Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)
1911-07-30 / 58. szám
Huszonötödik évfolyam 58. szám. Vác, 1911. julius 30. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4- sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Váci értesítők. i. Vác, jul. 29. Kerek egy hónapja jelentek meg az évvégi iskolai értesítők, a melyekből betekintést szerezhetünk az iskolák eléggé nem méltányolható fontos munkásságába. A koruknál és gondolkodásuknál fogva kiskorúak ezekből az értesítőkből egy-két érdekeltjük osztályzatát nézik meg s annak milyensége szerint örülve, vagy kevésbbé jókedvvel félreteszik azokat s ezzel az iskola iránt való minden érdeklődésük kimerül. Ha a városunkban megjelent értesítőket figyelmesen végig olvassuk, meg kell állapítanunk, hogy ilyen kiskorúaknak a száma még mindig nagy. Ebből következik ugyanis az a közömbösség, a mit az értesítők egyes rovatainak a hiányossága vagy teljes hiányából és az elemi iskola igazgatóságának jelentéséből olvashatunk ki. Városunkban — sajnos — az egyedüli hely, a hol a művelődés fejlesztése és terjesztése intézményszerüen biztosítva van, az elemi és középfokú iskola. Lelkes és igen dicséretreméltó törekvések vannak, a melyek társadalmunk figyelmét a hétköznapin, az átlagoson túlra irányítják s e téren nagy hivatás vár a Muzeum Egyesületre, melynek kebelében ezen törekvések [intézményesen állandósíthatok lehetnének, de ezek érdekében valónak is tartjuk, hogy a közönség állandó és fokozott figyelemmel kisérje az iskolai életet. A gimnázium értesítője, a nevelés eszménye c. értekezéseben, a polgári leányiskola értesítőjének bevezető lapjai rámutatnak a társadalomnak, a családnak a nevelés munkájában való fontos és nélkülöz hetetlen szerepére. Ezt a szerepet csak akkor foglalhatja el mindkettő, ha az iskolai élet érdeklődésének nem hátterében, hanem megehet ősén középpontjában van. Örömmel állapítottuk meg az év folyamán minden egyes esetben, hogy közönségünk az ifjúság különböző föllépeseit, azt mondhatnám kifelé való szereplését mindig megbecsüli és méltányolja, de e buzdító és elősegítő részvételt az iskolai életbe az iskola falain belül az értesítők tanúsága szerint sajnosán nélkülözte az iskola. Lehetetlennek tartjuk, hogy a közönség érdeklődése és az iskola részéről mindenkor várható jóindulata nélkül valaha segíteni lehessen azokon a szánalmas állapotokon, a melyekkel az elemi iskolákban találkozunk, amikor egy osztályban i09, igen sokban 80—90 tanulót látunk. Ha tanyai iskolák kimutatásában olvas az ember hasonlót, sok mindennel menthető de városi iskoláknález a túlzsúfoltságsemaz illetékes körök, sem a közönség részéről nem maradhat egyedül a néma csodálkozás tárgya. Csak ezekben az osztályokban működő tanítók önfeláldozása enyhíti a társadalmat érő azon nagy káron való szánalmunkat, a mely ekkora tömeg neveléséből, illetőleg a nevelés lehetetlenségéből származik. Örvendetes volt az az érdeklődés, a mely az iskolaszéki tagok választásánál megnyilvánult, de ez az érdeklődés csak akkor lesz teljessé, ha a nagyszámú választók bizalmával megajándékozott tagok szivükön viselik az ügy fontosságához mérten az iskolai élet minden fázisát, annak minden faktorát, első sorban a tanítók ügyét. Hálásan emlékezik meg az elemi iskolai értesítő az iskolaszék jóindulatáról; mellyel az összes tanítók lakbérét ideiglenesen rendezte, de reméljük, hogy minden eszközt meg fog találni arra, hogy a tanítókat szabadokká tegye minden más az iskolai munkát akadályozó gondtól. Igen fontosnak tartjuk, hogy az a figyelem, a mely a család részéről föltétlenül kívánatos a tanító munkájának a sikeréhez, meg legyen az iparosokban az iparos tanulók iránt. E tekintetben a nemtörődömségnek ismét meglehetős nagy fokával találkozunk, mikor azt olvastuk az ipariskolai értesítőben, hogy 64 tanuló igazolatlanul mulasztott 423 napot. Itt, a hol a váltásos, hazafias nevelés az életben elkerülhetetlenül fontos ismereteknek a közlése amaz egy-két órára zsugorodik össze, a mit az izommunkában elfoglalt tanuló kimerülve,, az iskola falai között tölt, bűnös mulasztás terheli azokat, a kik még e néhány órát sem tartatják be a tanulóval. Még a gimnázium értesítőjére is kell hivatkoznunk, mikor az iskolával szemben tanúsított közömbösséget tesszük szóvá. Ha a vácihoz hasonló népességű középiskolák jótékony- sági rovatát olvassuk, szégyenkezve kell megállapítanunk, hogy nálunk a közönség épen nem siet a szegény jó tanuló fiúk segítségére, így érthető, a mi nincs az értesítőben, de a mit hallottunk, hogy jó tanuló búnak kellett kimaradni, mert a tandijat nem tudta fizetni.. Buzdításul sem igen adhattak jutalmat a szorgalmas tanulóknak ; a mit adtak, nagy részben Egymásra találva. A tengerparton találkoztak. Egyik az embereket gyűlölte, másik az életet. Az egyik nő volt, a másik férfi. Egy felkiáltó és egy kérdőjel. A nő szemében a vádak, szenvedések felkiáltójele, a férfi szemében csalódás, az újra boldogulhatás lemondása, az élettel való megegyezés, mindaketten egyedül akartak lenni, — igy bukkantak egymásra. Talán már egy óra óta mentek szó nélkül, pár lépésnyire egymástól, a kavicsos tengerparton. A férfi nem mert, a nő nem akart beszélni. Fejük felett mindinkább tornyosultak a fellegek, mellettük félelmetes, nagyszerű színjátékba kezdett a tenger. Kezdetben lágy, ritmikus zsongás ütötte meg a fülüket, olyan mint mikor az édes anya dünyögő szerelmetes féltéssel altatja gyermekét; majd lassan erősödött, ki-kicsapott egy hanghullám s megbontva a ritmikus zengést, sikitva tört a magasba, mig végre zúgva sisteregve szakította át a korlátot a hangkhaosz, bömbölve csapott az égig, hogy lezuhanva izzekre törjön és újra életre keljen! Mintha a pokol összes gonoszai eltépték volna láncaikat s előcsúszva a mélyből, megakarnák ostromolni az eget, rombadönteni a világot! ... És mintha az Isten, a természet kedvét lelné a küzdelemben: megnyitja előttük az eget, hogy amint a hullámok hátán a magasba érnek, egy vakító villámmal megsemmisítse és lesujtjsa őket . . . Mily fenséges, mily borzasztó játék! . . . A levegőben keringő sirályok százai hirdetik a vészt, hirdetik, hogy játékra kelt két nagy úr és jaj annak, akit útjában talált. A kettő közé kerülve gyönge portéka az ember, az emberi alkatás! . . . Lassan, szitálva megered az eső s valami félelmetes szürke pára ereszkedik alá. A ködben alig-alig lehet észrevenni, hogy azok ott ketten egy kis, félénk, öntudatlan lépéssel közeledtek egymáshoz. Először. Eddig, bár már egy hónap óta járták együtt ezt az utat, nem jutott eszükbe. Most se tudtak róla. — Milyen szép a tenger! . . Fakadt ki végre az asszony. Mert az volt. Illatos, selymes, kívánatos asszony. Büszke és hideg. Dacos, mint aki az életben nem tanúit meg mast, mint önmagáért mindenkivel szembeszállni, törékeny, mint akit a sok csapás, sok megpróbáltatás megviselt. A férfi lemondva legyintett. — Nagyon szép . . . mormolta maga elé olyan hangon, amelyből kiérzett a kétkedés: Hát van még valami szép a földön . . . Van?! Az asszony lopva ránézett nagy kerek szemeivel. — Hát igazán olyan nagyon sokat szenvedett az életben ? . . . Válasz helyett egy nagy kövér könnycsepp hullt az asszony fehér, bársony kezére. Az ijedten elkapta, de nem törülte le. Olyan jól esett neki, hogy az a hitvány kis csepp úgy égeti, úgy kínozza őt is. Most vette csak észre, hogy esik az eső. Közelebb húzódott. Lágyan, szerelmesen simult a férfihoz, akit égetett az üde, fiatal asszonyi test s a kíntól verejték ült magas, szép homlokára. — Látja, — folytatta ideges kacagással a nő, akit a férfi vergődése izgatott, gyönyörködtetett, — bizalmasabb lehetne hozzám . . . Mért nem mondja meg mi bantja? ... Mi fáj olyan nagyon ? Hiszen nekem is van bánatom, zokogással eltemetett múltam, amely kisérteni, nem egyszer visszajár, amely tép, szaggat, összetör. De az én szememben kiapadt a köny, szivem elfásult a gyötrő kin alatt. Nem érzek semmit. Azt hiszem, mosolyogva nyújtanám bocsánatra kezem, ha most jönne az, aki tönkre tett, akiért ilyen nyomorult vagyok, az — uram . . . — Az ura? ! . . . — Igen. A hites uram. Aki már nem is gondol rám, aki talán ebben a percben valamilyen céda karjai közt mocskolja be az emlékemet, aki, lehet, most tanítja a fiamat, az én egyetlen szép fiamat, hogy csókoljon kezet annak . . . annak, akit átkozni nem szünök meg soha! . . . A férfi csodálkozva nézte a kipirult, felhe- vült asszonyt, akit villogó szemeivel még soha
