Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)

1912-12-18 / 98. szám

2

VÁ C I H I R LA P

A Krisztusi szeretet a haza oltárán.

(A magyar védő egyesület jelhivása.)

Nincs nemesebb, magasztosabb érzelem a — szeretetnél. Ez a mozgatója az emberi tökéletesedésnek s ez az alapja a boldogságnak. Megnyugvás, béke, áldás jár nyomában. Kiemeli az embert a többi teremtet lények sorából, felemeli az Istenséghez s jócselekedetekre készíti. Krisztus adta a szeretett. Tanítása mindezideig megdönthetetlen s az is marad a világ végezetéig.

És ha az ember a hétköznapi élet kenyérharcában olykor-olykor le is tér a szeretet útjáról, a szeretet ünnepe, — melyet Krisztus emlékére minden évben megülünk — újra meg újra visszatéríti oda. Közeledtét már megérzi mindenki, s mint adott jelre, sorra veszi szivébe zárt szeretteit, hogy azoknak a szeretet ünnepén, Karácsony szent napján ajándéktárgyakkal kedveskedjék. Nem lehet aprópénzre elváltani azt az örömet, a mit a szeretettől sugalt eme gyöngéd figyelem okoz. De ne is akarjuk ezt megtenni! Inkább arra legyen gondunk, hogy e tényekben megnyilvánuló szere- tetlinkbő! ne felejtsük ki egyetlen szereítt'mket sem. Ajándékozási ténykedésünkben azonban legyünk öntudatosak. Legyen gondunk arra, hogy midőn szivünk parancsát követve ajándéktárgyakat veszünk : szerezzük azokat be a haza oltárán, hogy az érettük kiadott fillérek ne a tőlünk távol levő embertársaink zsebébe guruljanak, hanem saját véreink boldogulását mozdítsák elő. Mert hiszen az idegen nemzetek gondoskodnak a maguk jólétéről, nekünk is kötelességünk, hogy a magunkét szorgalmazzuk.

Szeretetünk sugarát tehát ne a távolba vessük, hanem a környezetünkben, itthon: honfitársainknak szerezzük általa megelégedettséget, boldogságot. Gondoljuk meg, hogy az ajándéktárgyakért kiadott filléreink hány becsületes magyar testvérünk családja körébe vihetik a megelégedettség boldogító érzését! Mig ha a pénzünk idegenbe vándorol, megfosztjuk szeretetünk áldásaitól azokat, kiket jobban szeretünk másoknál: — honfitársainkat, véreinket.

Szerezzünk hát magunknak megelégedett, boldog karácsonyi ünnepeket: Tegyük ezt lehetővé az által, hogy csak magyar eredetű, ajándéktárgyakat vásárolunk. így a Krisztustól örökölt szeretetiinket, a haza oltárán mutathatjuk be.

/.

HireR.

Bálok helyett jótékonyság.

{Le a bálokkal cikkünk epilógusa.)

A mikor befejeztük a vitát a „Le a bálokkal“ című cikkünk körül, még mindig kaptunk leveleket, véleményeket. Nem veszik a levélírók rossz néven, ha kedves soraik nem látnak most nyomdafestéket, hiszen ugyanazt mondják, vagy ismételik, a mit két cikkünk állított: ebben a szomorú időben nincs szükség mulatságokra.

Mégis közölnünk kell a sok közül kettőt, mert ezekben nemcsak véleménynyilvánítást, de egyenesen indítványt találtunk : Bálok helyett adjuk a belépő dijat a jótékonyintézményeknek ! Okos megjegyzések ezek, örvendünk hogy felvetették. Bizonyára a jótékony egyesületek öröme lenne vagy, ha „Le a bálokkal“ című cikkünk megteremné hasznos gyümölcsét és a jótékonykodás most karácsony táján még inkább megindulna.

A két érdekes levél igy szól:

Tiszteit Szerkesztő Ur! Engedje meg, hogy b. lapjában az én és velem sok család véleményét is nyilvánítsam és feleljek arra a levélre, mely b. lapjában a bál mellett szól. Az ilyen válságos és rettentő időben ne a bálokra gondoljunk, hanem arra, hogy férjeink kiadásait apasszuk. A mi a szegények felruházását és élelmezését illeti, lehet azt máskép is elintézni, mert kérem tessék megnézni, mi marad abból a sok felülfizetésből, a mit az ember jótékonyság oltárán áldoz, alig pár fillér, mert az egész bevételt felemészti a rengeteg pazar kiadás, úgy, hogy a bevételnek alig 10°/0 marad a „jótékonyság“ gyakorlására. Tehát azért, hogy esetleg az én felülfizetett tiz koronámból jusson a szegényeknek egy korona és nékem és velem más száz családnak kerüljön még más kétszáz koronájába, azért bált rendezni nem kell azon az alapon, hogy szegényeket istápoljuk. Adjuk az esetleges belépti dijat és felülfizetést a bál kényszere nélkül az illető bált rendezni szükségesnek vélő egyletnek, báli kötelezettség nélkül és igy magunknak is és szegényeinknek, is jót tettünk.

Egy különben hálózni szerető fiatal asszony.

Kedves Szerkesztő Ur! A „le a bálokkal“ eszmecserét, talán mert kimerült és lecsépelt téma — a megsemmisülésnek engedi át. — De talán mégis — egy-két szó a közjó érdekében nem fölös, igaz csak az én szerény meggyőződésem, hogy gyenge tollarn a közjó érdekében szántja betűt. Becses lapjának folyó hó 11-iki számában — a „Le a bálokkal“ című cikkben szó esik a nőegyletről is — s hogy szó szerint idézzem: „mit szólna a szegény ember, ha neki karácsonytól husvétig nein adna a nőegylet enni s végezetül hogy nem csupán a tánc és mulatság miatt rendezi az estélyt, hanem mert el akarja végezni a minden évben megszokott jótékony munkáját.“

Igaza van a cikk írójának, hogy az egyleti tagdijakból nem képes a nőegylet jótékonykodását folytatni. De viszont — ha mulatságai deficittel „sikerülnek“ — még kevésbbé van módja a szegények és kisdedek javára működni. E nehéz, súlyos időkben talán többet használna — egy-egy mulatságra vágyó, vagy leányos família — ha a lemondás terére lépve önmagának a nagy toalett stb. költséget megkímélné, — se helyett egy szerény kis összeget juttatna a szeretett szent ünnepe alkalmával — a nőegylet humánus — szép céljaira. S az 1913. farsangról való lemondás — leányaink részéről — talán több életkedvet — illúziót biztosit a jövőre, mintha e szürkének ígérkező farsang kierőszakolása által — ifjúságuk legbájosabbnak várt estéi — hozzák meg a petrezselyem árulás okozta — keserű csaló= dást. Ha még eddig a hosszú levél által szives türelme nem fogyott ki, kétszeresen üdvözli és figyelmét kéri egy a

Jótékony nöegylet választmányi tagja.

— CsáKy Albin gróf temetése. A

magyar közélet egyik kiváló nagysága, Csáky Albin gróf volt közoktatásügyi miniszter, utóbb a főrendiház elnöke hétfőn hajnalban hosszú szenvedés után meghalt. Az elhunyt főúr temetése, utolsó kívánsága szerint, egyszerű pom- gával hétfőn délután ment végbe Budapesten, Andrássy-uti lakásáról. A szertartást, meiyen a magyar társadalom minden jelentős személye ott volt, Csáky Károly gr. megyés püspökünk, az elhunyt unokaöccse végezte a család felkérésére. Beszentelés után a holttestet Szepesmindszentre szállították és a családi sírboltban tették örök nyugalomra.

— Tanárhiány a főgimnáziumban.

Hirt adtunk arról, hogy Hruska Károly világi tanárt a kultuszminiszter az államhoz nevezte ki. A kegyesrend kormánya hosszas utánjárásra tudott helyébe tanárt kapni, mert az államnál is tanárhiány van. Az uj tanár Major Béla, a kit most nevezett ki a kegyestanitórend s a ki állását január elsején foglalja el.

— Szentgyörgyi és Györgyfy Könyve.

Jól emlékezünk, a mit három év előtt irtunk: Két lelkes és ambiciózus siketnémaintézeti tanár könyvet adtak ki a siketnémáknak, hogy nekik is legyen naptáruk. Nagy munka, hálátlan feladat, a mely egy percre sem kecsegtet anyagi sikerekkel. Ilyen könyv előállítását csak a rajongás parancsolhatja, ha meggondoljuk, hogy tiz ives enciklopédikus útmutatót vászonba kötve egy koronáért adnak. Igazunk volt és még sem volt igazunk. A nehéz és itt ismételni kell: az önzetlen munkától most sem ijedtek meg, mert immár harmadszor jelenik meg a „siketnémák zsebnaptára“ uj, változatos tartalommal, képek tömegével. Ne mondjunk mást, csak annyit, hogy a jövő évre szóló naptárt is az a gondosság, lelkiismeretes szerkesztés, a szép gondolat, hogy az iskolán túl is fejlessze a siketnéma ismeretkörét, jellemzi. A harmadik megjelenés után sem mondhatunk mást, mint azt, hogy vannak naiv rajongók s hogy a rajongók sohasem üzletemberek. Ennyi sokat adni csak a lelkesedők képesek. Uj kötetjük ára egy korona, kiadójuk nincs, a szerzőknél kapható.

— Gyönge vásár. A vasárnap lezajlott

úgynevezett Tamásnap előtti karácsonyi vásár alig ért föl egy őszi hetivásárral. A lucskos rossz idő miatt csak itt-ott látunk idegen vásárosokat, de a háborús világ miatt beállott takarékosság és pénzhiány is érezhető volt, a mit legjobban mutat a vám- és rév forgalma. A mig 1911-ben a vámon befolyt 1431 K. 40 f. addig 1912-ben csak 1222 K. 98 f. vagyis 208 K. 52 f. csökkenés s a mig 1911-ben a réven befolyt 425 K., addig 1912-ben csak

250 K. vagyis 175 K a csökkenés. Gyengébb vásár évek óta nem volt Vácon.

— Táblákat raknak a kocsikra.

Lótartó gazdáinkat érdekelni fogja a vármegye- házán hozott megyegyűlési határozat, mely szerint ezentúl az összes lovak által húzott kocsikat kötelezőleg jelzésekkel látják el, miként ezt az automobiloknál régebben szokásos. A város utcáin, főleg hetivásárokon, gyakran látjuk, hogy a falusi kocsik jobb oldalukon a község nevét, a községben levő kocsik sorszámát viselik egy fehér, plébőí készült táblán. Ezek azonban mind Nógrádmegyéből és Hont- megyéből jött kocsik voltak, azok, amelyek alulról, Pestmegye községeiből jöttek, ilyen jelzésekkel nem voltak ellátva. Most azután Pestvármegye is elrendelte a kocsik szokásos jelzését. A szabályrendelet szerint legközelebb a községek elöljáróságai összeírják a kocsikat (városokban a rendőrség) és minden egyes kocsi — a fiakkereket és a csak személyszállításra szolgáló fogatokat kivéve — számot kapnak, amelyet a község nevével együtt egy 35—40 centiméteres fehér alapon, fekete betűvel ellátott pléhtáblán, minden kocsi jobb oldalán állandóan elhelyezve viselni tartozik. A ki lemond arról, hogy kocsija, lova legyen, azt ezentúl a rendőrségnek, faluhelyen a községi elöljáróságnak bejelenteni tartozik, a mely a kocsiszámot másnak adja át. A vármegye szabályrendelete megszabja a büntetést is: a