Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)
1912-12-22 / 99. szám
VÁCI H1HLAP egyesek, mint az összesség érdekeit ne képviselné. Egyedül mi állunk elhagyatottan, árván, nem törődünk egymás bajaival, még a magunkéval sem, myrt nem ismerjük a régi igazságot, hogy az egyesek baja végeredményben az összesség terhe. Most az uj adókivetés előtt a tizenkettedik órában sürgősen hívom fel kartársaimat, ébredjenek letargiájukból és ragadják meg ezt az alkalmat, hogy egy egyesülést hozzanak létre, mely hivatva legyen összérdekeinket támogatni és ístápolni. A mi egyesülésünknek még költségesnek sem kell lennie, tekintettel a tagok nagy számára, a dijak igen alacsonyak lehetnek, mert az egyesülés nem a külső disz, mint inkább a belső szolidaritás ápolását volna hivatva létrehozni. Reményiem, hogy ez a felhívás nem fog pusztába kiáltott szó lenni. A kik érzik, hogy Vác kereskedelmének szüksége van már egy oly egyesülésre, mely kifelé érőnket, akaratunkat képviseli, befelé a megértést, a haladást jelentő művelődést istápolja, vegyenek annyi fáradtságot, jelezzék egy levelezőlapon, hogy az ily társulásban támogatásukra számíthatunk. És ha elegen leszünk, a mint hinni kell, hogy elegen leszünk, hiszen az ellenkező érdekeink elhanyagolását jelentené, akkor összejövünk és közösen vitatjuk meg, miként szervezkedjünk. Lowing er Mór. A jótékonycélíi mulatságok mellett. — Levél a szerkesztőhöz. — Ha mindjárt restelkedve is, őszintén bevallom, hogy mióta nekem a világ központját képező kedves várostól elszakadtam, ang volt még arra időm, hogy helyi lapjainkat érdemlegesen átolvassam. Ez okból, csak legutóbb kezembe került lapjainkból szerezhettem arról tudomást, hogy micsoda magas színvonalon így napfényre került egy nagy homlokmező (tympanon vagy latinosán tímpanum, egy pálca- műves díszítményű párkánytőredék, egy féí- hengeralakú oszíoptöredék és egy oszíoplábtő- redék kőtélionaítí párnataggal a XV. századra. valló fejlett csűcsíves korból. Kiállítva a folyosón íó -IS és az első szoba III. szekrényében óOí. sz. a.) Több ballusztrád oszlop és alapzattöredék, feliratos tábla-, keret- és címertöredék, ökörszemdíszítésű párkánytöredék és ornamentum faragvány már a renaissance művészet bélyegét viseli magán. (Első szoba III. szekrény 603—6Í3., 615—647. és folyosó Í9. és 20. sz.) Közel két évszazad előtt, — Í7Í 9-ben — mikor a Ferencrendíek templomát és kolostorát építették, megtalálták Báthory Miklós püspök sírjának vörösmárványból készült fedelét és szintén vörösmárványba vésett címerét. Az előbbiből a refektóríumban látható fejmosó medencét készítették a szerzetesek, a címert pedig a székesegyház kriptájában a püspökök számára feníartott sírboltok falába az oltár mellé falazták. Ugyanekkor szintén a vár helyén egy művészi domborművet is találtak. Ezt Kámánházy László püspök íSí5-ben a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Az irodalomban ^Pasleíner Gyula és cPulszky Ferenc foglalkozik a renaissance művészetnek ezzel a legszebb váci emlékével, mely a Magyar Nemzeti Muzeum Régíségtárának Hetedik termében a VIII. szekrény Í8. sz. a. van kiállítva. álló vita indult meg a jövő évi farsangon rendezendő táncmulatságoktól. Bátorságot veszek magamnak, hogy én is hozzájárulhassak elkésett daruképpen, ehhez a véleményem szerint, nem egészen jelentéktelen kérdéshez. Bátorságot mondok, mert úgy látom, hogy a mulatság kérdésében nyilatkozók között a bál-ellenesek vannak többségben. S igy előre látható, hogy felszólalásom nyomán én húzom a rövidebbet. De szívesen állom a következményeket. Először is, mert nem csupán az a legény, a ki iit, hanem az is, a ki állja. Másrészt, úgy vettem észre, hogy a nyilatkozók nagyrésze a gyengéd nem soraiból került ki. Ilyen hadseregei szemben pedig még a legyőzetésnek is meg van a maga gyönyörűsége. Mert hogy is mondja csak Baracs gazda Gárdonyi „Bör“-ában : „Nincs szebb muzsika az asszonyi. szájnál.“ Hát még mikor fölvillan a tekintete s lelkesedéstől lánggal ég a biztos győzelem öntudatában! Ki ne hagyná magát igy örömmel legyőzetni ? Hanem azért én mégse teszem le első szóra a fegyvert. Mert végre is, miután még is csak többen vannak a nyilatkozóknál kedves városunk falai között olyanok, a kik nem nyilatkoztak, az a remény kecsegtet, hogy ezeket a hallgatókat talán mégis meg tudom a jótékony- célú mulatságok részére hódítani azokkal együtt, a kik ma még, sajnálatomra, ellenkező nézeten vannak velem. Ebből a kissé hosszúra nyúlt bevezetésből már bizonyosan tudni fogja a t. olvasó, hogy én nem tartozom a jótékonycélu mulatság ellenesei közzé. Nem egy, de több okból. Először is nem azért, mert nagyon is nagyíon- tosságu kérdésnek tartom, hogy éppen a mai sulyus helyzetben a társadalom ne csak megőrizze nyugalmát, de egyenesen tüntessen lelki egyensúlya mellett. Mert ha még a mosolyt is elengedjük lopni ajkunkról, és ha még ritkán föDsillanó jókedvünket is föláldozzuk az élet ezernyi terhének, vájjon miből merítsünk akkor erőt a további küzdelemre. Egyetlen és örök forrás marad részünkre: a hit és remény. De vájjon lehet-e olyan hitnek és reménynek varázsa lelkünkre, a melyet a vesztett életkedv, lemondás, sőt kétségbeesés lassan ölő mérgével táplálunk. Nem. Én úgy érzem, hogy imádságom mindig könnyebben fölszárnyal a nagy mindenség bölcs alkotójának trónjához, ha derűs lelki világomból fakad, mintha, megengedem, hogy anyagi gondjaim és az ezek nyomán járó csüggedés húzzák vissza imádkozó gondolataimat a sáros föld felé. De más néző pontból se helyeslem a jótékonycélu mulatságok jövő rendezésének elhagyását. Veszít veie az ipar, kereskedelem és első sorban azok a társadalmi intézményeink, a melyeket jórészben éppen ezeknek a mulatságoknak jövedelméből tartunk fenn. Szó sincs róla, az elmaradt mulatságok a jövedelmét nem csak pótolni lehetne, de jelentékenyen több is jutna támogatásukra, ha egy-egy táncmulatság költségeit, legalább is fele részben, mindannyian odaadnánk a mulaíságelmaradt jövedelme révén vesztes intézménynek. De alázattal kérem, szabad ilyen humanitásra komolyan számítani? Nem mondom, egyesek bizonyosan lesznek és akadnak, a kik a belépő-jegy ára fejében bizonyos összeget küldenek a kérdéses intézmény céljaira, de ez csak a jelentéktelen kisebbség lesz. A túlnyomó nagy többség pedig, minden intézménynek erre az erőt képviselő többségre van s/íiksége, bizonyosan el fog maradni s ezzel együtt elmarad a szükségben szenvedő társadalmi intézményeink kötelező támogatása is. Én úgy vagyok egész életem folyamán bőségesen szerzett tapasztalataim után meggyőződve, hogy a jótékonycélu táncmulatságok elejtésével egész hazai földünkön csak azoknak tennék szolgálatot, a kik amúgy is ugyancsak keresik a kedvező alkalmat, hogy a jótékonyság adója alól valami módon kiszabaduljanak. E nézőpontokból tekintve a kérdést, úgy a Váci jótékony nőegylet, mint a tüdőbeteg szanatórium váci bizottságának választmányi ülésén, mint titkár, a leghatározottabban a jótékonycélu táncmulatság mellett foglaltam állást és igazán boldog voltam, hogy mindkét választmány egyhangúan magáévá tette f elfogásomat. Természetesen a siker, mindkét mulatságot illetőleg, a váci társadalom további magatartásától függ. Ha a jótékonycélu mulatságokon megjelenni szokott intelligencia minden tagja mulatság nélkül is beküldi a belépő jegy árát intézményeink pénztárába, úgy mélységes hódolattal csatlakozom azok igazához, a kik a táncmulatság megtartása ellen foglaltak' állást. De miután ezt egyszerűen abból az okból se remélhetem, mert a jótékonyság ilyen gyakorlása. még az ügy igaz jóakaróinak is könnyen kikerülheti figyelmét: arra kérem városunk t. társadalmát, hogy ne ejtse ei jótékonycélu mulatságaink rendezését, de éppen az adott nehéz helyzetben vigye oda a legmelegebb lel- küíetét, mert minél szomorúbb jövő várakozik ránk, annál több okunk van arra, hogy minél több alkalmat . keressünk a lelki erőgyűjtésre és egymás megvigasztalására. Azért kedves ott hagyott városom még kedvesebb asszonyai és leányai, ne öltözzön idő előtt Nagyságtok közül senki korai gyászba. Az élet csak addig élet, a mig öröme és reménye van s azt tartom a legnagyobb bűnösnek, a ki egy édes leány és asszonyi arcról elrabolja a mosolyt és derűs lelki világától a jókedvet. Én nemcsak nem rabolnám el, de ha lehetne, a világ minden örömét, gyönyörét arany kehelybe önteném és úgy kínálnálak meg vele Benneteket, hogy a magyar asszonyok erénye, hősiessége és önfeláldozása soha ki nem vészén a lelketekből. Lukács István. ■ HireK. Ideges világ. Manapság minden második ember ideges. A többi? ... Az pedig idegességre hajlamos. „Az idegrendszerem kimerült! Tulérzékenyek az idegem!“ — folyvást hallható szólásmódok. A migrén ma ideges-fejfájás, a régi gyomorfájás ideges-gyotnorbaj. Valamikor haragos, vagy talán ingerült volt, — ma már nem, hanem ideges a miniszter, ideges a hivatalfőnök, ideges a házastárs, sőt ideges a kis csecsemő is. Nem csak az elkényeztetett nevelésű, ei- puhult főur, hanem a paraszt is ideges. Ideges az egész világ! Bizonyos, hogy megváltozott az életmód, mások az életkörülmények. Az élet most már valóban: harc á létért. Valószínűleg ez őrli jobban az embert, az emberi idegrendszert. S ha górcső alá vesszük ezt, talán bonctani elváltozást is mutat már a rég múlthoz képest. Tálán sokkal finomabbak a rostok, elcsenévé- szedtek az idegszálak ! Sőt talán hovatovább az agyat sem találjuk! A koponyaüreget talán valami más, holmi barométer féle berendezkedés tölti be, a mely csakis érzetekkel dolgozik, érzéseket vált ki, indulatokat ébreszt s 3
