Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)
1911-03-22 / 23. szám
HuszonötödiK évfolyam 23. szám. Vác, 1911. március 22. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak : helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Nemzeti közügy. {Borbély Sándor elnök beszéde a Magyar Védő-egyesület váci és vácvidéki fiókjának 1911. március 20-án tartott közgyűlésén.) Vác, márc. 21. Szenteljünk egy nehány percet annak az eszmének, mely a mi sajátos érdekünk mellett másoknak, többeknek érdekét is magában foglalja e cint alatt, nemzeti közügy. De itt mindjárt meg is döbbenek egy kissé, még pedig a magam hangjától. Vájjon nem elkésett hang-e ez ? Nem időszerűtlen beszéd-e ez? Nem túlhaladott álláspont-e ez, melynél divatosabb és sokkal érdekesebb beszédanyagok forognak ma közszájon: utcán és szalonokban, boltokban és műhelyekben? A kabarék és mozik, a szoknyanadrág és a munkabérfölemelés korszakában vájjon nem vakmerőség-e a komoly, nemzeti közügyre kérni egy kis figyelmet? Mert nekem úgy tetszik, hogy oly időszakban élünk, mint mikor a rómaiak panem et circenses: kenyérért és élvezetekért kiáltoztak : ez lévén egyedüli legfőbb kívánságuk. A mi jelszavunk és feladatunk minden magyar ügynek általános védelme. Főként pedig a magyar ipart kívánjuk elsősorban pártolni. Mert a tapasztalat arról győzött meg, hogy özönével jön be hozzánk a finom, közepes és hitvány, selejtes külföldi áru, de mindenikért egyformán finom veretű, igaz, jó magyar arany gurul ki garmadával a külföldre. Ki vonja kétségbe azt, hogy ez előbb-utóbb a nemzet elvérzését eredményezi. Miért történik ez ? Több oka van ennek. Egyik az, hogy a külföldnek (nyugat felé) fejlettebb az ipara, mint nekünk, mert századokon át mi nem ipari eszközt, hanem kardot forgattunk kezünkben : védtük magunkat és ókét a keleti beütésektől. Ok a nyugatiak a mi őrt- állásunk mellett nyugodtan fúrtak, véstek, kalapáltak: mesterek lettek az iparban, meggazdagodtak és tekintélyesek lettek. Portékáik ízlésesebbek és a legtöbbször, legalább is látszatra olcsóbbak, mint a miéink. Tehát a versenyben elül és felül vannak. A kényszer és az emberi hiúság a nyugati piacokra csalta a magyart a vásárra. S ez a megszokás most is tart részben kényszerűségből, nagyobbrészt azonban hiúságból. De mindkét esetben- azért, mert a nemzeti öntudat lanyha, a nemzeti lelkiismeret alszik. De mondok egyet. Tegyünk egy eszmei próbát. Zárjuk el minden országnak a határát úgy, hogy se oda be, se onnan ki ne mozdulhasson egy lélek se. Tartsuk igy zár alatt az országokat egy néhány évtizeden át. A legtöbb ország régen felemésztette önmagát, a mikor még hazánkban nemcsak enni-inni való is lesz még elég, de az ipari munkálkodáshoz szükséges anyagokat is bőven megtalálhatjuk. Oly igen el vagyunk látva az Isten és a természet jóvoltából mindennel. Olyformán vagyunk, mint az egyszeri magyar, ki hadakozni készülvén ellenfelével, csak arra kérte az Istent, hogy ha már neki nem segít, az ellenfelének se segítsen, a többit majd elintézi ő. Midőn a magyar ipar védelmén s a magyar vagyon megmentésén munkálkodik egy néhány rajongó s látja azt a nagy közönyt, mely a közönséget úgy elborítja, mint deres őszön a köd és ökörnyál ellepi a nagy határt: aggódva és csüggedetten gondol a nagy feladatra és majdnem kétségbe esik a reménytelenségen. Mert itt sokkal mélyebben rejlő akadályok állanak 3 nemzeti ügy, a magyar ipar fellendülésének útjába, a mit s melyeket közönségesen emlegetni szoktunk. Mindenesetre baj az is, hogy nincsen elég gyárunk, kevés, igen kevés a kiválóan szakképzett iparosunk, a tömegiparosság pedig általában nem vivta ki még a tanultság, a fegyelmezettség és a pontosság elismeréséi; portékáink nagy része Ízlésben és árban nem versenyezhet a nyugati külföldivel — de mindezeket tudva is, nem itt van a baj gyökere. Ezekért a fenti hibákért és hiányokért még nagyobb mértékben a nagy közönség és a portékákat közvetítő kereskedő is felelős. Ne vegye tőlem senki rossz néven, ha a közügynek szolgálni akarásban tapasztalatomat és meggyőződésemet nyíltan megmondom. Egyénileg senkit sem akarok bántani, sérteni. Én azt tapasztaltam, hogy ma már — hála Istennek — nagyon kevés az a magyar vásárló, a ki valamely boltba bemenvén, egyenesen idegen gyártmányos portékát keres, kér. Ő kér szappant, cérnát, cukrot stb. a nélkül, hogy hangsúlyozná a magyar gyártmányt. Ez mindenesetre hiány a magyarság szempontjából. Az aztán azonban inár nemcsak hiány, de hiba, hogy a kereskedő nem a magyart, hanem rendesen az idegen gyártmányút nyomja a vevő markába. Hát ahhoz mit szóljunk, ha a jó szándékú vevő magyar portékát kér hangsúlyozottan, a kereskedő azonban hallgatagon, sokszor pedig még kereskedői hangos becsületszavára is hivatkozva idegen portékát sóz oda magyar gyártmányként, mert azon több a nyereség százaléka? De a vásárló közönség sem különb — általánosságban szólva, A kereskedő nevelhetné fékben, a melyben az éghajlat hidegebbé válik, ugylátszík, az agyvelő izzása csökken, hiszen az eszkimóknál úgyszólván ismeretlen a veszekedés, a gyilkosság. Megérkezésünkkor, fél í2-kor éjjel, a melyről már értesültek, apraja-nagyja kijött a sátorból, a gyerekek körülvették az. idegeneket és ártatlan tekintetükkel, barátságos közeledésükkel mindjárt meg is nyerték a szíveket, a turisták közül egyik is, másik is osztogatta jobbra- balra a öveket — skandináv fillér —, a felnőttek primitív készítményeiket kínálgatták, természetesen el is kelt mind már csupa szánalomból is, igaz, hogy másnap reggel már mind a tengerbe jutott, mikor a kabin melegében a kíkészítetlen bőr bomlani kezdett. A sátor előtt bőrbundákba burkolva feküdt egy fiatal asszony, szeretettel tekintve újszülött kis leánykájára, ki bizony nem pihent valami elegáns bölcsőben, de azért ez sem volt kevésbbé kényelmes, nyírfakéregből összetákolt teknő- szerü alkotmány volt, jól kíbélelve rénszarvasbőrrel, takarója rókabőrbunda volt. Vezetőnk tővíről-hegyíre elmagyarázta, mint gondozzák, nevelik kis korukban gyermekeiket ; két-három esztendeig gyermeknek való táplálékot kapnak, de már ekkor is hozzászoktatják őket, hogy a rénszarvas nyers húsát szopják, mint ők mondUTI KEPEK az éjféli nap országából. 3. Irta és a váci kát. lyceumban vetített képek kíséretében 191J. február 22-én felolvasta SCHANDL MIKLÓS. Tromső után egy félszigetet megkerülve délnek húzódó fjordba érünk, Norvégia egyik legszebb tájára, a gyönyörű Lyngenfjordba, mely 80 km. hosszúságban húzódik délnek, nyugati oldalán az előbb megkerült félszigettel, a melyen néhány 2000 m. magas hegycsúcs nyúlik az égnek ; nyugati pontjain haladunk, itt vannak az érdekesebb és szebb tájak; az idő épen kedvező volt, a mi ritkaságszámba megy ezen a tájon; ilyenkor érzi az ember, mit vesztett volna, ha nem látja a maga teljes szépségében a Lyngenfjordot. E szép tájon tettük egyik legérdekesebb kirándulásunkat a lapp tanyára. Ez a magyarral állítólag rokonságban levő nomád nép a maga rémszarvasnyájaíval Norvégiának egyik érdekessége. Félórái' gyalogolás után kis tisztásra értünk, a hol néhány sátor — hasonlóak a mi cígánysátraínkhoz — képezi az egész tanyát. Több család él együtt, egyedüli vagyonuk a rémszarvasnyáj, melynek húsából, tejéből élnek, bőrével ruházkodnak és kereskednek. Kevés van köztük, a ki egészen a tengerig megy, hogy ott halászattal foglalkozzék; az ilyen azután elsősorban leveti a bőrruhát és épen olyan szabású posztóruhát vesz fel, majd ezt is leveti és teljesen cívílízálódík; azonban ilyen kevés van, a legtöbbje nem hagyja abba a nomád életet. Vöröses szemük állandóan könnyezik, a mi természetes is egyrészt a kunyhó füstje, másrészt a hóviharokban való tartózkodás miatt. Ezek után ítélve — a többi sem lehet más — a lappok bizony piszkosak, aprók, egyáltalán nem deli termetüek, bőrük sárga, de nem annyira a természettől, mint inkább a tísz- tátalanság miatt; talán csak akkor éri nedvesség az arcát, mikor a szél telehordja hóval ; nagy szájukat keskeny ajak szegélyezi, azután még néhány fúróval ültetett szőrszál az arcon, ez a lapp férfi, apró lábaival nagyokat lép és közben jobbra-balra inog, akár a medve; külsőre a nő sem igen különbözik a férfitől, ruházatuk is egyforma, a rénszarvas bőre. Dacára a nem épen szép külsőnek, a lapp még sem visszautasító, bizonyos rokonszenvet tud maga iránt kelteni, apró szemeivel jóságosán pislog. Vallásukra nézve protestánsok, az állam gondoskodik róla, hogy papot kapjanak, de azért természetesen az ő kereszténységük tele van babonával, bübájossággal. Erkölcseik általában szelídek; azt hiszem, a hittérítők északon több eredményt érnek el, mint délen; abban a mér-
