Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-12-22 / 100. szám
Huszonharmadik évfolyam. 100. szám. Vác, 1909. december 22. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenidnt 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Magyaroktól nem vásárolunk! Vác, dec. 2:. Beszéljünk egy kicsit arról a hírünkről, mely ma egy hete jelent meg újságunkban. Az egész város megbotránkozása mellett adtuk tud túl, hogy egy váci törekvő iparos árjegyzékét Ausztriában egyhangúlag utasították vissza, mert — magyartól nem vásárolnak. Talán egy kicsit megmozgatja bennünk az orcátlan szemtelenség a magyar vért s most, karácsonytáján, mikor ezrekkel áldozunk ismét Ausztriának, felháborodotlságunkban valamit visszatorolhatunk. A magyar vendégszeretet világszerte ismeretes. Valósággal legendák szólnak róla. De még ezekben sincs túlzás. Mi, szép Magyarország fiai és leányai valóban legendaszerűen szereljük vendégeinket. Ősi erény ez, melyben más népek velünk nem versenyezhetnek. Köszönetét érte nem várunk, ez egy olyan nemzeti tulajdonság, mely vérünkké vált. Talán a hagyományos ősi magyar vendégszeretet mellékhajtása az a tulajdonságunk, hogy túlságos jóindulattal viseltetünk az idegenek iránt akkor is, ha azok nem vendégeink. Ha ez az érzés abban nyilvánul, hogy megbecsüljük a tőlünk távoleső népek és országok helyes szokásait, igyekezünk megismerkedni a követésre méltó tetteikkel s ha arra törekszünk, hogy javunkra hasznosítjuk ipari, kereskedelmi és kulturális vívmányaikat, ennek hatása csak hasznos és áldásos lehet. Szükséges és kívánatos is, hogy sokoldalúságra törekedjünk. Az általános műveltség megkívánja, hogy ne zárkózzunk el a küld föld tői, ismerjük és tanuljuk meg nyelvét, becsüljük és értékesítsük azt, a mi arra méltó. De mikor ezt hangoztatjuk, mikor azt mondjuk, hogy adjuk meg mindenkinek es mindennek nemzeti és faji különbség nélkül az őt illető figyelmet és elismerést, ne feledkezzünk meg magunkról, a mieinkről. Ne szeressük annyira a külföldieket, hogy ez a mieink ro vására essék. Ne imádjuk annyira az idegeneket, hogy ne érvényesülhessen a — magyar. Legyünk soviniszták, hogy lássák meg a távoli idegenek is, a mi nálunk meglátásra méltó. Ne mondja senki, hogy ezt felesleges hangoztatni. A ki figyelemmel kiséri az eseményeket, lehetetlen, hogy észre ne vegye azt a bántó jelenséget, mely a saját hazánkbeliek ignorálásábau s az idegenek túlságos imádásában nyilvánul. Hiszen tudjuk, hogy ipari, közgazdasági és kulturális téren sokat kell még dolgoznunk, hogy a nálunk fejlettebb országok népével versenyezhessünk, de nem állunk olyan alacsony nívón, hogy szégyenkeznünk kellene. És semmikép sem szolgáltunk rá arra, hogy önmagunk romboljuk le s önmagunk semmisítsük meg azokat a számottevő eredményeket, melyeket minden téren felmutathatunk. És mégis mit mutat a mindennapi tapasztalat? Azt, hogy például a magyar iparosnak, kereskedőnek idegen címzés alatt kell forgalomba hozni a munkáját, ha itthon boldogulni akar. Sok esetben ezt kell tennie más hivatásbelieknek is. Iparos, kereskedő, diplomás ember, iró, hasonlithatatlanui könnyebben érvényesül idegenben, mint itthon. Mert a magunkéban nem bízunk, a mieinket nem becsüljük meg. A küllőidről özönével szállítják hozzánk a silány iparcikkeket s a magyar közönség a legselejtesebbet is készséggel megveszi csupán azért, mert idegen és talán mert olcsóbb. Hangversenytermeinkben, színházainkban leginkább idegenek munkáit becézik. Hazai művészeink idegen nyelvű énekdarabokat, idegen zeneszámokat adnak elő, noha — hála Istennek — vannak már zeneszerzőink, a kiknek magyar munkáival sokkal közvetlenebb hatást lehet érni. De mi szemet hunyunk az ismert tény előtt, hogy a magyar iparcikkeket külföldön is keresik, hogy a magyar irót, zeneszerzőt most már a külföldön is megbecsülik s szellemi termékeiket készséges elismeréssel honorálják s szívesen fogadják. Mi inkább az idegenek mellé állunk. Mire való ez a túlságos idegenimádás a mieink rovására ? Furcsa jelenség, de való igaz, hogy sokan, nehogy műveletleneknek Csalódás. Irta: Bánffy Gyula. Hatvanegy év múlt már el azóta, a mikor csak vérpad és bitófa várt a magyar főre. Midőn elszántan csaták hevében küzdött a magyar karddal kezében hízva, reményt szőve . . . Azt hitték, ha mindnyájan meghalnak: jobb napja lesz egykor a magyarnak, nem hord kezén láncot; azt hitték, hogy jobb nekik elveszni, mert csak Iliiből fogja majd ismerni magyar az osztrákot. Ámde másként intézkedtek Bécsbe, belevésték egymásnak szivébe: láncot a magyarra! Szent esküvel fogadalmat tettek, hogy egy szálig szolgaláncot vernek kezünkre, lábunkra. Óh honfiak, a kik itt pihentek, keljetek föl, hogy most mi veletek küzdhessünk jogunkért ; keljetek föl és tanítsatok meg kardot fogni, mert szivünk remeg a szent szabadságért Óh nemzetem elhagyott népe ébredj fel egy végső küzdelemre, mert ütött az óra; ébredj föl és végy kezedbe kardot, úgy aprítsd föl a hitvány osztrákot magyar vezényszóra! Az élet titkaiból. Csak a minapában hozta egy müncheni műszaki szaklap a zsidók frigyszekrényének leírását, egyúttal nagyon egyszerű tudományos magyarázatát annak, miért sújtott agyon mindenkit, a ki hozzá »avatatlanul« közeledett. Nem volt az más, mint a modern idők leydeni palackja, a melyhez ha szakértelem nélkül közeledünk, még kicsiben is alapos ütést kapunk. Olyant pedig, a mely agyonsújthal egy embert, akármelyik fizikai laboratórium vezetője könnyű szerrel előállít ma. Persze a frigyszekrény őrei, a papok értettek hozzá, igy nekik semmi bajuk nem eshetett. Csodálatos dolog ez, az bizonyos, csakhogy azok, a kik Egyiptom kultúráját ismerik a zsidók egyptomi tartózkodása idején, még csodálatosabb dolgokról is tudnának regélni : Csodálatos volt, van és lesz mindig az avatatlanok előtt, kellő belepillantás azonban a titkok közé, nagyon is természetes dolgok nak fogjuk azzkat megismerni. Ha valami, úgy különösen a villamosság az, a mely még ma is ezer meg ezer titkot rejt magában. Amerikában, Berkeley egyetemén tanít egy német származású ember, Jaques Loeb, a ki élettani térre vitte át mindazokat az eredményeket, a melyeket korunk legnagyobb tudósai, Ostwald, Arrhenius a villamosság mezején vegytanban és fiziká- I ban egyaránt elértek. Loeb szinte játszik az élettel. Alsóbbrendű tengeri állatoknak levágta a fejét, a mikor természetesen csakhamar megszűnt mozogni az állat. Most egyszerű sóoldatba mártotta őket, mire azok újra ritmikus mozgásba jöttek. Megpróbálta ezt Loeb szívvel is, a melynek — a mint ismeretes — a legpontosabb ritmikus mozgása van. A kivágott szív órákig továbbvert, azután meglehetett állítani (kálium — kalciummal), majd megint mozgásba hozni. Magát a szivmozgást is lehet gyorsítani, vagy lassítani azzal, hogy a körülvevő oldat vegyi jellegét megváltoztatjuk. Ebből az tűnik ki, hogy a szívverés nem függ az idegek titokzatos befolyásától, hanem csak hizonyos mennyiségű és minőségő sók jelenlététől vagy hiányától. Tudja azt mindenki, hogy a konyhasó vízben feloldódik, szétmegy. A svéd Arrhenius pedig bebizonyította, hogy a mikor só felolj dódik, a sót alkotó részecskék, molekulák széjjelszakadnak, még pedig szemmelláthatólag iszonyú erő kifejtése mellett. Nem rég folynak e téren még a kísérletek, Arrhenius kutatásai folyamán azonban már elért anynyit, hogy bizonyosnak látszik az, miszerint a sók feloldásának jelensége az egyes atomoknak (a molekulák alkotórészei) igen nagyfokú elektromos telítésével jár. A közönséges konyhasónál, a mely chlórból és nátriumból áll, a nátrium-atomok pozitivusak- lesznek. Ezek a villamossággal telitett atomok Faradaynak a régi ionai.
