben boldogult földi maradványai folyó hó 6-ikán délelőtt 10 órakor fognak a halottas háznál (Constantin-tér) előzetesen beszenteltetni és folyó hó 7-én délután fél öt órakor őnagy- méltósága a megyés főpásztor által ugyanott végzendő gyászszertartás után a középvárosi temetőben, a boldog feltámadás reményében nyugalomra helyeztetni. Az engesztelő szent mise-áldozat folyó hó 10-én délelőtt kilenc órakor mutattatik be a székesegyházban. Vác, 1912. április hó 5-én. Az örök világosság fé- nyeskedjék neki !

HireK.

Olasz fagyialtos tripoliszi levele.

Emlékezhetnek rá olvasóink, hogy a múlt nyáron három olasz fagylaltos is járt városunk utcáin hangosan, olaszos kiejtéssel kinálgafva a gyerekeknek fagylaltjukat. A három olasz közül az egyik, a legfiatalabbik azonban már augusztus vége felé eltűnt városunkból s azóta nem is láttuk többé Vácon. Ezt a 25—30 éves olaszt „Lajcsi bácsidnak hívták a gyerekek s őt szerették a három közül a legjobban részint azért, mert talán a legjobban is mérte meg a krajcárára hideg édességet, részint pedig azért, mert mindig szívesen eléve- lődött, elmókázott olasz énekekeivel és ugrán- dozásaival az utca-gyerekek előtt. A másik kettőnek rosszabbul is ment az üzlete, mert öregebbek, mogorvábbak voltak s bizony néha rá-rácsaptak a fagylaltos fakanállal a piszkos gyerek kezekre. Egyszóval „Lajcsi bácsi“ volt a váci nebulók, inasok és ujságárúsok kedvence.

Most virágvásár szombatján aztán hosszú távoliét után ismét megjelentek az utcáinkon az olasz fagylaltosok, de csak a két öregebb Lajos bácsi nélkül. Kedvetlenül tologatták kis kocsijukat a hideg esőben és senki sem vásárolt tőlük. Másnap aztán, hogy kisütött a nap, vevők is akadtak. A Széchénny utcában állott a kis taliga három-négy gyerek-kuncsafttól körülvéve.

— Fagylaltos bácsi mondja csak, hol van a Lajos bácsi ? — kérdi az egyik kis fiú. A kérdezett olasz pedig elszomorodik e szavakra s igy válaszol:

— Szegin Lajos pácsi hopra menje Tripoli! — Egy gimnazista fiúcska is ott állt a vevők között, a ki rögtön figyelmessé lett a Tripoli szóra s tovább kezdett érdeklődni Lajos bácsi sorsa után. Az öreg olasz azonban nem tudott felelgetni a kiváncsi gyermek kérdéseire, de hogy mégis kielégítse őt valahogyan, előkeresett a belső zsebéből egy gyűrött, piszkos levelet s odanyujtotta a kis gimnazistának. Ez persze mint szenvedélyes bélyeggyűjtő rögtön a levélbélyeget kezdte vizsgálni s fölcsillant a két szeme, a mikor meglátta a tripoliszi bélyegzőt. El is kérte a levelet az öregtől, hogy levehessc róla a ritka bélyeget, de az öreg