Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)
1912-09-04 / 68. szám
HuszonhaíOdiK évfolyam 68 szám. Vác, 1912 szeptember 4. VÁCI HÍRLAP PolitiKai lap, megjelenik szerdára és vasárnap. Előfizetési árak : helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és Dercsényi laptulajdonos: Dezső. Szerkesziőseg és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) NviIttér sora 50 fillér. Telefon-szám 17. A munkás es munkaadó. (A munkásbiztositó közgyűlése alkalmából.) Vác, szept. 3. Nekem úgy tetszik, hogy egy csendes, közben nem, csak végkifejlődésében látható harc az, a mi ma már erősen folyik a kerületi munkásbiztositó pénztárakban és körülöttük. Az a gazdasági harc, a mely némán kiáltozó csendben a műhelyek munkától hangos helyein ma a hatalmi kérdésben hegyezödik ki, átvitetett olyan térre is, a hol csak a megértés dominálhat, mert csak ez szolgálhatja azt a nagy eszmét, a mely eddig egyetlen szociális olaj- csepp törvényhozásunk munkájában. Világosan szólva, felvetem a kérdés: mi történt ? A váci kerületi munkásbiztositó pénzközgyűlést hirdetett. Tekintsünk el most attól az óriási hibától, hogy törvény ellenére hónapokkal később, midőn már minden más pénztár rég rendbe hozta múltját s megtervezte jövöesztendejét, kullog utolsónak a váci munkásbiztositó. A közgyűlés múlt vasárnapon nem volt határozatképes és el kellett halasztani a mostani vasárnapra. A második összehívásnál pedig nem volt jelen egyetlen egy biztosított sem s mert maguk a pénztár tisztviselői vették észre, hogy formahiba történt, (az első határnapon meg nem tartott közgyűlést újra nem hirdették) ujjabb gyűlés összehívását határozták el. Kicsi dolgokban lesz jellemző az ember, az emberekből álló társadalom. A gáncs és féle- I lem nélküli lovag is kikezdhető, ha Achilles — sarkát felfedezték. A törvény holt betűiben élő intézmény sem tudja megszülni áldásáig ha a lelkekben a humanizmus nagy gondolata helyett az emberi gyarlóságokat keressük a körülöttünk forgolódókban. Hát csak annyi történt, hogy a munkások előbb ismerték a formahibát, mint maguk a pénztár vezetői és ezért kínlódjanak az „urak.“ De tanácsukkal nem sietnek annak az intézménynek segítségére, mely éppen kizárólagosan az ő érdekükben alkotott meg a törvény- hozás. Ez az a kicsi dolog, a melyben kiül az a harc, mely munkás és munkaadó között megindult és győzelemmel nem kecsegtet még hosszú ideig egyik oldalra sem. Milyen távol állok én a szánkózástól, a mivel lesznek szívesek az ellenkező nézeten állók megvádolni. Ugyan mekkora érdekem nekem, neked munkaadótársam, hogy évente jó párszaz koronát, többet, mint az én, a te adód, befizettek a munkásbiztositóba ? Az Írott törvény kötelez rá, fizetem. De az erkölcsi törvény jobban és erősebben parancsol, ha a munkaadók félszázezer koronát fizetnek pl. a váci munkásbiztositóba minden ellenszolgáltatás nélkül, hogy az a munkás, ki hasznát látja az intézménynek, különösen figyeljen a harmonikus munkára. Ő érte, érdekében történik abban a pénztárban az első papirosiv elfogyasztásától el egész a közgyűlésig, mely mégis csak irányt szabna a jövendő működés felé. És itt van az adott helyzet: a munkás és muiiKaadó nem a kenyérért való küzdelemben, ott a müiteiynek, már négy fala között nem érti meg egymást, de ott, a hova a munkaadó pénzét, szabadidejét, a pihenőjét és munkálkodását viszi ismétlem : önzetlenül, csak azért, hogy a mai viszonyok között legalább szociális készségét lássak, ott a hol nem az ö, hanem a munkás és családjának szomorú napjairól van szó, bizony ott nincs megértés, akaras a megértésre, hogy nagy, hatalmas és erős legyen az intézmény, mely az az embert szolgálja. Egyetlen argumentum állhat meg ezzel szemben : a szociális berendezkedésnek nem ilyennek kell lenni — mondja ahithü szocialista. De míg igy parancsolja a törvény, hogy igy segítsek embertársamon, addig törekednettem a törvény megváltoztatasara ezer módon, külső területen, de nőm ott, a hol marói, arról van szó, hogy a ma beteg munkás szájából legaiabü hetekre ne üssem ki a betevő falatot, csak egy gondolat vezérelnet: adjak annak a beteg embertársamnak annyi kedvező előnyt, a mely mig a naprói-napra való megélhetés rettentő gondját, elveszi mélyen szánló gondolataiból, addig az úgy történjek, hogy a munkásnak, munkaadónak leikéből harmonikusan fakadjon fel a gondolat: igy es másképén nem tehetett a munkásbiztositó pénztar. Ez az a harmónia, a mit nem lat sem munkaadó, sem a munkás a váci munkásbiztositó pénztárban. Elég, na csak a formáról es nem a lényegről van szó, hogy Kiütközzék^ ellentét. Nem a munkastarsain ügye ez megint, hanem a hatalmi kérdésé. A munkások, a biztosítottak úgy veiik, hogy a pénztár a munkaadók kezei közt van. Es nincs akkora bátor saguk, nincs munkástársaik iránt akkora kö- teiességérzetük azoknak, a kik őket az igazgatóságban képviselik, hogy ezt nyíltan elmondanák. Sokkal könnyebb nekik kiélvezni a bizonyos hibákat és ebből keletkező kudarcot, mint segítségére menni olyan intézménynek, mely csak részben általuk, de egészében csak értük van. Az emberi önérzet hiánya ez, hogy gondolataimmal, akaratommal ott járhatok kisebb képzettségemmel is, a hol a vagyonos vagy szerencsésebb munkaadó. De nem is az önérzeté, hanem az önzésé. Mert példát mondhatok, hogy a munkás önzőbbé lett a leg- önzöbb munkaadónál, mihelyt önállóvá vált. Éppen a váci munkásbiztositó pénztár igazgatósági tagjaiból tudnám illusztrálni. Ne tessék tehát a formák átlátszó ködébe burkolva a munkásügyek önzetlenjeikép gé- ralni magukat. De engedtessék meg addig is, hogy Gindrich Józsefeket sajnáljam, a kik a mikor menekülnének tisztes, de gondterhes állásukból, akkor nem tudnak igazabb és a munkások intézményének odaadóbb, lelkesebb munkásait találni és kényszerítik, hogy a kau- diumi igát évről-évre a nyakukba vegyék. A vágy és szerelem.- Irta : SAJÓ SÁNDOR. Pirkad és én még mindig egy felejthetetlen érzéssel ülök a káveház terraszán. Belebámulok a levegőbe. Majd nézem az előttem gyéren elvonuló embereket, kik közül sok pihenni, sok pedig mar munkába megy. Elmélázva nézek az emberek fáradt és gondteljes arcába és ösz- szehasonlitom gondolatban az érzéseinket. Én ujjongani szerettem volna örömömben — bár az érzés nem tudom, hogy * honnan eredt — azok pedig lehorgasztott fővel tovább haladtak. A következő percben a szomorűsjg es banat ült arcomon és fojtogató érzés fogta ei bensőmet es ilyenkor összeiiasomitva érzelmemet az előttem elhaladók arcán elfekvő megelégedést, azokat boldognak, magamat egy szerencsétlen betegnek tartom. Felállók és fizetni készülök, de elfelejtem, hogy mim volt. A pincér segit ki zavaromból. Elgondolkozom, hogy ez az ember, a ki mindenfelé kiszolgál, nem felejti el, hogy egyik-másik vendég mit fogyasztott el és en még azt is elfelejtem, a mit magam fogyasztottam el. Borzasztó ! Mi^kóvalyog, a fejemben ? Utálatos dolgokat súg, a melyektől irtózva szeretnék menekülni. Haza megyek, lalan ha kipihen agyam nem gondolok ilyen őrültségekre. Femézek az égboltra és latom a felkeio napot. Egy belső Hang ezt súgja: nézd az elfeküdt nap mar megint elülröt kezdi. Ládd-e, tudja mindennap, hogy meghal és mégis élűiről kezdi mindennap. A te vagyad is olyan, mint a napsugár. Ugyanaz holnap is: a sugar sugár, az érzés érzés és a vágy vágy. Borzasztó gondolat. Mi vagyok én ? Szerelmes üvegszinű, pok- szálidegű szerelmes, vagy pedig filozófus? Egyszerű tudatlan senki se vagyok, vagy pediglen fölfuvódott béka, mely azt hiszi, hogy ökör. Milyen szatirikus volt az öreg Homeros : ökröknek mondotta a filozófusokat. Milyen szatirikus volt és mennyire igaza van. Mégis csak igaz, a mit a buták irigykedésének mondottam, hogy bolond, hogy őrült vagyok. Hazaérkezem és nagyon lassan és halkan surranok be a szobámba. Gyorsan levetkőzöm és kimerülve ágyamba dőlök. Olvasni fogok talán, mert anélkül úgy sem tudnék elaludni, de nem birok. Belebámulok ismét a levegőbe és ismét fojtogató érzés fog el. Felkelek, az íróasztalhoz ülök, a toliam végére azonban csak nem szalad, a melyet azt hiszem örökké le tudnék Írni, de más egyebet nem. Egyik papirt a másik után tépem össze és mindegyiken a neve és a megszólítása van. Nem, nem, nem irok, hiszen úgy sem tudok más egyebet Írni. Leejtem a tollat a kezemoől és fejemet tenyerembe temetve ismét róia kezdek ábrándozni, azt hiszem, örökké tudnék ábrándozni . . . Róla és nincs számomra nagyobb gyönyörűség, mint elsuttogni nevet, elképzelni, hogy belenezek a szemébe, odahajlok a pirosló vonalú, kanyargó ajka fölé és ebből az óriás nagy érzésből egy mondatnyi valóság sem futja. Milyen rettenetesen fáj a fejem. Az agyam mintha elszakadt volna a tartó-szálaitól s
