Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)
1912-05-12 / 37. szám
Huszonhatodih évfolyam 37. szám. Vác, 1912 május 12. VÁCI HÍRLAP PolitiKai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky. Károly-út 4. sz, (Iparudvar.) Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Városunk nevéről. (Az újabb kutatások.) Vác, máj. 11. Vác nevének eredete évszázadok óta foglalkoztatja a történelem kutatóit és a nyelvészeket egyaránt. A humanisták latin eredetűnek mondották egy „Vacia“ nevű honfoglalás előtti római város neve után, a német irók a búzát jelentő „Weitzen“ szóból származtatják, a magyarok egynémelyike a madárijesztő „váz“ szót, vagy „Verőce“ patak nevét sejtik benne, csak újabban merült föl az irodalomban az az állítás, hogy Vác neve a várossal együtt szláv eredetű. Ezt az állítást legelőször Tragor Ignác dr. Vác városa és képei című 1906-ban megjelent könyvében találjuk. A muzeum elnöke okfejtésének helyes volta felől teljes meggyőződést akart szerezni és fölkereste Melich János akadémikust és egyetemi tanárt, a szláv nyelvészet kiváló művelőjét, hogy tegye tanulmány tárgyává Vác nevének eredetét. A jeles tudós ezirányú kutatásainak eredményét a télen publikálta egyik akadémiai felolvasásában, a tanulmány pedig most jelent meg a Magyar Nyelvőr utolsó füzetében Vác cim alatt kél oldalnyi terjedelemben. Kiinduló pontja a különféle magyarázatok csoportosítása, mely után történelmi és nyelvészeti bizonyítékokkal kétségen kívül megállapítja Vác nevének szláv eredetét. Valószínűnek tartja, hogy „városunk, Vác nevének Vác személynévből való származtatása XV. századvégi XVI. század elei humanista magyarázat, a mely támaszkodhatott valamilyen hagyományra, de lehetséges, hogy az egész magyarázat a humanista történet írói felfogás szüleménye. Pauler szerint különben Vácnak XI. XII. századi vadon volta is későbbkori, mondái felfogás (vö. Pauler 1 -560). Mindazonáltal nem szabad elvetnünk azt a gondolatot, hogy Vác neve tulajdonkép Vác személynévből való.“ Ennek a felfogásnak a bizonyitásaia 'felhozza a következőket: Először Árpád-kori személyneveink közt Vác is előfordul, a mire bizonyíték a Varadi regestrum. (Ez a regestrum- ban 1219. évből.) Másodszor Vác város neve tótul Vacovo, Vacov. Végül harmadszor fontos bizonyítéknak tartja, hogy a magyar Vác, tot Vacovo, vagy Vacov elnevezéshez hasonló nevű helyek csakis a tótsághoz nyelvileg legközelebb álló szlávok közt, jelesen, a csehek közt, Csehországban fordulnak elő. Kutatásának eredménye ez: „Vác neve magyarul mindenkor Vác, legrégibb adatok e névre a XI. századból. A magyarban a XI— XIII. században volt Vác (esetleg Vác) személynév ; ez a személynév a magyarban mint személynév a cseh-tót nyelvből került. S a mint ma nem tudja a sok Ferenc, György, János- stb., hogy keresztneve mit jelent, épúgy nem tudta a XI—XIII. századi Vác nevű magyar se nevének jelentését, mert a név tulajdonnév volt. A tulajdonnév végelemzésben ugyanaz, a mi a cseh Václav (Vencel) keresztnév. Ebből aztán az is következik, hogy Vác város mai neve nem régibb a X. XI. századnál s belőle — épúgy, mint Veszprém nevéből esetleg honfoglalás előtti történetére semmiféle következtetés nem vonható“. Csere. Irta : RAUCSIK NÁNDOR. Kenyeres pajtások voltak, a kik mindenüvé együtt mentek. Megosztoztak egymás örömén és együtt viselték az élet apró csapásait. Még a szerelem is egyszerre nyiit ki a szivükben. Az utóbbit azonban, mintha elhibázták volna. De olyan hirtelen történt ez a kétségkívül fontos mozzanat az életükben, hogy nem volt idő a gondolkodásra és csak akkor vették észre, hogy siettek, mikor már késő volt. így történt, hogy az öregebb András a fiatalabb nővért, Marinát vette feleségül és Péternek maradt az idősebb leány, az Ilona. Bár hiszen szép leány volt akár az egyik, akár a másik, meg jók is voltak a maguk módja szerint, de az esküvő után András úgy találta, hogy Marina túlzott temperamentuma nem egészen az ő komolyságához való, mig Péter kissé hidegnek találta Ilona kedélyét, lévén ö maga hevesebb vérű. De már ezen mit sem lehetett változtatni, és különben is a két barat annyira tisztelte egymást, hogy gyengédtelenségnek tartották volna egymás szívügyeibe avatkozni. Belenyugodtak tehát a változhatatlanba és felvették a házasság édes-keserű jármát. Péter korcsmáros lett, András pedig mézes bábu es olvasógyártásra adta magát és tekintve, hogy a vidék igen nagy bucsújáróheiy volt, tehát mindkét iparnak szép jövő kínálkozott. így aztan élt ki-ki a maga hivatásának. András a hívők lelki szükségletét látta el, Péter pedig Noé nyomdokát követve, inni adott az éneklésben kiszáradt torkú bucsúsoknak. Nem tehet azt mondani, hogy talán rosszul éltek, sőt — különösen a házasság elején, érthető okokból — még boldogok is voltak. Csak később, mikor már az a bizonyos, ideális zománc, a mely a házasfelek mézes heteit — elvétve, hónapjait — bevonja, kezdte a színét' veszíteni s itt-ott leperegni ; mikor a folytonos egytittlétben leplezetlenül látták egymás hibáit, akkor egy bizonyos fokú elégedetlenség Kirakodott közéjük és nem találták meg egymásban azt, a mit reméltek . . . Az esküvő óta a két jó barát csak elvétve találkozott, de hova-tovább — a szerint, a mint a tűzhely melege fokozatosan lehűlt, — mindgyakrabban jöttek össze, egyszer a korcsmában Péternél, máskor az András viaszgyer- tyaszagú műhelyében. Eleinte csak halgatag, csendes találkozások voltak ezek, de később ismét megtalálták a régi bizalmas hangot s a mint a boros pohár összekoeódott a kezükben, elpanaszolták egymásnak az elhibázott életet. — Hát bizony nem Így kellett volna csinálni a dolgot ! szokta volt mondani Péter. — Hiszen nem mondom, jó asszony a feleségem, de nem nekem való- Korcsmárosnénak olyan asszony kellene, mint a te feleséged, a ki el tud bánni az emberrel, ha egy kicsit leszopja magát és félre jár a szája. A ki nem szalad ki a korcsmából, ha valamelyik vendég káromkodik. Hát láttál te már korcsmárosnét, a ki imádkozik ? — No, no, utóvégre csak nem bűn az, ha valaki imádkozik ! — mentegette ilyenkor András a más asszonyát. Bár az igaz, hogy nem ott van annak a helye, dehát én azért csak azt mondom Peti, hogy te mégis boldogabb vagy, mint én ! Látod, Marina meg épen ellenkezője a te feleségednek. Se inasom, se szolgálóm nem marad meg a nyelvétől, mindenkit elűz a háztól ! Bezzeg nem imádkozik az, de én gyakran ráfanyalodok, mikor a sistergés meuyköveket zúdítja azokra a jámbor asszonyokra, a kik alkudni próbálnak a rózsafüzérre, vagy a kalács okuláréra ! Hiába no, Marinának volna a korcsmában a helye ! Egyszer aztán, mikor már csordultig telt a pohár s mindketten valami változás után sóvárogtak, András megemberelte magát és nagy előkészület után kibökte Péter előtt : — Te Péter! Azt mondom, hogy ez igy tovább nem mehet! — Bizony nem mehet, András! Valamit tenni kellene ! — Hát tegyünk! Azt gondoltam, hogy ha már elvétettük az asszonyokat, hát legalább megfelelő foglalkozást adjunk nekik. Cseréljünk mesterséget ! Én neked adom a műhelyemet, te nekem adod a korcsmát! Péter bele ment a cserébe. Elintézték a csere üzleti részét, aztán felvilágosították egymást bizonyos titkokról, mely szerint lehetőleg csak pasteurizált vizet kell a borba önteni, hogy a tükrét ne veszítse, illetőleg a viasz előállításának nemcsak a méhek a mesterei, de virág- talan nyáron a mézet is pótolhatja a szirup s mindezek után haza siettek az asszonyokat értesíteni a változásról. Az asszonyok is módfelett megörültek a cserének, bár mintha még ezen felül egyebet is vártak volna. No, dehát ki tudna mindent az asszony kedvére tenni ? Csakhamar megtörtént az átköltözés és most már látszólag rendben folytak a napok. Mindegyik asszony megkapta az egyéniségének megfelelő fogla1- kozást, az egyik — most már hivatásból — békén ájtatoskodhatott, a másik pedig ugyancsak kiengedte amúgy is féktelen nyelvét. De nem igy volt ez az embereknél! Péter sehogy sem találta jól magát a mésesbábuk társaságában. Nagyon szelídnek találta ezt a mesterséget és fájón vágyakozott a korcsmára. El-elnézte feleségét, a mint az hivő áhítattal ült a boltban, untalan harisnyát kötve és fohászkodva s ilyenkor szinte meggyülölte és képzeletében összehasonlította András feleségével, a ki maga volt a pajzán élet, csupa vér, csupa szerelem . . . Ettől a gondolattól megijedt eleinte, de annyit gondolt rá, hogy utóbb megszokta, sőt később már kívánta, akarta, szomjazta ezt a gondolatot és egyszer
