Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)

1912-07-24 / 57. szám

57. szám.

Vác, 1912. julius 24.

Huszonhatodift évfolyam

PolitiKai lap, megjelenik szerdán és vasárnap.

Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.)

Nyilttér sora <30 fillér. Telefon-szám 17.

Heti vásáraink kihasználása.

Vác, jul. 23.

Heii vásárjaink hétről-hetre nagyobb látogatottságnak örvendenek, évröl-évre nagyobb dimenziókat öltenek, annyira, hogy rövidesen oda fognak fejlődni, ahova más modern varosokban már reg fejlődtek. Nemcsak mezei és kerti termények, élelmiszerek fognak ott áruba bocsáttatni, de iparosaink is felfogják állítani arubódéikat es csak úgy, mint nagyvásárkor árusítani fogjak a vidéki vevőknek ipari produktumaikat.

Ez nemcsak a közönség érdeke, de első sorban a helybeli iparosaink érdeke, sőt létkérdésé.

Iparosainkat a helybeli fogyasztás nem elégítheti ki, nekik érdekük, hogy vevők köret tágítsák és abba a Vácon megforduló vidékieket bevonjak.

Eddig csupán nagyvásárkor rukko'tak ki iparosaink, ekkor pedig kénytelenek tűrni a vidékről ide seregiett iparosok sokszor igazan lehetetlen konkurenciáját, a mely melleit a helybeli nagy adó terhei, a seged és egyéb uregasag alatt nyögő reaus iparos nem igen reuzal es a vdsanok es azokf fényes koronáinak igen kis hányadát bírja megszerezni.

Ép azért iparosainknak a heti vasarokai kellene íorszirozniok, a heti vásárokon ez a konkurencia nincs, sőt nem is lehet meg — es ha iparosaink kulit válni lógjak a heti vásárokat, akkor elérik azt, hogy a vidéki közönség tudatara ebred es megszokja azt, hogy nem muszáj a rántás csizma, vagy magyar ruha megveteiere a Gát, vagy a Virág-vásárt és a gödöllői csizmadiát vagy a Hatvani magyar szabót megvárni, mert ezt megkapja jobb minőségben es olcsóbban a váci csizmadiatol, vagy szabótól minden hetivásáron.

Ezzel magukhoz szoktatják a vásárokra bejövő vevőket, egyben megtizedelik a nagy- vásárokra jaró konkurrensek számat és hasznát.

Hogy ez mit jelentene iparosainknak — azt tálán nem kell bővebben fejtegetnünk.

Tajekoztatas vegett közöljük a heti vasárokra vonatkozó törvényeket es a másutt folytatott es jól bevált gyakorlatot.

a hetivásárok látogatása es az azokon való árusítás szempontjából küiömbseg teendő egyfelől a helybeli lakosok és iparüzok, másfelől a mezei és kerti termények es a iparcikkek között.

Az ipartörvény 50. §-a szerint élelmiszereket, mezei és kerti terményeket és házi iparcikkeket bárki — tehat úgy a helybeliek, mint más községoeliek — szabadon aruba bocsáthatnak a heti vásáron, még pedig véleményük szerint, akár saját termésű, akár továbbeladás céljából vett áruk legyenek is azok s ezeknek árusítóitól a hetivásáron legyenek akár helybeliek, akár más községbeliek, iparigazolvány felmutatása nem követelhető. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a vásárrendőri közegek a megjelent gyümölcs, zöldség, élelmiszerárusokat. stb. adott esetben igazolásra

szólítsák fel, csakhogy az igazolás az ipariga- | zolvány nem létében ezeknél más okmány segítségévei is eszközölhető.

A mi már most az iparcikkekkel való kirakodást illeti — ide nem értve a házi iparcikkeket — ennek jogát az ipartörvény 50. §-a s az azt kiegészítő 1887. évi XXIII. t-c. tudvalevőleg a helybeli iparosi minőséghez kötötte. Ennek folytán — hacsak az utóbbi törvény alapján a vármegye nem alkot kivételes szabályrendeletet e tárgyban — más községbeli iparosok és kereskedők csak abban az esetben jelenhetnek meg a hetivásárokon, ha az illető községben valóságos és nem szinle- ges fióküzlettel birnak.

A ki valamely községben folytonosan üzemben tartott fióküzletet állít fel s annak vezetésével az ipartörvény rendelkezéseinek megfelelő üzletvezetőt biz meg, az illető községre nézve helybeli iparosnak, tehát olyannak tekintendő, a ki készítményeit az 1887. XVIII. t.-c. értelmében nemcsak a községben nyitotj fióküzletben, hanem a község hetivásáraiban is árusíthatja.

Az iparlörvény 50. §-ának utolsó bekezdése szerint azonképen az 1887. évi XVI11. t.-c. i, §-a nyiivánvaióiag célozlak, bőgj j a helybeli iparos és kereskedő, a ki a községben adót fizet és egyéb teiheket visel, a helyi viszonyoknak megkívánta módon és mértékben megvédessék a máshonnan csupán vásárok és sokadalmak idején oda özönleni akarók illetéktelen versenyétől. Mig országos vásárokon ez utóbbiak egyáltalában nincsenek korlátozva, addig a hetivásárok alkalma kizárólag a helybeli iparnak van fentartva.

Ebből kifolyólag az idézett törvényhelyek a törvény szellemében csak úgy értelmezhetők, hogy a hetivásárokon csakis olyan iparos van jogosítva árusítani, a ki ott helyben tényleg valamilyen ipart, vagy üzletet folytat. De ha s valaki, esetleg más helybeli iparos, vagy kereskedő csupán a látszat kedvéért iparigazolványt vált, de iparát nem gyakorolja s nem árusit állandóan és szinleges fióküzlete mellett csak a hetivásárokra jár el, ezzel ellentétbe kerül a törvénnyel,-mert az ilyen egyén semmiesetre sem tekinthető a törvény értelmében vett helybeli iparosnak.

Az ilyen hetivásárról kiállítandó, sőt iparigazolványa is két év alatt az ipartörvény 49. §-a értelmében elavul, érvényét veszti.

Megjegyzendő azonban az, hogy a törvények a hetivásárok látogatására vonatkozó rendelkezéseinek megszerzése esetén az illető az árusítástól eltiltható ugyan, de kihágáséit a törvény alapján felelőségre nem vonható, mert az 50. §-ának megfelelő büntető rendelkezés az ipartörvény VI. fejezetébe felvéve nincs.

A fentieket igen melegen ajánljuk iparosaink figyelmébe. Örökös panaszuk, hogy pang az ipar, nincs vevő, még száraz kenyérre se jut. Próbálják meg, kultiválják, szokják meg a hetivásárokat, szoktassák magukhoz a vidéki vevőket és akkor lesz vevő, nem fog pan- gani a váci ipar. (H. L.)

Utazás a Vág völgyén.

Irta: Záborszky Árpád.

Jöjjenek velem és utazzunk végig a regényes Vág völgyén. Nem fogom száraz leírásokkal gyötörni a lelkűket, hanem elvezetem e gyönyörű vidék kedves helyeire s emlékükbe idézem az ezekhez fűződő érdekes mondákat.

Vágseilytnél éri el vonatunk a Vág vizét. Itt társául szegődik s folyvást a mentében halad Zsolnáig, a Tatra felé egészen Csorbáig. A Kis-AIföld rónáin haladunk mindegyre, Aranykalászos buzatenger, itt-ott egy egy széna- boglya, gémeskút, egy-egy falu tornya az eges.z látnivaló. Lassanként azonban kéklő hegyek tűnnek fel, melyek mindegyre közelednek. A vidék kezd veszíteni egyhangúságából s az ablakhoz szólítja az utazót. A hegyek már egészen közel vannak. Egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy egy óriási völgyben vagyunk, melyben a Vág vize csillogva kanyarog, mintha hosszú ezüstfonál lenne. A két oldalt húzódó hegyláncok erdőkkel vannak borítva, melyék közül a jobboldali a Kis- Fátra, a baloldali a Magyar-Morva határhegység. A hegyláncok kiugró ormain itt-ott várromok meredeznek az ég felé. Dicső multunk- j dói megmaradt emlékek. Az eisö, a melyik a szemünkbe ötlik: Temetvény vára. Bercsényi Miklós, a nagy kuruc szülőhelye. Emlékét hirdeti a vár falába beillesztett márványtábla. A várban, — néphit szerint — szellemek tanyáznak. Ezek fej nélküli kisértetek képében, óriási recsegés-ropogás közepette minden évnek karácsony estéjén megjelennek. Az óriási zajból, — mit ilyenkor támasztanak, — kihai- lik rémes halálorditásuk. A hajdan itt lakók szellemei ezek, kik a tivornyázásba annyira belemerültek, hogy egysz r karácsony éjjelen elfeledtek éjféli misére elmenni. S ekkor megjelent közöttük a bosszúállás angyala. Lángpallóssal levágta mindegyik fejét s örök kárhozatra ítélte. Azóta minden évben előjön szellemük s a fejvesztés minden kínját végigszenvedik.

A vonat tovább halad. A kép folyton változik s leköti a szemlélőt. Ismét egy újabb vár. Ez Csejte vára, mely a Magyar-Morva határhegységben van. Leghirhedtebb lakója és' tulajdonosa Báthory Erzsébet voít. Kegyetlensége és hiúsága messze vidéken ismerttétette őt. Cselédjeit, — sokszor csak csupa szeszélyből, — botoztatta. A büntetésnél mindenkor jelen volt. Gyönyörűsége tellett a mások kínjaiban. Egy alkalommal egyik szolgáló-leányát annyira verette, hogy a vér kibuggyant testéből s egyenesen az arcára freccsent. Reggelre kelvén észrevette, hogy testének bőre a vérfoltok aíatt megszépült. És ekkor rettentő gondolat villant meg agyában, A hiúság és tetszeni vágyás kisértő szelleme ejtette hatalmába s elhatározta, hogy ezentúl ember verben fürdik. Bűnös vágyainak megvalósítására furfangos módot eszelt ki. Csináltatott vasból egy asszonyi alakot, melynek nyakába imafüzér volt akasztva, karjaiban elrejtetten éles tőrök voltak s lábainál térdeplő. Ezt a gyilkos esz-